William Somerset Maugham: Az ördög sarkantyúja

Maugham múlt század elején írt regényében arra vállalkozott, hogy bemutasson egy bizonyos emberi típust, a zseninek született tehetséget, aki bármilyen áldozat árán képes vele született képességei kibontakoztatására.

A szerző saját életébe fonva meséli el a különös történetet, melynek olykor maga is aktív szereplője. Charles Strickland, a londoni tőzsdeügynök 40 évesen nyárspolgári életet él, nem valami kiváló társalgó, műveletlen is, ellentétben az irodalom kedvelő, és társasági életet élő feleségével. Ám családi életük két gyermekükkel kiegyensúlyozottnak tűnik. Aztán 17 évi házasság után Strickland váratlanul elhagyja a feleségét, Párizsba megy. Felesége kérésére a szerző utána utazik, hogy jobb belátásra bírja, ám Stricklandnek esze ágában sincs visszatérnie. Az előzetes feltevésekkel ellentétben nem egy nő miatt döntött így, hanem mert festeni akar.

5 év elteltével a szerző Párizsba költözik. Egy régi festő barátján keresztül (Dirk Stroeve-nak hívják és giccseket fest) újra látómezejébe kerül Strickland. Strickland ekkor igen nyomorúságos helyzetben van, ám Stroeve zseninek tartja, még akkor is, ha kiállhatatlan természete miatt sok sértést is el kell elviselnie az angoltól. Stroeve nevetségesen jószívű mindenkivel szemben, ennek is köszönhető, hogy amikor Strickland lázas betegen, éhezve ágynak esik, Stroeve felesége ellenkezésével szemben is magukhoz veszi ápolni. Mikorra 6 hét elteltével Strickland felépül, egy váratlan fordulattal kiderül, az asszony már nem a férjét, hanem Stricklandet szereti. Stroeve annyira naiv, és ezek után is annyira félti, szereti feleségét, hogy még saját lakásáról is lemond javukra. Dirk felesége egy Stricklanddel való összezördülést követően öngyilkosságot követ el, a kórházban néhány nap múlva meghal. Magyarázatul szolgál minderre az, hogy Strickland nem szerette, csak megkívánta a nőt, magáévá tette, egy akt képet festett róla, aztán tovább már nem volt rá szüksége. A nő viszont valóban szerette, és továbbra is ragaszkodott volna hozzá. Ebből az ellentétből lett a tragédia.

Szerzőnk amikor már Strickland halála után eljutott Tahitire, különböző emberektől értesült további sorsáról. Nichols kapitány franciaországbeli megismerkedésükről számolt be, együtt éheztek, nyomorogtak egy időben. Strickland egy hajón vállalt munkát, így került a csendes-óceáni kis szigetre. Mrs.Johnson (hotel tulajdonos a szigeten) elbeszéléséből kiderült, hogy Strickland megnősült, egy Ata nevű lánnyal, és gyermekeikkel éltek együtt a sziget belsejében, paradicsomi körülmények között. Beilleszkedett az ottani környezetbe, valósággal bennszülötté vált, a festést természetesen itt is folytatta.

"Itt, e távoli szigeten nem az emberek megvetésével találkozott, mint otthon, inkább részvétet keltett bennük, és különösségeit elnézéssel fogadták. Mind a bennszülöttek, mind az itteni európaiak fura embernek látták, de hát megszokták a fura embereket, és nem volt ellene kifogásuk; a világ tele volt különös emberekkel, akik különös dolgokat műveltek; és itt talán tudták, hogy az ember nem az, ami lenni szeretne, hanem aminek lennie kell. Angliában, Franciaországban nem tudott a formák közé illeszkedni, itt azonban akadtak az ő testére szabott lehetőségek is. Nem hinném, hogy ő it gyöngédebb, kevésbé durva és kevésbé önző lett, csak a körülmények voltak kedvezőbbek.Ha életét ebben a környezetbe tölthette volna, tán nem lett volna rosszabb másnál. Itt olyasmivel találkozott, amit az otthoniaktól nem is várt, nem is kellett neki: rokonszenvvel, megértéssel."

Utolsó öt évében betegen, leprásként élt. Az orvos csodálattal nézte utolsó, nagyszerű alkotását, amikor halálakor elment hozzá: a szobában a mennyezettől a padlóig csodás festmény borította a falakat. A kép egy látomás volt a világ kezdetéről, az Éden kertje Ádámmal és Évával, a Természet dicshimnusza.

"... Strickland ebben fejezte ki magát végre tökéletesen. Csendben dolgozván, abban a tudatban, hogy ez az utolsó alkalom, bizonyára kifejezett benne mindent, amit az életről tudott és kitalált. És talán, végre, megtalálta lelke békéjét. Végre sikerült kiűznie magából a démont, amely megszállva tartotta, és a munkája végeztével - egész élete nem volt más, mint az erre való gyötrelmes törekvés - megpihenhetett magányos, megkínzott lelke. Szívesen halt meg, mert betöltötte a hivatását."

Életében nem sokra tartották festményeit, halála után viszont elismerték és sok pénzt értek képei.

A regény főhősének sorsa lényeges vonásaiban Gauguin, a tragikus sorsú francia festő életrajzával egyezik, ám Maugham-et a jellem érdekelte igazán, a sorsszerűség boncolgatása, Gauguin hányatott élete ehhez csak alkalmas nyersanyagul szolgált.

"... az a szenvedély, amely Strickland-et tartotta hatalmában: a szenvedély, szépet alkotni. Ez nem hagyta nyugodni. Ez űzte, ez hajtotta. Örök vándor volt, akit isteni vágyak marcangoltak, s a keblében lakozó démon könyörtelen volt. Vannak férfiak, akik olyan mélységesen vágyódnak az igazságra, hogy elérése érdekében készek egész világukat alapjaiban megrendíteni. Ilyen volt Strickland, csakhogy nála az igazságot a szépség helyettesítette."

Popper Péter: Ők - én vagyok című könyvében említett 33 legfontosabb könyve közül ez az egyik, innen vettem az ötletet, hogy elolvassam. Nem bántam meg, szeretem a lélekbúvárkodást, az egész regény erre épül, ráadásul több, meglepő és érdekes fordulattal színesíti Maugham a történetet.

Értékelés: 5/5