2009. november 22., vasárnap

Jorge Semprun: A nagy utazás

A könyv szerzője, Jorge Semprun Spanyolországban született 1923-ban. Családja a spanyol polgárháború miatt Franciaországba emigrált. 1942-ben belépett a Spanyol Kommunista Pártba. A német megszállás idején részt vett a francia ellenállási mozgalomban. A Gestapo 1943-ban letartóztatta, hamarosan a buchenwaldi koncentrációs táborba került. Túlélve a megpróbáltatásokat, 1945-ben visszatért Franciaországba. 16 évvel később hozzá kezdett első könyvének, A nagy utazásnak a megírásához, mely 1963-ban jelent meg.

A regény visszaemlékezés a négy napos útra, amelyet 1943-ban 20 évesen, vasúti vagonba zárva tett meg Franciaországból a buchenwaldi koncentrációs táborig. Az akkori történések felelevenítése közben korábbi, és későbbi emlékek is eszébe jutnak az írónak, a történetmesélés nem lineáris, hanem különböző idősíkok váltakoznak.

Mielőtt elfogta volna a Gestapo, társaival vonatrobbantásokban vett részt, ő tehát nem zsidó származása miatt, hanem a francia ellenállási mozgalom önkénteseként, „vörös spanyolként”, egyszóval kommunistaként kényszerült megtenni a nagy utat francia földről Buchenwaldba. Az ezt megelőző börtönnapokra történő visszaemlékezésben a német őrrel való filozófiai diskurzus, vagy a vele egy zárkában lévő emberek különböző viselkedése érdekes momentumként bukkannak fel. Utalást tesz a menekültként való francia földre érkezésére, feleleveníti az ellenállási mozgalom akcióit, egy németek ellen vívott tűzharc után eltűnt bajtársuk háború utáni keresését, vagy azt, amikor a németek a bevagonírozáshoz terelik őket.

A koncentrációs tábor felszabadítása után a helybelieknek megmutatták a táborokat a felszabadítók, hogy szembesítsék a valósággal, a szörnyűségekkel az addig megtévesztett, semmiről sem tudó, vagy éppen szemüket szándékosan eltakaró német embereket is.
(A buchenwaldi tábor parancsnokának hírhedt felesége, - "a buchenwaldi szuka"-ként elhíresült kegyetlen, és több ezer ember haláláért felelős - Ilse Koch neve is említésre kerül a regényben. Ő arról volt hírhedt, hogy nappal ostorral járkált a barakkok között és a számára nem szimpatikus embereket önkényesen megkorbácsolta. Kutyasétáltatás közben szokása volt terhes nőkre ráuszítani az ebeket. Gyakran kényszerítette a rabokat arra, hogy perverz szexuális aktusok közepette fajtalankodjanak egymással. De ez sem volt elég neki. Gyűjtötte áldozatai fejét, melyekből fali díszeket készített, és lenyúzatta a rabok bőrét, amelyből aztán könyvborítót, pénztárcát, kesztyűt varratott.)
Egy felvillanó emlékképben a mesélő, a regénybeli Gérard, a Francia Misszió leányait, kívánságukra körbe vezeti a felszabadított táborban. Reakciójuk egyértelmű.

"Ahogy az összeaszott , kiugró csontú, beesett mellkasú testeket nézem, amelyek egymásra halmozva, négy méter magasságban hevernek a krematórium udvarán, arra gondolok, hogy csak az vethet rájuk ilyen tiszta és testvéri pillantást, aki átélte a halálukat, mint ahogy mi átéltük, mi, akik túléltük ezt az egészet. Idehallom a távolból a hopák ujjongó dallamát, s arra gondolok, hogy ezeknek a passyi fiatal nőknek semmi keresnivalójuk itt. Ostobaság volt, hogy megpróbáltam elmagyarázni nekik. Később, egy hónap múlva, tizenöt év múlva talán bárkinek el tudom majd magyarázni az egészet. De ma, az áprilisi napsütésben, a zúgó bükkfák között ezeknek az iszonyú és testvéri holtaknak nincs szükségük magyarázatra. Tiszta és testvéri tekintetre van szükségük. Arra van szükségük, hogy éljünk, egész egyszerűen arra csak, hogy teljes erőnkből éljünk."

Egy másik kép, amikor a felszabadult tábor első napjainak egyikén rabtársaival bemennek a tábor melletti faluba a közkútról inni, visszafelé Gérard a falu szélén álló házba bemegy. Tudni szeretné, vajon milyen emberek élhetnek abban a házban, ahonnan tökéletes rálátás esik a táborra és a krematórium kéményeire? Megfejteni valamit abból, hogy milyen lehet kívülről
nézni a benti poklot. A házban egyedüliként tartózkodó asszony körbevezeti a házban, az emeleti,"otthonos" szoba ablakából jól látszik a tábor. Amikor az esténként a krematórium kéményéből felcsapó lángok látványáról kérdezi az asszonyt, csak annyit tud válaszolni, hogy a két fia a háborúban esett el.

"Saját szenvedéseinek súlyát szegezi szembe halott bajtársaim súlyával, hamvaiknak súlyával. Csakhogy a halottak súlya, természetesen, nem egyforma. Nincs holttest a német hadseregben, amely ugyanolyan nehéz volna, mint egyetlenegy halott bajtársam füstjének súlya."

Döbbenetes az a kép is, amikor az utolsó télen lengyel zsidók érkezését idézi fel. A legtöbbjük a vagonokban meghalt, a rettentő hidegben megfagytak vagy éhen haltak. Néhány gyerek életben maradt, őket az SS a tábor felé terelte, útközben kutyákat uszítottak rájuk, egyikük sem ért élve a táborba.

A címbeli utazás kettős értelmű. Egyrészt a tényleges vonat útra utal, amelyet a tábor felé egy vagonban tett meg a spanyol, másrészt az újra felelevenített különböző időkbe, emlékekbe, pillanatokba, történésekbe, érzésekbe gondolati síkon történő, ide-oda való nagy utazásra is. A könyv fő vezérfonala a vonatút. A szenvedés, a betegség és a halál veszi körbe a szerencsétlen, összezsúfolt embereket, az ismeretlen felé robogva. A vagonban mellé csapódó, semuri fiúként emlegetett fiatalemberrel éli meg az utazás négy napját és öt éjszakáját. Mesél neki addigi életéről, segítik egymást és a többieket életben tartani. A megérkezés azonban a semuri fiúnak a távozást jelenti: az út végére meghal. Gérardnak a teljes magárahagyatottság és kilátástalanság érzése marad, így indul a vagontól a tábor felé sokadmagával a könyv végén.

Semprun könyvében rávilágít fiatal életének harcos, az elnyomó, embertelen hatalom ellen áldozathozatalra kész pillanataira, motivációira. Kiír magából, újra átél, hogy valamicskét feldolgozhasson a belé égett történésekből, traumából. Ítélet és kegyeleti emlékezés is egyben a regény.
Sem témáját, sem szerkezetét tekintve nem egyszerű könyv. Engem a visszaemlékezés teljesen váratlan ide-oda ugrálása időben és térben egy kicsit zavart.
A személyesen átélt események beszámolói nagyon megrázóak, hitelesek, szinte filmszerűen megjelenítettek. Olvasása közben és után is van miről elmélkedni, mostani szóhasználattal élve: falhoz vágja az embert.

Értékelés: 3.5/5

2 megjegyzés:

Dana írta...

Hú, de nagyon újra kéne olvasnom ezt a könyvet! Engem nagyon megrázott és a kedvenceim között van azóta is a regény. Neked miért lett végül is csak közepes?

Almost Zed írta...

Elsősorban az időben való ide-oda ugrások miatt. Utólag eszembe jutott, hogy talán a mű drámaisága, a visszaemlékezések zaklatottsága ettől még szembetűnőbb. Szóval elsősorban formai kifogásaim vannak, de hát ez már az én bajom. Ezt leszámítva jónak találtam a könyvet.