Kanyó András: Kádár János - végakarat

Kádár János, a XX. századi Magyarország leghosszabb ideig hatalmon lévő vezetője volt. Egyaránt nevéhez fűződik az 1956-os forradalom utáni megtorlás, és a 60-as évektől megindult életszínvonal emelkedés is. Az előbbiért megvetik és gyűlölik, az utóbbiért az idősebbek közül még ma is sokan nosztalgiával gondolnak vissza a Kádár-korszakra. A 70-es évek derekától (az első nagy olajválság korszaka ez) az ország pénzügyi nehézségekkel küzdött, a 80-as évekre a gazdaság, és emiatt a szocialista rendszer is válságos helyzetbe került. Kádár nem volt képes alkalmazkodni a megváltozott szituációhoz. Az életszínvonalat hitelfelvételekkel tartotta fenn, ez együtt járt a nagyfokú eladósodottsággal. Miután kényszerű gazdasági változásokat nem támogatott, és a hatalomról sem mondott le, egy idő után ő maga volt a gazdasági és politikai változások fékezője. Az utolsó éveiben magas életkora és elhatalmasodó betegsége miatt is csak sodródott az árral. A 80-as évek végére túllépett rajta a történelem, a változásokat egy pont után már nem lehetett elodázni. 1988-ban - akkori szóhasználattal - felfelé buktatták, amikor a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkárából elnökké választották. Ezzel tényleges beleszólása már nem volt az ügyekbe, de romló egészségi állapota sem engedte az érdemi munkát.

1989. március-április hónapokban néhány találkozás során készített vele interjú-sorozatot Kanyó András újságíró, a Magyarország című hetilap részére, amelyek aztán ebben a Kádár halála után megjelent könyvben is szerepelnek. Nem könnyen jöttek létre ezek a beszélgetések, mivel Kádár nagyon ritkán adott magyar újságírónak interjút, másrészt betegeskedése is hátráltatta a találkozókat. Végig bizalmatlan volt a riporterrel, sőt a magnetofon használatától is idegenkedett. Ez nem véletlen, mivel ekkor már pszichésen is komoly problémái voltak, üldözési mániája volt, nem tudott összefüggően beszélni és sokat bakizott. Ezt ő maga is elismeri az interjú közben, de leginkább az 1989. április 12-i Központi Bizottsági ülésen, utolsó felszólalásában lehet ezt észrevenni. Az interjúban, ezeket a problémákat Kanyó korrigálta.

Van egy rész a könyvben, ahol tetten érhető, hogy a múltjának árnyai kísértik, sőt fél tőlük. Az utolsó találkozás című fejezetben ez áll:

"(...) a főtitkár tájékoztatta Kádár Jánost, hogy több testvérpárt vezetője (Gorbacsov, Jaruzelsky, Honecker) meghívást küldött Kádár Jánosnak. Javasolta, vegye igénybe valamelyiket, s pihenjen legalább két-három hetet, azaz orvosai szerint is jót tenne neki.
(...)
- Nem megyek külföldre - jelentette ki kis szünet után. S ezen a véleményén annak ellenére sem változtatott, hogy a jelenlevők mindegyike igyekezett őt befolyásolni. Minél többen szóltak az elutazás mellett, annál határozottabban mondott ellent, s a "nem" egyre kategorikusabb lett."

Talán attól félt, hogy úgy jár, mint közvetlen elődei (Rákosi, Nagy Imre). Kicsalják az országból - gondolhatta -, hogy aztán száműzetésre ítéljék, esetleg később letartóztatással hozzák vissza.

Ami az interjúk témáit illeti, szinte egész életútját felidézik, úgymint a Horthy-korszak alatti illegalitásban töltött időszak, a börtönben töltött évek, a háború utáni politikai szerepvállalása, a Rajk-ügyben játszott szerepe, Rákosiék általi újabb bebörtönzése, Nagy Imrével való viszonya, 1956-os szerepe és az azt követő konszolidációs évek, az 1968-as csehszlovákiai helyzet, a 68-as gazdasági reformok megtorpanása.
Az egyes témákhoz kapcsolódó interjúkhoz, eredeti dokumentumok szövegei is mellékelve vannak.

Vannak olyan részek a kötetben, amiktől - főleg mai szemmel - igencsak elképedtem. Ilyen például a Szabad Nép című újság 1949. szeptember 16-i, Ítél a nép című vezércikke, amely a Rákosi-propaganda mintapéldánya, amely Rajk László és társainak ítélete előtt jelent meg. Néhány idézet Kádár megnyilatkozásaiból:

Nagy Imréék 1956 novemberében abban a hiszemben hagyták el a jugoszláv követséget, hogy szabadon a lakásukra távozhatnak, ezt Kádárék írásba adták nekik, ennek ellenére mégis letartóztatták őket a szovjetek. Erről Kádár így beszélt az MSZMP Központi Vezetőségének 1956. december 2-án tartott ülésén (részlet):

"A szövegezésbe Vidics elvtárs /jugoszláv diplomata/ olyan formulázást akart mindenáron belevenni, hogy "... és szabadon elhagyják a követséget és saját lakásukra távoznak". Három és fél órai vita után, nem tudom, mit tételeztek fel rólunk, hiszen megmondottuk, hogy semmi szín alatt nem engedhetjük meg, hogy itthon maradjanak - mégis beleírtuk.
Önszántukból menetek-e el Nagy Imréék Budapestről? Megmondom, hogy általában és elvben önszántukból, mert ők határolták el magukat az ország népétől, amikor kijelentették, hogy nem akarnak Magyarországon maradni. Az utolsó percben pedig nem nagyon kérdeztük meg, hogy mi a szándékuk, hanem kötelességünkhöz híven, provokáció megakadályozása céljából megfelelő intézkedéseket tettünk, hogy bántatlanul menjenek el olyan területre, ahol menedékjogot kapnak, megfelelő módon élhetnek egy szocialista ország területén. (...) A dolog lényege nem ebben, hanem abban van, hogy vajon mi az, ami előbbre való: a magyar forradalom kérdése, vagy az a körülmény, hogy az volt leírva, hogy szabadon távozhatnak a lakásukra."

Idézet ugyanebből a felszólalásból:

"A többpártrendszertől nem félünk, ha van erős kommunista párt, amivel tudunk harcolni."

Részlet az MSZMP Központi Bizottságának 1957. április 5-i ülésének jegyzőkönyvéből, idézet Kádár János felszólalásából:

"A tárgyalások során szóba került a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok státusa. Pontosan szabályozva a státus biztosítja, hogy a magyar állam szuverenitásán sérelem ne essék. Erről mi nem sokat vitatkoztunk. Miért nem vitatkoztunk? Mert az egész egyezmény szövegében és a tárgyalások menetében megnyilvánult és mi tudjuk, hogy a Szovjetunió a mi nemzeti érzésünket, szuverenitásunkat soha nem sértette és nem is fogja megsérteni."

Az élettől és a hatalomtól búcsúzó Kádárnak addig tabunak számító kérdéseket is feltesz a riporter, ám ezekre sokszor kitérő válaszokat kap.
Az egész kötetből látszik, hogy Kádár egy igen ellentmondásos, ám a kommunista eszmék elveihez a végletekig hű ember volt. Talán ez is lett az ő tragédiája, mindent ennek az eszmének rendelt alá, lelkiismerete figyelmeztető szavát is elnyomta vele, ami élete végén már egyáltalán nem hagyta nyugodni.
Betegsége miatt az interjúsorozat végül befejezetlen maradt. Április közepén jelent meg utoljára a nyilvánosság előtt (az a bizonyos utolsó felszólalása a KB-ülésen), májusban felmentették az elnöki tisztségéből, júliusban meghalt. A könyv nem sokkal halála után jelent meg.

Az epilógusában szerepel Hovanyecz Lászlónak, Kádár halálakor nekrológ helyett készült, a Magyarország című lapban megjelent írása: Az Öreg. Két, jellemző részlet belőle:

"1982 májusa. Kádár hetvenedik születésnapja. Könyvbe mélyülten ballagok hazafelé, át a Rákos árterén. "Mit olvas szomszéd?" - reccsent rám hátulról egyik utcabelim. Mutatom neki Gyurkó könyvét Kádárról. A sörgyári téemkás, aki aligha tagja az Olvasó népért mozgalomnak, a fedőlapot látva csak ennyit mond: "Az az igazság, hogy nem jártunk mi rosszul az Öreggel. Tavaly voltam a családdal Bulgáriában, ha látná, ott mi van!" "

"Ez az ember, akinek nem adatott meg, hogy saját gyermeke legyen, de akire egy nép tekintett úgy, ahogy az ember az apjára tekint, az ország legmagányosabb alakjaként adta át a hatalmat utódainak, és úgy is halt meg."

A Kádárral való utolsó interjú a kötet különlegessége (és mellékletként néhány eredeti dokumentum szövege), azonban a riportokat és a dokumentumokat tartalmilag tekintve elég hézagos a könyv.

Értékelés: 3/5

Paul Brunton: India titkai

Ahány ember, annyiféle sors, karma, és sok-sok élet maga mögött és előtte is. Én ebben hiszek, bár nem vagyok vallásos ember. Lehet, hogy talán éppen ezért, meg az eddig megélt tapasztalatok által pár évvel ezelőtt érdekelni kezdett ez a téma. Leginkább a keleti misztika alapelvei érintettek meg. Eckhart Tolle könyvei, előadásai a valódi én, az önvaló természetével ismertettek meg. Általa hallottam Srí Ramana Maharsiról, aki Paul Bruntonra is nagy hatást gyakorolt. Az 1930-as évek elején került sor indiai útjára, amely megváltoztatta az életét. Erről az útról szól könyve.

Paul Bruntont, az angol újságírót, már gyerekkorában vonzotta a kelet világa. Már felnőtt ember, amikor egy könyvkereskedőnél összetalálkozik egy indiai férfivel. Találkozásaik során az idegen szívesen mesél Indiáról, a jógikról, a szent emberekről, akik a világtól elvonultan élnek. Egyrészt az idegen kultúra és nép megismerése, másrészt a szellemi keresés is egyre inkább vonzza India felé:

"Arra gondolok, hogy ha India olyan nagy embereknek adott egykor hazát, mint a risik, s barátom állítása szerint még ma is él ott egynéhány ilyen ember, akkor a keresés fáradságát bizonnyal busásan megjutalmazza a bölcsesség, amelyet tőlük tanulhatok. Meglehet, hogy általuk olyan megértést és elégedettséget nyerhetek, aminőt eddig az élet megtagadott tőlem. De még ha hiábavalónak bizonyul is a keresésem, az utazás akkor sem lesz egészen haszontalan. Mert azok a furcsa emberek, a jógik, varázserejükkel, titokzatos gyakorlataikkal és különös életmódjukkal egyre inkább felgerjesztik kíváncsiságomat. Az újságírás köszörűköve rendkívül élesre fente érdeklődésemet a szokatlan dolgok iránt. Magával ragad a kilátás, hogy oly kevéssé járt ösvényeket kutathatok át. Elhatározom, hogy vágyamat a legteljesebb mértékben valóra váltom, s mihelyt alkalom kínálkozik, hajóra szállok India felé."

A könyvből nem derül ki, hogy mennyi ideig tartózkodik Indiában, de minden bizonnyal hónapokig. Bejárja keresztül-kasul a szegény és elmaradott, kontinensnyi országot. Utazik vonaton, ülés nélküli ökrös szekéren és gépkocsin is.
Már megérkezésekor, a szállodában megismerkedik egy egyiptomi, gondolatolvasó mágussal. (A legtöbb érdekes ember, akivel útja során kapcsolatba kerül, mesél előéletéről is, hogy hogyan lettek jógik, mesterek.) Aztán találkozik a fura Meher Babával, aki némaságot fogadott addig, amíg a világ megváltójaként el nem jön az ő ideje. Hazrat Babadzsan, az idős fakír nő következik, majd Brahmán, a jógi. Ő avatja be Bruntont a jógagyakorlatok világába, beszél arról, hogy hogyan lehet a testet uralni, sok gyakorlatot bemutat. Szabályozni képes a lélegzetét, szív- és érverését meg is állítja, Brunton nem kis döbbenetére. A Bölcs, Aki Sohasem Beszél, egy magányos remete, aki a világtól elvonulva egész nap önkívülethez hasonló állapotban ül egy rét közepén álló házában. Összehozza a sors Sri Sankarával is, Dél-India sokat utazó szellemi vezetőjével.

Természetesen útjába akad nem egy szemfényvesztő fakír is, ál-jógi, vagy éppen hamuval bekent testű vezeklő. Mivel igen kritikus szemmel, fenntartásokkal szemlél minden ismeretlen tant, mutatványt, és annak előadóját, a kevésbé hiteles, talmi élmények alkalmanként elkedvetlenítik, csökkenteni látszanak a legfőbb mester megtalálásába vetett hitét.
Ami a nyugati világban a különös véletlen hatásának lenne elkönyvelve, Indiában sorszerűnek látszik. Mégpedig oly módon, hogy több körülmény is arra készteti Burtont, hogy látogasson el egy szintén a világtól elvonult emberhez, a dél-indiai Arunachala-hegyre (Szent Jelzőtűz Hegye) Maharisi mesterhez.
A könyv írójának ilyen látogatásokhoz kapcsolódó, Indiában szerzett tapasztalataként két érdekesség:

"(...) ősrégi szokás, amely megkívánja, hogy ha az ember valami szellemileg kiváló személyt látogat meg, némi gyümölcsöt, virágot vagy édességet ajánljon fel."

"(…) fölemelt kézzel, tenyereimet összetéve üdvözlöm a jógit. Ennek az általános hindu köszöntésnek jelképes értelmét a nyugati elme bizonyára furcsának találná. Mert a mozdulat jelentése ez: „Az én lelkem és a te lelked: egy!” "

Tehát megérkezik Maharisihez Brunton, és először az útja során, valami különös dolgot fedez fel a mester közelében, aki csendben, mozdulatlanul ül tanítványai körében:

"(...) csak a második órában eszmélek rá arra a csöndes, ellenállhatatlan változásra, amely bennem végbemegy. A kérdések, amelyeket útközben oly körültekintő gonddal fogalmaztam meg, egyenként kihullanak elmémből. Mert most úgy érzem, hogy egészen mindegy, vajon fölteszem-e a kérdéseket vagy sem, s mintha egészen mindegy volna, hogy megoldom-e a problémákat, amelyek eladdig rám nehezedtek. Csak annyit tudok, hogy a nyugalomnak valami csöndes folyam árad közelemben, valami nagy békesség hatol be lényem mélyébe, és gondolatokkal agyongyötört agyam mintha lassanként megnyugodnék.
Mily kicsinyeseknek tűnnek föl azok a kérdések, amelyeket oly gyakran vetettem föl magam előtt! Mily szűkre zsugorodik az elvesztett évek panorámája! Hirtelen támadt világossággal eszmélek rá, hogy az ész maga teremti meg tulajdon problémát is, s aztán szerencsétlenné teszi magát azzal, hogy meg akarja oldani őket."

Brunton minden szellemi vezetőnél a tapasztaláson keresztüli megvilágosodást keresi. "Lelkialkatom olyan, hogy nem tudok hinni, mielőtt bizonyítékot nyernék." Jó pár kérdést intéz a tartózkodása során Maharsihoz is, vajon mi vinné közelebb a megvilágosodáshoz. Maharsi arra biztatja, hogy egyetlen kérdésre keresse a választ, lecsendesítve az elméjét, befelé vizsgálódva: Ki vagyok én?
Bizonyos szűk időkeret letelte után innen is tovább áll Brunton, hogy további érdekes személyeket ismerjen meg, s megtalálja az arra legérdemesebb szellemi vezetőjét.

További utazása során előbb találkozik egy fakírral, aki rudakkal szúrja át saját arcát, és még szemgolyóját is kiveszi. Aztán Rámakrisna, az emberfölötti szellemvilág utolsó nagy képviselőjének még élő, idős tanítványa fogadja bizalmába. Megismer egy olyan jógit, aki savat, mérgeket képes nyelni anélkül, hogy bármi baja esne. E csodával felérő képességekre az orvosok sem tudnak magyarázatot adni. A következő találkozás sem lesz kevésbé különös Brunton számára. Visudhánanda, a benáreszi csodatévő bármilyen illatot képes egy zsebkendőben létrehozni a napfény segítségével. Ugyanezzel a módszerrel - ha csak fél óra erejéig is - halott verebet kelt életre. Szudhei Babu, az asztrológus visszaidézi Brunton múltját, és jósol a jövőjéről, beavatja a tibeti jógarendszer, a Brahma Cinta tanaiba is.
Eljut Brunton egy telepre is, amely egy kisebb várossá kezdi kinőni magát. Vezetője Szahábdzsi Maharádzs, aki Dajalbágh alapítója. Ez a maga nemében egyedülálló, önellátó közösség a világtól való teljes elvonulás helyett munkával tölti ideje nagy részét, miközben próbálnak szellemi fejlődésben minél magasabb fokra eljutni. Leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy Maharádzs a jógát összekapcsolta egy modern város gépesített civilizációjával.

"Az emberi természet is háromszoros összetételű: szellem, értelem és test. Ezért vannak műhelyeink és majorságaink a testi munka céljaira, kollégiumaink az értelem fejlesztésére és végül csoport-összejöveteleink a szellemi tevékenységre. Így törekszünk minden egyén harmonikus és mindent felölelő fejlesztésére. De a legnagyobb súlyt a szellemiségre helyezzük, és testvéri közösségünk minden tagja azon van, hogy bárhol is járjon, szabályosan elvégezze a maga jógagyakorlatait."

(Kíváncsi voltam a könyv elolvasása után, vajon azóta mi lett ezzel a közösséggel, valódi várossá fejlődtek-e, de az interneten nem találkoztam még csak a nevével sem Dajalbágh-nak.)

Amikor elérkezett a hazautazás ideje, Brunton némileg elcsigázottan vette tudomásul, hogy bár sok különös szerzeménnyel hozta össze a sors, keresése mégsem járt igazi eredménnyel. Még egyszer végig gondolja, hogy ki volt rá a legnagyobb hatással, és akkor újra eszébe jut Maharisi. Szíve mindenáron azt sugallja, hogy keresse fel, ne utazzon még haza. Az ész és a szív vívódásában az utóbbi kerekedik felül, megérlelődik benne az elhatározás, hogy tanítványa akar lenni. Újra útra kel, és ezúttal az első alkalomnál jóval hosszabb időt tölt el Maharisi mellett. Újabb tartózkodása alatt a mestere közelében szellemi elragadtatásban átéli a gondolat nélküli létben, a valódi énjében való időzés, a valódi önmegismerés élményét. Minden további kétkedése és kérdése feleslegessé válik, szellemi útján hazaérkezett, keresése eredményre vezetett.
Elutazása előtt így összegzi érzéseit:

"Csöndes elégedettség tölt el, mert a szellemi bizonyosságért vívott csatámat megnyertem, és megnyertem anélkül, hogy a szememben annyira becses ésszerűséget föláldoztam volna a vak hiszékenységért."

Az 1930-as években, amikor először megjelent ez a könyv, sokkal érdekesebbnek tűnhetett, mint ma olvasva. Ma már nyugaton is népszerű a szellemi és testi egészség, a jóga kultúrája, számtalan jógaközpont működik. Igen elterjedtek és széles körben hozzáférhetőek a keleti misztikával kapcsolatos könyvek és előadások is.
A könyv olvasmányosságát tekintve voltak benne számomra kissé unalmasnak mondható részek, döcögős leírások. Nem tudta a figyelmemet végig egyformán fenntartani a téma iránt, pedig érdekel és nyitott vagyok rá.
Ezt leszámítva azonban aki még csak most ismerkedik a témával, érdekli a kelet világa, esetleg szintén "kereső", annak érdemes kezébe vennie e könyvet.

Értékelés: 3.5/5

Cseres Tibor: Vízaknai csaták

Cseres Tibor, a mára sajnos eléggé elfeledett szerző, az Írószövetség egykori elnöke, az 1960-as években írta egyik legismertebb történelmi regényét, a II. világháború idején játszódó Hideg napokat, amit évekkel ezelőtt én magam is olvastam. A nyolcvanas évek elején jelent meg az Én, Kossuth Lajos című, szintén figyelemre méltó, képzeletbeli Kossuth-önéletrajza. Pár évvel később pedig a Vízaknai csaták.
Cseres maga is Erdélyben született, Gyergyóremetén látta meg a napvilágot 1915-ben, amikor már javában dúlt az I. világháború. Nem véletlen hát, hogy foglalkoztatták szülőföldjének és az akkori korszaknak az eseményei, melybe magyar kisebbségiként beleszületett. Ráadásul a Vízaknai csaták megjelenése idején (1988-ban), ismét kezdtek kiéleződni a román-magyar ellentétek, többek közt a Ceauşescu-féle, a kisebbségeket sujtó intézkedések, és a falurombolási tervek miatt. Könyve magyarázatul is szolgál a régi sérelmek, ellentétek kialakulásáról, történetéről.

A több, mint 800 oldalas regény, nagyívű történelmi és családi tabló. Az erdélyi Moldovan György 90 évének története, melyben a közvetlen és közvetett rokonai, felmenőinek, utódainak nagy része a történelem viharának szemlélője, alakítója, vagy éppen elszenvedője volt az 1848-as eseményektől egészen 1940-ig. Arról nincsenek információim, hogy a család tagjai közt voltak-e valós személyek is, a megidézett nemzetközi, román és magyar politikusok azonban tevékenyen részt vettek a történelem alakításában, az eseményekben való részvételüknek az ábrázolása, beszédeik szó szerinti idézése hitelesen jelenik meg a könyv lapjain. Gyanítom, komoly kutatómunka előzte meg a történet megírását, számtalan eredeti dokumentum, jegyzőkönyv felhasználása kellett hozzá, magyar és román részről egyaránt.

A címben szereplő Vízakna a romániai Szeben megyében, Nagyszebentől 18 km-re helyezkedik el. Az itt található tíz gyógyhatású, sós vizű és négy édesvizű tó a 20. század elejére fürdővárossá tette Vízaknát. 1849. február 4-én itt került sor a vízaknai ütközetre, Bem erdélyi hadjáratának egyik legvéresebb vesztes csatájára. A háromszáz halott honvédet a csata után a vízzel teli Nagyaknába dobták, ahonnan 1890-ben egy felhőszakadás hét tetemet csaknem ép állapotban dobott felszínre. A regényben egyikük, az a Hozsváth Károly, aki Moldován Györgynek a vér szerinti apja, bár ő ezt csak a fenti események után tudja meg anyjától. A különböző nemzetiségek egymásrautaltságának, keveredésének remek példázata a regény. 1848 októberében két felkelő csapattal szemben is Ioan Moldovan főbírónak, a román nemzetőrség parancsnokának fellépése mentette meg a vízaknai magyarokat. Moldovan letétette a fegyvert a magyar nemzetőrség tagjaival, garantálva bántatlanságukat. Ioan Moldovan, György nevelőapja volt, bár édesgyermekének hitte élete végéig. A könyv olvasása közben bizony igen kusza családi kapcsolatoknak lehetünk tanúi, előfordulnak "balkézről" született gyerekek, unokatestvérek között létrejövő alkalmi kapcsolatok. Jó példa erre Moldován György, akinek feleségétől három gyermeke született, de egy-egy elcsábulás eredményeként egy román nőtől, Lenucától két gyermek, és a szintén román mostohatestvérétől, Aszpáziától is született egy lánya. Szerencsére a könyv melléklete tartalmaz egy családfát, amely hasznos segítséget nyújthat, amikor már elbizonytalanodnánk a szereplők hovatartozását illetően.
A regény valódi értéke a család szereplőinek sorsán keresztül kirajzolódó viharos történelmi korszakok - néhol már-már túlságosan is - részletes bemutatása, aprólékos elemzése. Erdély a kiindulópont az 1848-as eseményekkel, magyarokat mészárló románokról tudósít a könyv ebbéli része. Később György mostohatestvére, a román Aszpázia, Bukarestbe kerül, és Erzsébet királyné udvarhölgyeként tudósítja leveleiben testvérét az udvar és a román állam történéseiről. Sok, Románia történelmével kapcsolatban számomra eddig ismeretlen dolgot tudtam meg e könyv lapjairól. A román államiság később kezdődik, mint a regénybeli történet. Érdekessége okán utánanéztem, de a könyvben is történik rá utalás, hogy a Havasalföldön és Moldvában kialakuló román fejedelemségek több mint három évszázadon át az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt álltak, de belső autonómiával rendelkeztek. A 19. század második felében Havasalföld és Moldva függetlenné váltak a törököktől. A két fejedelemség 1862-ben egyesült. Az új ország neve Románia lett, Bukarest fővárossal, és a török birodalomban autonóm státuszt élvezett. A parlament 1866-ban Hohenzollern Károly porosz herceget választotta fejedelemmé.
Románia 1877-ben Oroszország oldalán belépett az orosz-török háborúba, és a török csapatok veresége után 1877. május 10-én parlamenti kiáltványban kinyilvánította állami függetlenségét. A fejedelem 1881-ben I. Károly néven az ország első királya lett.

A történetbeli főbb szereplők közül Moldován Károly, György féltestvére romániai orvosként több háborúban is ellátta a sebesülteket, így megfordul az 1877-es orosz-török-román, az 1913-as román-bolgár háborús csatatereken, és az I. világháborúban is részt vesz. Moldován György ügyvédként dolgozik, a görögkeleti felekezet ügyeivel foglalkozik évtizedeken át, mint a szebeni érsek-metropoliták mindenkori jogtanácsosa. Az I. világháború után, amikor Erdély Románia részévé válik, parlamenti képviselő is. Fia, Mikes Magyarországon telepedik le, újságíróként dolgozik, az I. világháború idején hadapródnak áll, felveszi nagyapja emlékére a Hozsváth nevet, megjárja a román hadifogoly tábort, majd a világháborút lezáró békeszerződésről, Párizsból informálja apját.

A román, az erdélyi, és a magyarországi politikai közélet kisebbségeket, nemzetiségeket érintő csatározásai részletesen, szemléletesen mutatják be az egymásnak feszülő, alkalmanként gyilkos indulatokat. Tény, hogy a Erdélyben a kiegyezés utáni években már létszámukat tekintve többségben éltek a román nemzetiségűek. A világháború kitörése előtti években az erdélyi románok autonómiát követeltek Erdélynek, sikertelenül.Tudjuk, hogy a Monarchia nemzetiségi feszültségei is okolhatók a háború kirobbanásáért, az akkori erdélyi román Kisebbség helyzete azonban össze sem volt hasonlítható a romániai magyarokéval, mert az erdélyi románok sokkal jobb körülmények között éltek. Persze ez nem tántorította el a román nacionalistákat attól, hogy Erdély Romániához csatolását követeljék. A világháború kitörésével ez a követelés felerősödött. 1916-ban Románia szerződik az antanthatalmakkal, mellyel egyértelmű célja Nagy-Románia megteremtése, melynek része lenne Erdély, és a kelet-magyarországi Tiszántúl nagy része is.
A regény legrészletesebben kifejtett eseménysora az I.világháború történéseinek bemutatása elsősorban a részt vevő országok sikereinek, kudarcainak, na meg a Moldovan-család tagjainak nézőpontjából. A román csapatok betörnek Erdélybe, viszont fordul a hadiszerencse, és hamarosan Bukarest hónapokra német megszállás alá kerül. Aztán újabb fordulat következik be, a németek meggyengülve elhagyják Romániát. 1918 végén (szinte az utolsó pillanatban) Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter vezetésével magyar küldöttség tárgyal Aradon az erdélyi Román Nemzeti Tanács képviselőivel. A magyar kormányzat "keleti Svájcot", területi autonómián alapuló államot akar megvalósítani. A románok elutasítják, Erdély Romániához való csatolása a céljuk. Novemberben a román hadsereg betör Erdélybe, majd (hivatkozva a bolsevizmus magyarországi hatalomra jutásának veszélyére) pár hónap múlva elfoglalják a Tiszántúl egy részét, és végül Budapestre is bevonulnak.
Erdélyben magyar és román nemzetőr csapatok alakulnak. A csaknem 10 000 főből álló székely hadosztály komoly ellenállást fejtett ki a románokkal szemben a háború idején, bár fokozatosan hátrálva a magyar főváros felé, de sikeresen lassította a többszörös túlerőben lévő román hadsereg előrenyomulását. Amikor már nem volt tovább tartható a helyzetük, a felesleges vérontást elkerülendő, nagy részük megadta magát, román hadifogságba kerültek. Erdélyi szülőföldjükre való visszatoloncolásuk után komoly retorzióban részesültek a románok részéről. 1918. decemberben Nagyszebenben megalakul az Erdélyi Kormányzótanács, mely kimondja Erdély elszakadását Magyarországtól.
Az 1919-es békekonferencián pedig megkezdődik a vita a magyar területekért. E könyvből hallottam először arról a tervről is, mely szerint a csehek korridort terveztek elfogadtatni a nagyhatalmak bizottságával, mely Nyugat-Magyarországon keresztül kötötte volna össze Csehszlovákiát Jugoszláviával. A kérelmet elutasították. Ausztria ugyancsak Nyugat-Magyarország területére pályázott, nem is sikertelenül: 4312 négyzetkilómétert 340 917 lakossal népszavazás nélkül Ausztriához került. Az akkori döntéshozatalok hátteréről egy érdekes idézet a könyvből (egy amerikai nyilatkozata Hozsváth Mikesnek, a Pesti Hírlap párizsi tudósítójának):

"Nyugat-Magyarországnak Magyarországtól való elszakításának osztrák igényét a szövetségesek azért teljesítették, mert megakartak büntetni egy nemzetet, amely magáévá tette a kommunizmust, és megjutalmazni szomszédját, Ausztriát, amely elutasította Budapest csábítását."

Hogy ennek a résznek mennyi a valóságalapja, nem tudom, de talán nem állhat túl messze a valóságtól, és ha így van, akkor nagyfokú igazságtalanságról tanúskodik.

1920-ban kerül sor a trianoni határváltozásokra, a történelme során a magyar nemzetet ért, egyik legnagyobb traumára. Megcsonkított ország, idegen ország fennhatósága alá került magyarok millióival. Noha az elcsatolt területeken élők többsége nem volt magyar nemzetiségű, a békeszerződés során az országhatárok megvonása gyakran nem követte a nyelvi vagy nemzetiségi határokat. Sok esetben egységes tömbben élő magyar lakosságú területeket is elcsatoltak. Mintegy 3,3 millió magyar rekedt kívül az új magyar állam határain. Többek közt Erdélyt Romániának ítélik.

Ettől kezdve Moldovan György ügyvédként és román parlamenti képviselőként számtalan vallási és kisebbségi sérelemről, erőszakos megtorlásról szerez tudomást Erdélyben. A 30-as években tovább folyik a magyar- és zsidóellenesség.
1940. augusztusában, egy változó világpolitikai időszakban Erdély sorsáról tárgyal a magyar és a román küldöttség Turnu Severinben. Magyarország a határok kiigazítására törekszik, Románia viszont csak lakosságcserét fogadna el tárgyalási alapként. A tárgyalások megegyezés nélkül értek véget, a két ország német-olasz döntést kérvényez. Augusztus 30-án a német és olasz kormány által hozott döntőbizottsági határozat megszületik. A II. bécsi döntés által Észak-Erdély ismét Magyarországhoz tartozik. Moldován György nem sokkal ezután, 91 éves korában meghal.

A regény nem szépirodalmi, hanem történelmi szempontból tetszett. A könyv rengeteg új, eddig számomra ismeretlen epizóddal ismertetett meg, főleg a román történelemből - a királyi dinasztiáról éppúgy, mint az ország I. világháborús politikájáról.
A könyv nagy történelmi tabló a magyar-román kapcsolatokról és együttélésről, egy meghatározó időszakból, máig is érvényes tanulságokkal.

Értékelés: 4/5

Popper Péter: Ők - én vagyok

Popper Péter, több évtizede népszerű pszichológus, akinek előadásaira élőben és a televízión keresztül is rengetegen kíváncsiak, könyvei ugyancsak keresettek. Kutatási területe: pszichoterápia, társadalmi beilleszkedési zavarok, valláspszichológia. Szabad idejében mindig szívesen foglalkozik szépirodalommal, maga is írt néhány színdarabot.

2003-ban, a kiadója felkérésére, egy igen egyedi könyv megírására vállalkozott. Ez lett az Ők - én vagyok, alcíme szerint: 33 legfontosabb könyvem. Azért egyedi, mert tulajdonképpen egy könyvajánló könyv, egy idézetgyűjtemény. Popper Péter ízlése szerint válogatva, mégis mindenki találhat benne magának értékes, még ismeretlen könyveket, szerzőket. De a már olvasottaknak is jó újra felidézni az emlékét egy adott könyvre jellemző, fontos szövegrész által, esetleg újra olvasni az egész művet e könyv hatására.

"A jó könyvek rólunk szólnak. Megmutatják, hogy kik és mik vagyunk, s hogy mivé kellene válnunk. Vagyis hogyan kellene élnünk a világban.

Amiket én ajánlok, azok jórészt valaha sikerkönyvek voltak. Egy részük ma is az. Mások kimentek a divatból, elfeledkeztek róluk. S vannak közöttük olyanok is, amelyekért csak néhányan rajongunk - de maradandó hatásuk volt a lelkünkre! Mert hiszen erről van szó: a könyveknek nagy szerepük volt abban, hogy olyan lettem, az lettem, aki vagyok.

Erről számolok most be azoknak, akik elfogadnak engem, mert meg akarom osztani velük szellemi örömömet - és azoknak is, akik elutasítanak, intő tanulságul: legyenek óvatosak olvasmányaikban.

Nagyon nehéz válogatás után, de mégis valóban ez az a 33 könyv, amit magamban hordozok, és állandóan újraolvasok.
... ők formáltak engem leginkább Popper Péterré."

Íme a lista, mely könyvekről van szó:

Márai Sándor: Béke Ithakában
Thomas Mann: A varázshegy
Eric Knight: Sam Small csodálatos élete
Szerb Antal: A királyné nyaklánca
Füst Milán: A feleségem története
Jaroslav Hašek: Švejk. Egy derék katona kalandjai a világháborúban
John Steinbeck: Lement a Hold
Dr. Utrius Pál honvédbaka hátrahagyott írásai
Graham Greene: Utazások nagynénémmel
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
Jakob Wassermann: Christian Wahnschaffe
Saul Bellow: Henderson, az esőkirály
Thomas Mann: József és testvérei
Nikosz Kazantzakisz: Zorbász, a görög
Max Frisch: Stiller
Szerb Antal: Utas és holdvilág
Axel Munthe: San Michele regénye
Rudyard Kipling: A dzsungel könyve
William Somerset Maugham: Az ördög sarkantyúja
Jókai Mór: Szeretve mind a vérpadig
Schalom Asch: A názáreti
Dante Alighieri: Isteni színjáték
Szathmári Sándor: Kazohinia
Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger
Márai Sándor: Vendégjáték Bolzanóban
J. D. Salinger: Franny és Zooey
Su-La-Ce: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában
Vas Gereben: A nemzet napszámosai
Alan Alexander Milne: Micimackó
Füst Milán: Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve
Karácsony Benő: Napos oldal / A megnyugvás ösvényein
Thomas Mann: A törvény
Franz Werfel: Halljátok az igét!

Amikor először beleolvastam a Popper Péter könyvébe, kissé csalódott voltam, mert van olyan rész, ahol szinte csak idézetből áll egy-egy könyvről szóló fejezet. Nem túlságosan erőltette meg magát a szerző, hogy többnyire csak hosszú idézetek kimásolásával töltötte az időt - gondoltam magamban. Aztán amikor tovább haladtam a könyvvel, valóban, még a hosszabb idézetek ellenére (vagy éppen általa) is, kezdett kirajzolódni belőle maga Popper Péter, kommentárjai, gondolatai, bölcseletei által.
Szinte mindegyik könyv regény. A filozófia, a lélektan és a vallás, mint a szerzőt leginkább foglalkoztató témák, jól tetten érhetőek a válogatásában. A felidézett könyvek jó része e tárgycsoportokkal kapcsolatos, ami a mondanivalójukat illeti. Legalább 8 könyv a keresztény, a buddhista vagy a zsidó vallással foglalkozik, de egy-két gyermek- és ifjúsági könyv is benne van a 33-ban. A legnépszerűbb szerző e válogatáskötetben Thomas Mann, akinek 3 könyvéről is megemlékezik Popper Péter, de Füst Milán és Szerb Antal 2-2 könyvét is az olvasó figyelmébe ajánlja.

A különböző népszerűségi listák, válogatások már csak olyanok, hogy mindenkinek nem elégítheti ki az ízlését. Ez természetes. Ami nekem tetszik az másnak nem biztos, és fordítva is igaz. Olvasása közben kilistáztam magamnak, hogy a 33-ból mely könyveket szeretném feltétlenül elolvasni (négyet már korábban olvastam közülük). Pillanatnyilag 13 könyv esett át a rostán:

Füst Milán: A feleségem története
Jaroslav Hašek: Švejk. Egy derék katona kalandjai a világháborúban
John Steinbeck: Lement a Hold
Graham Greene: Utazások nagynénémmel
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
Jakob Wassermann: Christian Wahnschaffe
Saul Bellow: Henderson, az esőkirály
Nikosz Kazantzakisz: Zorbász, a görög
Max Frisch: Stiller
Jókai Mór: Szeretve mind a vérpadig
Schalom Asch: A názáreti
Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger
Füst Milán: Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve

Amiket nem vettem fel e listára, azok is értékes művek egytől egyig, viszont vagy az én - pillanatnyi - ízlésemmel, vagy jelenlegi "érettségemmel" nem egyeznek. Tehát a későbbiekben ez még bővülhet. És jó is lesz a későbbiekben újra elővenni Popper könyvét, esetleg már idősebb fejjel újra belelapozni, hogy későbbi önmagamat újabb olvasmányokkal ajándékozzam meg.

Számomra a sok idézet és kevesebb személyes megjegyzés a könyv egyik gyenge pontja, ám nem egy hivatásos könyvkritikus a szerző, és nem is ez volt a célja vele.
Tulajdonképpen hasonló a szerepe e könyvnek, mint a blogomnak. Könyveket ajánl a figyelmébe az olvasást kedvelőknek, úgy, hogy egy kicsit a szerző, maga is felsejlik a könyvekről szólva, véleménye által. A különbség csupán annyi, hogy Popper Péter kizárólag a kedvenceiről ír, én meg jó és kevésbé jó könyvről egyaránt, amit csak elolvasok.
Ajánlom hát mindenkinek, aki ötletet akar kapni újabb olvasmányaihoz, aki igényes műveket szeret olvasni, akit érdekelnek a filozófiai, vallási témájú szépirodalmi művek, és Popper Péter véleményére is kíváncsi legkedvesebb olvasmányaival kapcsolatban, forgassa az Ők - én vagyok című könyvet, hogy utána újabb könyvekhez is kedvet kapjon.

Értékelés: 4/5

Privát leltár 2009 - blog, olvasás, könyvek

Itt az év vége, ebből az alkalomból egy kis összegzést készítettem az idei könyvélményeimmel kapcsolatban.
Nem tudom mit fog hozni a következő év, de az idei számomra az olvasás, a könyvek éve volt. Soha ennyi könyvet nem olvastam, és nem vásároltam egy évben, mint idén.
Onnan indul a dolog, hogy 2008. november végén volt egy lézeres szemműtétem, ami a végeredményt tekintve nem sikerült tökéletesen. 2 hónappal a műtét után ez már nyilvánvaló volt, akkor már (és azóta is) eléggé zavart a fényforrások nézésekor jelentkező fényudvar-jelenség (vagy más néven: káprázat). Ez televízió nézésekor is elég zavaró. Emiatt ismét felfedeztem az olvasás élményét. (Korábban is olvastam, de mindössze 10-15 könyvet évente.) Mindezt csak fokozta, a moly.hu közösségi oldal, melyre egész véletlenül bukkantam februárban, egy blogot olvasgatva. Na, onnantól fogva nem volt megállás. Előbb a könyvtárban re-aktivizáltam magam, aztán beindult a könyvrendelési lavina is.

Egy kis statisztika az ez évi könyvekről:

2009-ben 77 könyvet olvastam.

Íme a 2009-es virtuális könyvespolcom:

Általában még a gyengébben kezdődő könyveknek is esélyt szoktam adni, de volt idén három könyv, amit nem tudtam végigolvasni. Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások 1-3 című prózai és verses műveit tartalmazó válogatása nem minőségi, hanem időbeli okokból nem ment (könyvtári példány volt és 3 hét alatt nem lehet egyhuzamban elolvasni a három kötetet).
Gabriel Garcia Marquez: Száz év magány, és Hamvas Béla: Karnevál című könyvénél viszont "elfogyott a cérna", annyira nem az én világom volt ez a két könyv, hogy Marquezt csak a 90. oldalig, Hamvast a 265.-ig tudtam tolerálni. Pedig nagy reményekkel kezdtem mindkettőhöz... Torzó tehát 77-ből három. Ez azért nem rossz arány.

58 könyvnek külföldi, 19-nek magyar volt a szerzője .
A legtöbbet olvasott szerzők képzeletbeli dobogóján Hermann Hesse 5 könyvvel, Stephen King és John Updike 4-4 könyvvel szerepel.
13 könyvet értékeltem kitűnőre (5/5).
52 könyvtári könyv, 21 saját, 3 kölcsönkapott volt.
51 db, többségében antikvár könyvvel gyarapodott a házi könyvespolcom, ebből 6 db-ra ajándék formájában tettem szert.

Idei szerzemények:

Ebben az évben - ez is egyedülálló - kb. 37 000 Ft-ot költöttem olvasnivalóra.
Az év könyvértékeléseinek átlaga: 3.79

Blog
Ha már ennyire belemerültem a könyvek világába, úgy gondoltam, hogy érdemes lenne megemlékeznem egy-egy olvasmányomról. Egyrészt magamnak, esetleges későbbi újraolvasáshoz, fontosabb részlet felidézéséhez, másrészt a mindenkori olvasók számára is segítségül szolgálhat (nekem szintén sokszor segítettek a mások könyves blogjában fellelt vélemények annak eldöntésében, hogy érdemes-e egy könyvet elolvasnom). Kora tavasszal indítottam egy másik címen egy általános tematikájú privát blogot, ebbe kerültek az első könyvekről szóló bejegyzéseim. Aztán amikor látszott, hogy a többi témakör kezd kifulladni, a könyves feljegyzések viszont továbbra is motiváltak, nyáron átköltöztettem a bejegyzéseimet erre az oldalra. A molyra február 7-én regisztráltam, a legelső könyves bejegyzések pedig február 25-én készültek. (Eddig ez az egyetlen blog, amihez volt több hónap kitartásom.) Volt néhány hangoskönyvem is idén, de már korábban eldöntöttem, hogy kifejezetten csak a nyomtatásban megjelent művekről fogok írni.

Ezzel együtt 71 bejegyzés született, ebből is látszik, hogy nem teljes az idén olvasott könyvekről szóló beszámoló.
Noha idén olvastam őket, ezekről sajnos nem írtam:

Srí Ramana Maharsi: Tudatos halhatatlanság
Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio
Stephen King, Peter Straub: A fekete ház
Dr. Michael Newton: Lelkünk útja I-II-III. – Lelkünk titkai
Gabriel García Márquez: Száz év magány
Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

A blog "bejáratásának" első három hónapja alatt olvasott könyvekről van szó, egy részük lustaságból, egy részük pedig azért maradt ki, mert nem tetszett és/vagy félbemaradt az olvasása. Ennek is köszönhető, hogy a legkevesebb bejegyzés (1) áprilisban született. Azóta próbálok nem kihagyni egyetlen olvasmányt sem.
A legtöbb, havi bejegyzés novemberben született, összesen 13 könyvről sikerült beszámolnom.

