Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Kedvelem az ókori Római Birodalommal kapcsolatos könyveket, regényeket, bár azt nem mondhatom hogy nagy szakértője vagyok a témának. Az akkori hatalmas birodalom népei és annak vezetői nagyon érdekes életet éltek, szokásaik, hiedelmeik, életfelfogásuk, az állandó, császár ellenes összeesküvések, gyilkosságok hálás téma az írók számára.
Nero uralkodásának történéseit többen, többféleképpen is ábrázolták már. Az egyik ilyen - amit magam is olvastam - Henryk Sienkiewicz Quo Vadis című regénye, aki a keresztények és Nero kapcsolatát vette górcső alá. Kosztolányit 1921-ben írt regényében viszont Neronak, mint tehetségtelen művésznek és zsarnoknak a jelleme foglalkoztatta leginkább.

A regény elején Nero még ártatlan gyermekként nézi végig, ahogy anyja, Agrippina férjét, Claudius császárt megmérgezi. (Korábban Claudius kitagadta édes fiát Britannicust, és örökbe fogadta Nerot.) Nero elfoglalja a trónt, az államügyek nem érdeklik, untatják. Az írásban talál menedéket, verseket kezd írni, tanítómestere Seneca útmutatásait, véleményét kérve. Eközben Agrippina és a szeretője, Pallas uralkodtak és intézkedtek helyette. Seneca tapasztalatszerzés céljából javasolja Neronak, hogy sűrűbben menjen a nép közé, ám ő éjszakai kirándulásain durva tréfákat űz az emberekkel. Költőnek elég gyenge, és ezt ő is érzi, elbizonytalanodik, szorong. Amikor rájön, hogy Britannicus bírálja verseit, ráadásul az még tehetségesebb is, frusztrációjának feloldását Britannicus halálában látja. Miután eltette láb alól, anyját is megfosztja testőreitől és a palota elhagyására kényszeríti.

Úgy tűnt, kezdenek jól alakulni a dolgok birodalom-szerte, seregei csatákat nyertek, Nero megkapta az imperátor nevet, hatalmas szobrot állíttatott magának, palotáját még fényűzőbbé tette. Az írás azonban továbbra sem ment neki.
Egy színházi látogatás alkalmával felfigyel a szép Poppaea-ra, akit meghív a palotába. A ravasz nő Nerot hamarosan az ujja köré csavarja, és eléri nála, hogy Octaviát, Nero feleségét száműzze a császár, és így vetélytárs nélküli szeretője legyen. Nero azonban Britannicus szellemével viaskodik, kedélyállapotát erősen befolyásolja a múlt árnya.
Poppaea, hogy a császár kedvébe járjon, Seneca segítségével színházi fellépést szervez az uralkodónak.

"- Nero - folytatta Poppaea - mint tragikus dalnok mutatkozik be. Ezt kell megtapsolni. Mégpedig úgy, hogy ne vegyen észre semmit. A vezetéshez értelmes emberekre van szükségünk. Patríciusokra."

Azaz, bértapsolók fogják az előadás nagyszerűségének látszatát kelteni.
A megbundázott előadás tettetett sikere Nero hiúságát legyezgeti, meghatja. A színészek közötti verseny győztesének is Nerot választják a végén. Ezután vendégszereplésekre utazott, az iskolákban tanították verseit (Vergilius és Horatius költeményei mellett). A császár lírai sikerei csúcsán már nem féltékenykedett a többi költőre, elterpeszkedett gőgjében.

Poppeával a kapcsolata kezd elszürkülni. A nő féltékennyé próbálja tenni Nerot hogy magához láncolhassa, ám ez sem izgatja az uralkodót. Időközben Agrippina hívei már szervezkednek a császár ellen. Poppaea meggyőzi Nerot hogy bocsásson meg az anyjának. Miután ez megtörténik, feleségét, Octaviát saját hívei titokban visszahozzák a palotába. A zendülésről tudomást szerezve Nero Octaviát gyilkos, mocsaras tájékra száműzi. Az Agrippina vezetésével szított lázadás összeesküvőit Nero nem tudja kézre keríteni, azonban Poppaea-val elhatározzák Agrippina megöletését, akit több, sikertelen gyilkossági kísérlet után szobájában leszúrnak. Nem mellékesen - és talán nem is véletlenül - azon az estén Nero a színházban anyagyilkost játszott. A gyilkosság után Nerot ismét nem hagyja nyugodni lelkiismerete, Seneca győzködi tette helyességéről.

"Seneca elégedetten ölelte át nevelt gyermekét, noha látta, hogy Nero nem született se művésznek, se politikusnak, mert a művészetben kegyetlen, mint egy politikus, és a politikában érző, mint egy művész. Rossz író és rossz politikus, gondolta."

Poppaea hivatalosan is császárnévá lett.

Közben az évek előrehaladtával a színház kiment a divatból, az emberek immár fogathajtó versenyeken szerették múlatni az időt, Nero is hajtó lett. Egy ideig ennek a műfajnak a győzelmi sikereiben is fürdik, ám hamarosan ez sem okoz neki örömet, ráun.
Egy idő után már csak a gyilkosságok nem szegik kedvét. Megöleti írnokát, Doryphorust, feleségét Octaviát. Újabb összeesküvőket ölet meg, sőt innentől kezdve már saját maga is örömét leli a gyilkolásban.

"Esténként, néhány katona kíséretében, kiment az utcára, mint valaha fiatal korában, és megállíttatta a járókelőket.
Az első ember elé lépett:
- Halj meg - szólt -, akárki vagy - és szívébe döfte tőrét.
Az ismeretlen porba hullott.
- Ártatlan vagyok - mondta haldokolva.
- Tudom - felelte a császár -, annál érdekesebb - és nézte figyelmesen, hogy múlik ki az ismeretlen."

A következő halálraítélt a környezetéből az ártatlan Seneca, akit hírbe hoztak az összeesküvőkkel, majd egy összeszólalkozás után maga Poppaea válik áldozatává, miután hasba rúgta.

Nero körül kezd szorulni a hurok, birodalom-szerte lázongások törnek ki, a szenátus a haza ellenségének nyilvánítja Nerot, mint anyagyilkost halálra ítéli. A felkelők a nyomában vannak, a palotából menekülnie kell. A császárt titkára, Epaphroditus szökteti meg. Phaon kertjében Nero a kilátástalanság tudatában öngyilkos szándékkal egy kardhegyre nyomja nyakát, ám még ebben is sikertelen, a titkár szánalomból lenyomja a fejét, végül meghal.
Nero 13 évi uralkodás után, 31 évesen halt meg.

A mindenáron való győzni akarás, a lelke mélyén érzett tehetségtelenség, a vérben való tobzódás teljesen deformálja Nero lelkét. A szépség vágya és meghódításának képtelensége torz ösztönöket szabadít föl benne; így lesz a szépség cézára helyett Neroból, a vágyakozó dilettánsból véres, földi imperátor.

Engem valahogy nem hozott lázba Kosztolányinak ez a regénye. A történet nagyon érdekes történelmi és lélektani szempontból is, érdekfeszítő stílussal egy letehetetlen könyv lehetne belőle. Nálam azonban nem tudta ezt a - jó könyvekre jellemző - hatást elérni. Folyton azt néztem, hány oldal van még hátra, és ez nem túl jó ajánlólevél egyik könyv esetében sem. Lehet hogy a múlt század elején frissnek, érdekesnek tűnhetett, de ma már szerintem mások az olvasói elvárások. Részemről mindenképp.

Értékelés: 3/5