2010. január 23., szombat

Kanyó András: Kádár János - végakarat

Kádár János, a XX. századi Magyarország leghosszabb ideig hatalmon lévő vezetője volt. Egyaránt nevéhez fűződik az 1956-os forradalom utáni megtorlás, és a 60-as évektől megindult életszínvonal emelkedés is. Az előbbiért megvetik és gyűlölik, az utóbbiért az idősebbek közül még ma is sokan nosztalgiával gondolnak vissza a Kádár-korszakra. A 70-es évek derekától (az első nagy olajválság korszaka ez) az ország pénzügyi nehézségekkel küzdött, a 80-as évekre a gazdaság, és emiatt a szocialista rendszer is válságos helyzetbe került. Kádár nem volt képes alkalmazkodni a megváltozott szituációhoz. Az életszínvonalat hitelfelvételekkel tartotta fenn, ez együtt járt a nagyfokú eladósodottsággal. Miután kényszerű gazdasági változásokat nem támogatott, és a hatalomról sem mondott le, egy idő után ő maga volt a gazdasági és politikai változások fékezője. Az utolsó éveiben magas életkora és elhatalmasodó betegsége miatt is csak sodródott az árral. A 80-as évek végére túllépett rajta a történelem, a változásokat egy pont után már nem lehetett elodázni. 1988-ban - akkori szóhasználattal - felfelé buktatták, amikor a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkárából elnökké választották. Ezzel tényleges beleszólása már nem volt az ügyekbe, de romló egészségi állapota sem engedte az érdemi munkát.

1989. március-április hónapokban néhány találkozás során készített vele interjú-sorozatot Kanyó András újságíró, a Magyarország című hetilap részére, amelyek aztán ebben a Kádár halála után megjelent könyvben is szerepelnek. Nem könnyen jöttek létre ezek a beszélgetések, mivel Kádár nagyon ritkán adott magyar újságírónak interjút, másrészt betegeskedése is hátráltatta a találkozókat. Végig bizalmatlan volt a riporterrel, sőt a magnetofon használatától is idegenkedett. Ez nem véletlen, mivel ekkor már pszichésen is komoly problémái voltak, üldözési mániája volt, nem tudott összefüggően beszélni és sokat bakizott. Ezt ő maga is elismeri az interjú közben, de leginkább az 1989. április 12-i Központi Bizottsági ülésen, utolsó felszólalásában lehet ezt észrevenni. Az interjúban, ezeket a problémákat Kanyó korrigálta.

Van egy rész a könyvben, ahol tetten érhető, hogy a múltjának árnyai kísértik, sőt fél tőlük. Az utolsó találkozás című fejezetben ez áll:

"(...) a főtitkár tájékoztatta Kádár Jánost, hogy több testvérpárt vezetője (Gorbacsov, Jaruzelsky, Honecker) meghívást küldött Kádár Jánosnak. Javasolta, vegye igénybe valamelyiket, s pihenjen legalább két-három hetet, azaz orvosai szerint is jót tenne neki.
(...)
- Nem megyek külföldre - jelentette ki kis szünet után. S ezen a véleményén annak ellenére sem változtatott, hogy a jelenlevők mindegyike igyekezett őt befolyásolni. Minél többen szóltak az elutazás mellett, annál határozottabban mondott ellent, s a "nem" egyre kategorikusabb lett."

Talán attól félt, hogy úgy jár, mint közvetlen elődei (Rákosi, Nagy Imre). Kicsalják az országból - gondolhatta -, hogy aztán száműzetésre ítéljék, esetleg később letartóztatással hozzák vissza.

Ami az interjúk témáit illeti, szinte egész életútját felidézik, úgymint a Horthy-korszak alatti illegalitásban töltött időszak, a börtönben töltött évek, a háború utáni politikai szerepvállalása, a Rajk-ügyben játszott szerepe, Rákosiék általi újabb bebörtönzése, Nagy Imrével való viszonya, 1956-os szerepe és az azt követő konszolidációs évek, az 1968-as csehszlovákiai helyzet, a 68-as gazdasági reformok megtorpanása.
Az egyes témákhoz kapcsolódó interjúkhoz, eredeti dokumentumok szövegei is mellékelve vannak.