Egész évben (és remélem jövőre is) a legnagyobb motivációt az adta blogom vezetéséhez, hogy ha látogatóim közül csak egyetlen ember is kedvet kap egy könyv elolvasásához, már nem volt hiábavaló az itt eltöltött időm.
Sok könyv vár még olvasásra saját könyvespolcomon és a könyvtárban is, csak idő kérdése, hogy átrágjam magam rajtuk. Mint egy (könyv)moly :)

Érdekes olvasmányokban gazdag, boldog új évet kívánok mindenkinek 2010-re!

Christopher Moore: Ördögöd van!

Egyes könyves közösségi oldalakon, illetve könyváruházak honlapjain fellelhető statisztikák szerint talán a Biff evangéliuma a legnépszerűbb mostanság a szerzőtől megjelent könyvek közül. Ahhoz nem, de az Ördögöd van! címűhöz volt szerencsém kedvezményes áron hozzájutni, kíváncsiságomat kielégítendő a Moore-i humorral kapcsolatban.

A különös, abszurd humorú történet a Pine Cove nevezetű kaliforniai kisvárosban zajlik. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor feltűnik itt egy Travis nevű, huszonéves idegen férfi, oldalán Catch-csel, az ördöggel. Catch koboldalakban csak Travis számára látható, emberfaló alakját azonban mindenki más látja, lévén, hogy kedvelt foglalatossága az emberevés. Emiatt idővel, - rejtélyes körülmények között - sorban tűnnek el az emberek. De, hogy kiegyenlítődjenek némileg az erőviszonyok, Augustus "Gus" Brine-nak, a helyi vegyesbolt tulajdonosának meg egy Gian Hen Gian nevű dzsin jelenik meg, akinek meg kell győznie új gazdáját, hogy találja meg Travist, és a nála lévő Salamon-pecsét segítségével visszaküldhessék az ördögöt a pokolba.
A történet közben megismerjük a különös városlakók életét, egymáshoz fűződő viszonyaikat, meg persze akaratlan kapcsolatba kerülésüket Catch-csel.
Amikor Gus végre rálel Travisre, az idegen elmeséli történetét az ördöggel. Eszerint papnövendék korában, tudtán kívül, gyertyatartókba rejtett varázsigék felolvasásával megidézte Catch-et, aki ezzel a szolgája lett. Még akkor, a papneveldéből megszökött, és együtt járták az országot. Ez 70 éve történt, azóta Travis nem öregedett, és élve megúszott számtalan halálos balesetet.
Catch azonban nincs megelégedve Travis jámbor természetével, így kinézi magának Rachelt, aki szeánszokat tart a helyieknek. Megismerkedésükkor Catch-et a földanyával azonosítja. Az ördög, hogy Rachelnek szolgálhasson, visszaszerezteti a nővel a gyertyatartókat. Travis, Augustus Brien és még néhány helybeli időben összefognak, és egy összehangolt akció keretében meghiúsítják Catch tervét, és a dzsin segítségével visszaküldik az ördögöt a pokolba.

Van jó pár humor bon-bon a könyvben, de kétségtelen, hogy nem mindig tudja fenntartani az érdeklődést Moore a történet iránt. Én egy kicsit vérszegénynek találtam humor és történet szempontjából is, azonban ha a többi könyve jobb ennél, talán megérnének azok is egy próbát.

Értékelés: 3/5

James Grady: A Keselyű 6 napja

Egy jó kis politikai krimit sikerült kifognom ezúttal, amelyből film is készült a 70-es évek közepén Robert Redford és Faye Dunaway főszereplésével.

A főszereplő Ronald Malcolm, teljesen hétköznapi embernek mondható, azt leszámítva, hogy a CIA kötelékében dolgozik. Na nem az első vonalakban, mindössze a rejtélyes nevű, 9.szekció, 17.osztályán, mint elemző. Az itt dolgozóknak az a feladata, hogy kémregényeket és krimiket olvassanak. Az ezekben szereplő történeteket össze kell vetniük a valósággal, és ha valami gyanús hasonlóságra akadnak, jelentést kell készíteniük róla. Malcolm munkahelye Washingtonban, egy álcázott épületben van, melynek névtábláján ez áll: Az Amerikai Irodalomtörténeti Társaság Országos Központja. A benn dolgozó 8 fő diszkréciója tehát garantált. Vagy mégsem?

Egy napon ebédidőben, amikor Malcolm épp nem tartózkodik az épületben, felfegyverzett emberek szabályosan kivégzik az épületben dolgozó hat embert, a hetediket otthonában ölik meg. Malcolm visszatértekor felfedezi a holttesteket, riasztja a CIA központját. Megkezdődik hat napon át tartó kalandos menekülése. Lassan kibontakozik előtte a kép, miszerint kettős ügynök épült be a szervezetbe, egy titkos csempész-ügy érdekében. Ám a stiklit az egyik elemző megneszelte, ezért kellett mindegyiknek meghalnia, az egyedüli, még életben lévő Malcolmra is megindul a vadászat. A különös események a CIA számára Malcolmot is gyanússá teszik, de mivel nem lehet tudni, hogy kiben lehet megbízni, főszereplőnk megváltoztatja külsejét, kénytelen rejtőzködni és menekülni. Az életben maradáshoz szüksége van egy rejtekhelyre, egy nőnél talál átmeneti menedékre, segítségével sikerül a halálos helyzetekből megmenekülnie. Menet közben, egy, az ügynökségek tevékenységének ellenőrzésével foglalkozó Különleges Csoport számára nyilvánvalóvá válik a Cégen belüli árulás, a Keselyűt kulcsfigurának tartják a beépült ember leleplezéséhez, ezért mindent megtesznek, hogy segítsenek neki megmenekülni. Malcolm az utolsó napokban kezdi tisztán látni, kik vannak benne az összeesküvésben, és egyrészt személyes bosszúból, másrészt életben maradása érdekében megpróbál eljutni a kulcsszereplőkhöz. Célját eléri, ő pedig szinte egymaga hatástalanítja a csoport vezető figuráit.

Hajmeresztő szituációk jellemzik Malcolm hat napos kálváriáját, számtalanszor csak egy hajszálon múlik az élete. A titkos szervezetbe beépült titokzatos szereplőkről és céljaikról egy-egy izgalmas szituáció után fokozatosan "csepegtetett" infókat kapunk, sohasem lehet tudni, hogy mi lesz a következő lépése az egyik vagy a másik félnek.
Izgalmas és érdekes krimi, érdemes volt elolvasnom.

Értékelés: 4/5

Nemere István: Tiltott könyvek

Nemere István a legtermékenyebb magyar író könyvmegjelenések tekintetében. 1974 óta már több mint 500 könyvét adták ki, volt olyan év (2000), amikor 40 (!) különböző könyve jelent meg. Egyesek szerint "a mennyiség a minőség rovására megy"-elv az ő műveinél is tetten érhető. Nos, részemről ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem szándékozom, tekintve hogy eddig összesen egyetlen könyvét, bejegyzésem tárgyát olvastam az írótól.

Ebben húsz olyan könyvet mutat be időrendben Nemere, amelyek valamilyen szempontból nem feleltek meg a mindenkori hatalomnak; az uralkodó nézetekkel, felfogással szembe mentek, nyíltan tabukat döntögettek. A legtöbbnek a kiadását hosszú évekre (némelyeknek évszázadokra) megtiltották, indexre kerültek. Természetesen a legtöbb szerző súlyos szankcióknak volt kitéve műveik miatt: volt akinek a fejére vérdíjat tűztek ki, más máglyahalált halt könyvében vállalt nézetei miatt.
Az első hét könyvvel (Talmud, Korán, Boccaccio: Dekameron, Luther tézisei, Giordano Bruno: A végtelen világegyetemről és a világokról, Galileo Galilei: Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerről, a ptolemájosziról és a kopernikusziról, Nikolausz Kopernikusz: Az égi pályák körforgásairól) a művek megszületésének idejéből adódóan egyértelműen az egyházaknak volt problémája. Összeegyeztethetetlennek találták őket a dogmáikkal, némelyiket egyenesen istenkáromlónak nyilvánították, máglyákon égették el. Némelyik tiltás hihetetlenül sokáig kitartott, de a szerzők közül is kiemelkedik Galilei, a katolikus egyház hivatalosan mindössze 17 évvel ezelőtt, 1992-ben rehabilitálta.
A többi könyv krónikája már a XVIII. századtól napjainkig tart. Ezek egy része a fennálló társadalmi rendet, uralkodó osztályt, esetleg kisebbségeket kritizálta, tehát politikai szempontból voltak nemkívánatosak (Helvetius: A szellemről, T.Paine: Az emberi jogok, A.Ny.Ragyiscsev: Utazás Pétervárról Moszkvába, Harriet Beecher Stowe: Tamás bátya kunyhója, Adolf Hitler: Mein Kampf, Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan, Alekszandr Szolzsenyicin: A Gulag-szigetcsoport, Peter Wright: Spycatcher), mások állítólagos vallásgyalázó mivoltuk miatt a mai iszlám világban váltottak ki felháborodást és tiltakozást (N.Mahfuz: Gyerekek a mi utcánkból, Salman Rushdie: Sátáni versek).
Három könyv az erkölcscsőszöket zavarta, szexuálisan túl merésznek bizonyultak megjelenésükkor (Gustave Flaubert: Bovaryné, Thomas Edward Lawrence: Lady Chatterley szeretője, Vlagyimir Nabakov: Lolita).

A történelmi visszatekintésnek is beillő könyv bemutatja a tiltott könyvek szerzőinek rövid történetét, a könyvek megszületésének, valamint az elképesztő szankciók kiszabásának sajátos körülményeit. Én magam is rácsodálkoztam, hogy az emberi butaság sem térbeli, sem időbeli határokat nem ismer, továbbá újra és újra bebizonyosodik, hogy minél jobban tiltanak valamit, annál inkább kíváncsibbak lesznek rá az emberek. Hiszen a tiltott gyümölcs mindig finomabb...

Értékelés: 3.5/5

Cornelius Ryan: A leghosszabb nap

Cornelius Ryan, angol író, történész, a II. világháború alatt haditudósítóként szolgált, ott volt a normandiai partraszállásnál is. Szemléletesen, kiváló arányérzékkel, hitelesen, a hangulatot remekül visszaadva idézi fel erről szóló könyvében a június 4-e és június 6-a közötti három napot. Krónikáját a szemtanúkkal és túlélőkkel (köztük franciákkal és németekkel is) készített riportok részleteivel egészíti ki.

A könyvből többek között kiderül, hogy már majdnem egy évvel korábban elkezdték tervezni a nagyszabású, Overlord névre keresztelt hadműveletet, melyet Eisenhower, a szövetséges csapatok főparancsnoka "A nagy kereszteshadjárat" elnevezéssel aposztrofált. Az előkészületekbe természetesen a francia ellenállási mozgalmat is bevonták, de fontos szerepük volt a felderítőknek és a meteorológusoknak is a pontos dátum kitűzésében. A végső támadás idejének meghatározása Eisenhower kezében volt, eredetileg június 5. lett volna a partraszállás napja, ám az időjárás közbeszólt, így egyetlen nappal el lett halasztva, a támadáshoz éppen kedvező ár-apály ciklus miatt nem késlekedhettek több napot. A németek részéről Franciaországban a B-hadseregcsoport főparancsnoka, Erwin Rommel tábornagy feladata volt egy esetleges partraszállás megakadályozása az irányítása alatt lévő alakulatok bevetésével, illetve a partszakaszok megerősítésével. Jól látta, hogy Hitler Nyugati Fala rosszul kiépített, ám ezek megerősítésére sem elég ideje, sem eszköze nem volt. 1944. június 4-én mit sem sejtve a hamarosan bekövetkező támadásról Németországba utazott családjához. Ráadásul a németek nem is azon a szakaszon várták a várható támadást, ahol aztán megvalósult. A véletlenek egybeesése is a szövetségesek kezére játszott az időpontot illetően. A hamarosan bekövetkező invázióról szóló, németek által elfogott rádióüzenet különböző félreértések miatt nem vált ki riadóztatási hajlandóságot, az egész inváziós partszakaszon mindössze a 15. hadsereget helyezték készültségbe. A több napja tartó rossz időjárás arról győzte meg őket, hogy ezekben a napokban biztosan nem kerül sor a partraszállásra, valamint az inváziót megelőző napokon jó néhány repülőgépet elirányítottak a part menti területekről, mindössze kettő maradt.

Rommel már 1944. április 22-én így nyilatkozott a várható offenzíváról segédtisztjének:

"Higgye el, Lang, a partraszállás első huszonnégy órája döntő lesz... Németország sorsa akkor dől el... a szövetségeseknek is, a németeknek is az lesz a leghosszabb nap."

Ilyen előzmények után adja ki a parancsot Eisenhower a támadásra, hogy az angol Montgomery vezetésével öt inváziós partszakaszon angol, amerikai, francia és kanadai katonákkal foglalja vissza a francia szárazföldet.
6-án, éjfélkor, előbb az ú.n. jelzők ugranak le ejtőernyőikkel. Feladatuk, hogy kijelöljék a leugrási övezeteket lámpákkal, irányító rádióadókkal a csapatok leszállásához. Más ejtőernyősök hidakat foglalnak el, nehéz parti üteget semmisítenek meg. Hajnali 3 óra után a tehervitorlázó légiflotta emberekkel, járművekkel, fegyverekkel és egyéb felszerelésekkel megrakott gépei kezdik meg a landolást. Az időjárás okozta rossz látási viszonyok, valamint a légvédelem ütegei miatt teljesen szétszóródtak az egységek, rengeteg emberélet és eszköz látta kárát a kijelölttől eltérő földet éréseknek. A németeket a meglepetés erejével érte a támadás, szinte mindenhol csak késve reagáltak az eseményekre.
Reggel fél 6-kor az első hullámban induló, a tenger felől támadó csapatok is úton voltak a partok felé. Minden idők legnagyobb hajóhada vonult a francia partok felé, még egyes német katonák számára is pazar látvány volt, amikor feltűntek.

Számos eredeti beszámoló színesíti a történések felidézését, az egyik például így szól:

"Négy mérföldnyire az Omaha-parttól, az amerikai Carmick rombolón Robert O. Beer fregattkapitány megnyomott egy gombot, és a következőket mondta be a hangszórókba:
- Ide hallgassatok, fiúk! Valószínűleg ez lesz a legnagyobb buli, amin életetekben részt vehettek, ezért hát mindenkinek irány a parkett, álljon a tánc!"

A különböző partszakaszokon eltérő mértékű német ellenállással találták magukat szembe a szövetséges csapatok, a legtöbb áldozatot a "véres" Omaha-part követelte, ez volt a legkeményebben védve. Számtalan drámai beszámoló szól az itt megvívott, elkeseredett harcról. A viharos tenger már a partot érést megelőzően is rengeteg emberáldozattal járt, a szárazföldre érve pedig gyilkos aknáknak és kíméletlen tüzérségi tűznek voltak kitéve a katonák. Egy-egy emberélet sokszor csak a jószerencsén múlott.

A nap végére minden partszakaszon sikeresen megvetették lábukat a szövetséges csapatok, hogy aztán tovább nyomuljanak a szárazföld belseje felé, közelebb kerülve a háború végéhez. A szövetséges csapatok vesztesége (halott, sebesült, eltűnt, fogságba esett) ebben a rendkívüli akcióban minimum 10 000 fő volt.

A dokumentumregény élményszerű képet ad a partraszállásban részt vevő katonákról, a frontra sodródott civilekről. A hadtörténeti tényekből, emlékekből, vallomásokból összeillesztett regényes történet bármely, a II. világháború iránt érdeklődő olvasó igényeit kielégíti.

Értékelés: 5/5

George Orwell: Hódolat Katalóniának

Hemingway: Akiért a harang szól című könyvének olvasása után (amely szintén a spanyol polgárháború idején játszódik, mint fikciós regény) bukkantam Orwell könyvére. Hemingway és Orwell is újságíróként került Spanyolországba, ám Orwell néhány hónapon keresztül részt is vett önkéntesként a harcokban. Spanyolország elhagyása után fél évvel írja meg e visszatekintő, elemző beszámolóját. A politikailag rendkívül kaotikusnak, nehezen átláthatónak mondható polgárháborús ország életének fél év alatt lezajló politikai és társadalmi változásait, összefüggéseit mutatja be a saját sorsán keresztül. Ez idő alatt Orwell is kénytelen volt átértékelni magában a szocializmus eszméjével kapcsolatos dolgokat. A benne való hite e pár hónap alatt megerősödött, ám megtapasztalta, hogy gyakorlati megvalósulása hazugságba, erőszakba torkollik. Ezek az élményei nagyban hozzájárultak a pár évvel később megszülető Állatfarm (még később az 1984) megírásához.

1936. december végén érkezik Katalónia fővárosába, Barcelonába. Első kézből akart információkat szerezni a háborúról, ezért jelentkezik harmincadikán a Lenin laktanyában, és belép a Partido Obrero de Unificcacion Marxista (röviden: P.O.U.M., magyarul: Marxista Egységes Munkáspárt) milíciájába. Az önkéntesek kiképzés csak az alaki gyakorlatokra szorítkozott, éppen az hiányzott amire egy katonának a legnagyobb szüksége van: a fegyver, de mint sok másból, ebből is hiány volt akkor.

"... az újoncok már-már megtanultak egyszerre lépni és vigyázzba állni, de ha tudták is, hogy a géppuska melyik végén jön ki a golyó, egyebet bizony nem tudtak. Egyszer egy fegyveres Carabinero lépett oda hozzánk pihenőidőben, és megengedte, hogy szemügyre vegyük a puskáját. Kiderült, hogy az egész szakaszban rajtam kívül senki sem tudja, hogyan kell csőre tölteni, azt pedig, hogy miképpen kell célozni vele, még kevésbé."

Ruházatuk szintén rossz állapotú volt, egyedül az elszántságuk volt az, ami nem hiányzott, bár voltak akik csak kalandvágyból csatlakoztak hozzájuk, például jónéhány teljesen tapasztalatlan tizenéves. Így indultak az aragóniai frontra.

A front előtt 5 km-el kaptak rozsdás, siralmas állapotú puskákat, Orwell egy 1894-es, 40 éves Mausert.
A Monte Pocero nevű hegyoldalban foglalták el állásaikat, hogy ott - ahogy Orwell nevezi - lövészárok-háborút folytassanak. A szemközti hegyen több mint 700 méterre voltak a fasiszták, képtelenség volt a fegyvereikkel ilyen távolságból eredményesen tüzelni, hiányos felszerelésük miatt ezért a hideg volt a legnagyobb ellenségük.

Orwell a harctéren eltöltött idő alatt olyan tapasztalatokat szerez a szocializmus eszméjéről, hogy megerősíti a belé vetett hitét. Eltűnnek az emberek közötti különbségek, megszűnik a tisztelgés, az alá-fölé rendelt viszonyt nem a megfélemlítés, hanem a bajtársiasság jellemzi. Az elvtárs és bajtárs megszólítások váltják fel az uram-ot. Mindenüket rangra való tekintet nélkül egyformán megosztották egymással. Később soha többé nem tapasztal ilyen idealizált viszonyokat, a megvalósult szocializmus (mint a Szovjetunió) szándékosan eltorzította az eredeti eszmét, szörnyállamot épített ki, melyet a hatalom és erőszak tobzódása jellemzett.

Három hét után harminc fős angol csapat érkezett leváltásukra, új harcálláspontra kerültek, Monte Oscuróra. Február közepén ezt a helyet is elhagyták, és a Huescát ostromló egységekhez osztották be Orwelléket.
Mivel heteken át semmi sem történt a fronton, szálláshelyükön, egy tanyaház csűrjében jobbára pártpolitikai viták folytak. E beszélgetések alkalmával ismerte meg jobban Orwell a kaotikus spanyol politikai helyzet szereplőit és azok céljait.
(Furcsa ellentmondás számomra, hogy eredetileg munkásforradalomnak indultak az események, aztán a kommunisták fokozatos jobbra tolódásával visszarendeződtek bizonyos folyamatok, hogy aztán a baloldali rivalizálást kihasználva végül Franco nyerje meg a háborút.)

Orwell felvázolta a könyv 1-2 fejezetében a politikai viszonyokat, hátha érdekel mást is az akkori történelem, a lényeget én is feljegyzem az akkori spanyol, a köztársaság oldalán harcoló pártokról. (Orwellhez hasonlóan én is arra kérem az olvasót, ha valakinek ez unalmas vagy bonyolultnak találja, ugorja át ezt a részt.)

A három legfontosabb fasiszta-ellenes spanyol párt "irányvonala" ekkor a következő volt a polgárháború tekintetében:

P.S.U.C. (Katalónia Szocialista Pártja)
"... most nem időszerű a forradalom továbbviteléről beszélni. (...) A jelenlegi szakaszban nem a proletárdiktatúráért, hanem a parlamentáris demokráciáért harcolunk."
A Szovjetunió ezt a pártot támogatja. Előbb a hatalmat akarja megszerezni a lehető legszélesebb támogatással, és csak aztán akar szocializmust kialakítani. A forradalomnak ezért nem híve, Orwell ellenforradalmi pártnak nevezi.

P.O.U.M. (Marxista Egységes Munkáspárt)
"A fasizmus egyetlen igazi alternatívája a munkásellenőrzés. (...) A munkásoknak ragaszkodniuk kell minden egyes megszerzett vívmányhoz... (...) A háború és a forradalom egymástól elválaszthatatlanok."
Ők tehát a forradalomban hisznek, és abból nem is akarnak engedményeket tenni.

C.N.T.-F.A.I. (Anarchista Szakszervezeti Szövetség és politikai szárnya)
"(1) közvetlen munkásellenőrzés az iparban, a szállításban, a textilüzemekben stb.;
(2) a helyi bizottságok vegyék át a kormányzat feladatát; le a tekintélyelvű központosítással;
(3) megalkuvást nem ismerő szembeállás a burzsoáziával és az egyházzal."

"Hozzávetőlegesen tehát a következőképpen festett a helyzet: az egyik oldalon a munkásellenőrzés hívei, a C.N.T.-F.A.I., a P.O.U.M. és a szocialisták egy csoportja; a másik oldalon a centralizált kormányzati rendszerért és a militarizált hadseregért kiálló jobboldali szocialisták, liberálisok és kommunisták."

Később a kommunisták (P.S.U.C.) egyre hangosabban azt hangoztatták, hogy a P.O.U.M. "trockista" szervezet, az ellenség zsoldjában álló erőknek titulálták tagjai, a munkások százezreit, az életüket feláldozni is kész, spanyol és külföldi, a fasizmus ellen harcoló katonákat. (Tulajdonképpen azoknak a tisztogatásoknak volt az előjele ez Spanyolországban a kommunista ideológia tekintetében, ami azokban az években a Szovjetunióban, egy évtized múlva pedig Magyarországon is lezajlott.)

De most vissza Orwell fronton töltött eseményeihez. Eljött a tavasz, és alig valami történt vele. Támadás nem volt egyik fél részéről sem, a legnagyobb veszélyt az eltévedt lövedékek jelentették.
Március vége felé egy kelés támadt a kezén, a monflorite-i kórházba viszik. Mire visszatér a frontra, arcvonaluk előrébb tolódott. Hamarosan egy fasiszta hadállás elleni támadásban vesznek részt, Orwell sebesülés nélkül megússza.
Április 25-én egy újonnan érkezett szakasz leváltja őket, 26-án már ismét Barcelonában vannak. Itt az addig viszonylag nyugodt város hamarosan felbolydul. Az anarchisták és a kommunisták közötti politikai rivalizálás és gyűlölködés (előbbiek előre akarják vinni, utóbbiak meg akarják fékezni a forradalmat) előrevetítette egy összecsapás lehetőségét.

Május 3-án a Guardia Civil csendőrei elfoglalják az addig az anarchisták által felügyelt telefonközpontot. Utcai harcok kezdődnek, Orwell milícista társaival a P.O.U.M. épületeit védi, felesége egy szállodában tartózkodik. Hatodikán a helyzet normalizálódik, a harcok befejeződnek, erőfitogtatásként a valenciai kormány rohamgárdistákat küld a városba. Ekkor és a következő hónapokban a barcelonai légkört félelem, gyanakvás, gyűlölet, cenzúrázott újságok, zsúfolt börtönök, élelmiszerért sorban álló tömeg és páváskodó fegyveresek jelenléte jellemezték. A barcelonai harcok ürügyül szolgáltak arra, hogy Katalóniát Valencia közvetlen ellenőrzése alá vonják, siettessék a milíciák feloszlatását, a P.O.U.M. betiltását, melyre majd június 15-16-án kerül sor.

Három nappal a barcelonai harcok befejezése után Orwellék visszatértek a frontra, Huesca alá. Itt 10 nap telhetett el, amikor egy fasiszta orvlövész eltalálta a nyakán. Nyaki lövést ritkán szoktak túlélni, neki viszont hihetetlen szerencséje volt. Felépülése érdekében több kórházban is megfordul. Katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították, megkapta a leszerelő papírját.

Barcelonába visszatérve a felesége figyelmezteti, hogy volt P.O.U.M.-milícistaként bebörtönözhetik, ezért napokon keresztül bujkálásra kényszerül. Érzik, hogy nincs értelme tovább az országban maradniuk, a hazautazás mellett döntenek, melyben a brit konzul lesz segítségükre. Az utolsó éjszakákat Orwell a szabad ég alatt tölti, nappal viszont még megpróbálja kijuttatni a börtönből a milícia-beli felettesét - sikertelenül. Végül június 23-án feleségével elhagyják Spanyolországot.

1938 áprilisában kiadják „Hódolat Katalóniának” című könyvét, mely polgárháborús élményeiről szól, és egyben emléket állít a POUM-milícia önkénteseinek, akik a tragikus végű „kétfrontos” küzdelemben vettek részt a kommunista titkos rendőrség és a Franco-gárdisták gyilkos harapófogójában.

A történelmet kedvelőknek, politika iránt érdeklődőknek mindenképp érdemes elolvasniuk.

Értékelés: 4/5