Vannak olyan részek a kötetben, amiktől - főleg mai szemmel - igencsak elképedtem. Ilyen például a Szabad Nép című újság 1949. szeptember 16-i, Ítél a nép című vezércikke, amely a Rákosi-propaganda mintapéldánya, amely Rajk László és társainak ítélete előtt jelent meg. Néhány idézet Kádár megnyilatkozásaiból:

Nagy Imréék 1956 novemberében abban a hiszemben hagyták el a jugoszláv követséget, hogy szabadon a lakásukra távozhatnak, ezt Kádárék írásba adták nekik, ennek ellenére mégis letartóztatták őket a szovjetek. Erről Kádár így beszélt az MSZMP Központi Vezetőségének 1956. december 2-án tartott ülésén (részlet):

"A szövegezésbe Vidics elvtárs /jugoszláv diplomata/ olyan formulázást akart mindenáron belevenni, hogy "... és szabadon elhagyják a követséget és saját lakásukra távoznak". Három és fél órai vita után, nem tudom, mit tételeztek fel rólunk, hiszen megmondottuk, hogy semmi szín alatt nem engedhetjük meg, hogy itthon maradjanak - mégis beleírtuk.
Önszántukból menetek-e el Nagy Imréék Budapestről? Megmondom, hogy általában és elvben önszántukból, mert ők határolták el magukat az ország népétől, amikor kijelentették, hogy nem akarnak Magyarországon maradni. Az utolsó percben pedig nem nagyon kérdeztük meg, hogy mi a szándékuk, hanem kötelességünkhöz híven, provokáció megakadályozása céljából megfelelő intézkedéseket tettünk, hogy bántatlanul menjenek el olyan területre, ahol menedékjogot kapnak, megfelelő módon élhetnek egy szocialista ország területén. (...) A dolog lényege nem ebben, hanem abban van, hogy vajon mi az, ami előbbre való: a magyar forradalom kérdése, vagy az a körülmény, hogy az volt leírva, hogy szabadon távozhatnak a lakásukra."

Idézet ugyanebből a felszólalásból:

"A többpártrendszertől nem félünk, ha van erős kommunista párt, amivel tudunk harcolni."

Részlet az MSZMP Központi Bizottságának 1957. április 5-i ülésének jegyzőkönyvéből, idézet Kádár János felszólalásából:

"A tárgyalások során szóba került a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok státusa. Pontosan szabályozva a státus biztosítja, hogy a magyar állam szuverenitásán sérelem ne essék. Erről mi nem sokat vitatkoztunk. Miért nem vitatkoztunk? Mert az egész egyezmény szövegében és a tárgyalások menetében megnyilvánult és mi tudjuk, hogy a Szovjetunió a mi nemzeti érzésünket, szuverenitásunkat soha nem sértette és nem is fogja megsérteni."

Az élettől és a hatalomtól búcsúzó Kádárnak addig tabunak számító kérdéseket is feltesz a riporter, ám ezekre sokszor kitérő válaszokat kap.
Az egész kötetből látszik, hogy Kádár egy igen ellentmondásos, ám a kommunista eszmék elveihez a végletekig hű ember volt. Talán ez is lett az ő tragédiája, mindent ennek az eszmének rendelt alá, lelkiismerete figyelmeztető szavát is elnyomta vele, ami élete végén már egyáltalán nem hagyta nyugodni.
Betegsége miatt az interjúsorozat végül befejezetlen maradt. Április közepén jelent meg utoljára a nyilvánosság előtt (az a bizonyos utolsó felszólalása a KB-ülésen), májusban felmentették az elnöki tisztségéből, júliusban meghalt. A könyv nem sokkal halála után jelent meg.

Az epilógusában szerepel Hovanyecz Lászlónak, Kádár halálakor nekrológ helyett készült, a Magyarország című lapban megjelent írása: Az Öreg. Két, jellemző részlet belőle:

"1982 májusa. Kádár hetvenedik születésnapja. Könyvbe mélyülten ballagok hazafelé, át a Rákos árterén. "Mit olvas szomszéd?" - reccsent rám hátulról egyik utcabelim. Mutatom neki Gyurkó könyvét Kádárról. A sörgyári téemkás, aki aligha tagja az Olvasó népért mozgalomnak, a fedőlapot látva csak ennyit mond: "Az az igazság, hogy nem jártunk mi rosszul az Öreggel. Tavaly voltam a családdal Bulgáriában, ha látná, ott mi van!" "

"Ez az ember, akinek nem adatott meg, hogy saját gyermeke legyen, de akire egy nép tekintett úgy, ahogy az ember az apjára tekint, az ország legmagányosabb alakjaként adta át a hatalmat utódainak, és úgy is halt meg."

A Kádárral való utolsó interjú a kötet különlegessége (és mellékletként néhány eredeti dokumentum szövege), azonban a riportokat és a dokumentumokat tartalmilag tekintve elég hézagos a könyv.

Értékelés: 3/5

0 megjegyzés: