A következő címkéjű bejegyzések mutatása: regény. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: regény. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. március 24., szerda

Wass Albert: A funtineli boszorkány

"Az ember azt hiszi, hogy nagyon okosan elrendezte a sorsot. De a sorsot nem lehet elrendezni. Egyszerre csak jön valami, hirtelen, egy nap, amikor nem is várod, és fölborul minden. Vége. Vége. A sorsot nem lehet elrendezni. A sors rendezi el az embert."

Wass Albert munkásságát csak a rendszerváltás után lehetett megismerni, ha jól tudom, előtte politikai okai voltak irodalmi mellőzésének. Habár az utóbbi években is sokan eszerint ítélik meg, szerintem ha egy író jól ír, felesleges bármilyen ideológia szerint megítélni, beskatulyázni, emiatt megfosztani magunkat egy jó regénytől vagy verseskötettől.


Nekem ez a könyve az első, amelyet olvastam tőle. A sok várólistán lévő könyv közül sokszor csak bizonyos szempont alapján tudok dönteni, ezúttal a 2005-ös, A Nagy Könyv százas listájának egy újabb, olvasatlan könyvére voltam kíváncsi. Ezen A funtineli boszorkány a 25. legnépszerűbb regény volt, és Wass Albert eddig ismeretlen szerző volt számomra. Most, hogy túl vagyok a három kötetes, majd' 800 oldalas regényen, megelégedéssel írhatom, hogy nem csalódtam a műben, és a 25. hely sem bizonyult érdemtelennek.

Az egész könyvből árad a természet szeretete, tisztelete. Jól tetten érhető, hogy olyan ember írta, aki maga is otthonosan mozgott benne, együtt lélegzett vele. Wass Albertnek egy ideig ez volt a hivatása is, erdőmérnöki végzettséggel rendelkezett és erdészfelügyelőként is dolgozott.

Az erdélyi hegyekben játszódó, meseszerű történetnek a havasi, fiatal lány, Nuca, a főszereplője. Az első kötetben, Az urszubeli leányban az Istenszéke alatt, az Urszun él egy furcsa, kerek faházban apjával, a szótlan Tóderikkel. Nem ismer más törvényt, mint az erdők és hegyek törvényét, a jóságot sem Istentől vagy annak árnyékában tanulja meg, hanem a természettől. Élete nem könnyű, hiszen apját elviszik a csendőrök, így a tíz év körüli kislány magára és az emberek könyörületére utalva nő fel. A közeli faluban sokan nem nézik jó szemmel, hogy magában él, és szépségével a férfiakat megbabonázza. Nyestre, nyulakra vadászik, halat fog, ezeket adja el a falu korcsmájában, cserébe málélisztet, túrót, olajat, szappant, gyertyát vesz. A jószívű, segítő emberek kecskékkel, birkákkal látják el, megállja a helyét a vad természetben, nem elveszett ember. Egy alkalommal egy cigányasszony különös képességeire hívja fel a figyelmét, és azt állítja, hogy a boszorkányok jele van a homlokán, továbbá: "A halál van az ágyadban leány! Aki veled alszik, meghal!"
És valóban, egyre több jel utal arra, hogy a cigányasszonynak igaza van. Kiolvassa az emberek szeméből a múltjukat és a jövőjüket, a túl közeli ismeretségre vágyó férfiak élete pedig rejtélyes halállal végződik. Amikor elkeseredettségében újra felkeresi a cigányaszonyt, az így felel neki:

"Nem tehetsz róla. Jó vagy és szelíd. Szeretni akarsz, és halált osztogatsz. Nem érzed a gyűlöletet, aminek eszközéül jöttél erre a földre. (...) Ha életet hoznál mégis a világra, magad ölnéd meg azt is, és nem tehetnél róla. Borzalmas írás van a tenyereden, leány... és az írások ellen nem tehetünk semmit. Te vagy a bosszú angyala, akinek boszorkány a neve... szép és borzalmas a sorsod, félelmetes és gyönyörűséges... kívánságod parancs a poklok hatalmasai előtt, vágyad beteljesül, mielőtt kimondanád... megcsúfolt szüzek bosszúját hordozza véred... megcsalt leányok átkát váltod valóra... (...) megérzed a szemek mögött a gondolatot, és meghallod a szavakat, amiket nem mondanak el. Meglátod, ami láthatatlan, meghallod, ami hang nélkül való, s megérzed, aminek illata sincs, mert még meg sem született az időben."

Egyre inkább tudatában van különleges képességeinek, állatot, embert egyaránt képes megbabonázni. Hosszú, titokzatos várakozás után a leány úgy érzi, hogy fel kell mennie az Urszun. Nem tudja pontosan, hogy hová és miért, csak erős késztetést érez. Ott összetalálkozik egy vadásszal, Éltető uraság fiával, Gáspárral. Szerelemre gyúlnak egymás iránt, pár napot itt együtt töltenek, amikor Gáspárnak mennie kell, megígéri, hogy visszatér hozzá.
A történetben megjelenik az iparosítás árnyoldala is a modern gőzfűrészgép megjelenésével, az erőszakos erdőkivágással. Ennek esik áldozatul az urszubeli ház is, Nuca kénytelen elmenekülni onnan.

A második kötet, a Kunyhó a Komárnyikon, már az elején tudósít az iparosítás másik jellegzetes mozzanatáról, a vasútépítésről. Az addig háborítatlan természetet alagút, vasúti töltés, és - Wass Albert szavaival - vasszörny, az ördög masinája, azaz mozdony csúfítja el.
A Komárnyikon egy kis kunyhót épít Gáspár, amelyben feltűnik egy, a környékbeli emberek számára ismeretlen nő is: Nuca. A környékbeli juhászok, erdőőrök megismerkednek vele, és amikor megtudják, hogy milyen kapcsolat fűzi a fiatalúrhoz, szinte mind segít neki berendezkedni, új életet kezdeni a kis házikóban. Egyszerű, de bölcs emberek ők, legtöbbjük fájdalmas múlttal éli az életét.
Wass Albert sok, arra a vidékre jellemző szót használ. Egy idő után a szövegkörnyezetből rá lehet jönni a legtöbbnek a jelentésére. Csak néhány példa: pakurász = juhász, pláj = mező, tisztás, plájász = erdő-, mezőőr, prepegyit = zsivány. A legtöbbet fogyasztott étel itt a málélisztből készült puliszka.
A jóslat egy ideig mintha hazudna, Nuca rövid időre megtalálja boldogságát, de az úrfi főleg csak vadászidényben jár fel a kunyhóba, és amikor megszületik kisfiuk, Nuca szomorúan veszi tudomásul, hogy a gyermek sem jelent a férfinak nagyobb kötődést.
Egy alkalommal, amikor nyolc zsivány betér a kunyhóba, kiderül, hogy vezetőjük, Bandilla, Nuca igazi apja. Tóderik a nagyapja volt, egy tragédia miatt kényszerült apjaként nevelnie.
A korábbi jóslat pedig egyszer csak beteljesedik: meggyilkolják az úrfit. Ekkor Éltető uraság csellel elraboltatja a gyermeket - unokáját -, hogy örökösként nevelje fel.

Ettől kezdve, - a harmadik kötetben, A funtineli boszorkányban - Nuca tudatosan használja boszorkányos erejét: nemcsak látja az emberek szemében a múltat és a jövendőt, de megbosszul minden rosszat, amit a férfiak a nők ellen valaha elkövettek. Lidércként, valamiféle kísértetként bolyong, és egy-egy pásztor esik áldozatul énekének, szépségének, de bosszút áll gyermeke elrablóin is.
Amikor újra összetalálkozik apjával, Bandillával, együtt tölti velük az idejét barlangi szállásukon. Aztán elhatározzák, hogy egy távolabbi helyen, a Fekete-völgyben vesznek egy házat. Itt mindannyian letelepednek, juhokat, lovat, tehenet vesznek. Hamarosan híre megy a környéken, hogy Nuca látóasszony, testi-lelki bajokat gyógyít. Sokan járnak hozzájuk bajaikkal, cserébe ellátják őket élelemmel, állatokkal. A közeli kis fatemplomba ellátogatva ráakad nagy ellenségére, a pópára, aki ellene hangolja a népet. A csendőrök is elkezdik zaklatni, és a végén az apját lelövik, őt pedig elviszik, házukat felgyújtják. A börtönből szabadulva útközben egy gazdával találkozik, szavai sokatmondóak:

"(...) én most megyek vissza a hegyekbe, hogy ne is lássak többet csak fát és állatot. (...) Nem bántok én senkit! Sohasem bántottam senkit! Csak megmondtam az embereknek azt, ami a szemükben volt. Nem én rontottam el az életüket, ők rontották el maguk. Én csak megmondtam nekik, hogy mi az, amivel elrontották."

Visszatér az egykori korcsmába, ahová kislányként betért csereberélni, elmegy az urszubeli ház romjaihoz - emlékezni. Meglátogatja a komárnyiki kunyhót is, az öreg Dumitru, az egyik plájász lakja, de a többi kedves ismerős már szinte mind meghalt. Abban bízik, hogy egyszer majd a fia is ellátogat ide, ám hírt hoznak a haláláról, miszerint kiesett egy vonatból. Ekkor eszébe jut, hogy a kunyhóhoz jövet egy vonat ablakából egy gyerek megdobta tojással, akit Nuca dühében megátkozott. Ekkor döbben rá, hogy egy újabb jóslata teljesült be a cigányasszonynak ("Ha életet hoznál mégis a világra, magad ölnéd meg azt is, és nem tehetnél róla."). Eltűnik a házból, és ezután a Funtinelben látják néha, halálos veszélyt jelentve arra a férfira, aki meglátja.

Nagyon érdekes az az ellentét, amely a lenti, falubeli emberek, és a fenti, a természet gyermekének tekinthető Nuca között megfigyelhető. Ezt csak még jobban megterheli misztikus, természetfeletti képessége, aminek következtében sehol sem találhat nyugalmat, állandó bolyongásra kényszerül. A másik ellentét, amelyről nyilvánvaló szomorúsággal tudósít a szerző: az iparosítás, a civilizáció betörése a háborítatlan természetbe a gőzfűrésznek köszönhető erdőkivágás, valamint a vasútépítés által.
Wass Albert gyönyörű természeti képekkel ajándékozott meg, olvasás közben azokra a csodás, háborítatlan helyszínekre kívánkoztam. A komárnyiki kunyhóban szívesen eléldegélnék. Ugyanakkor regénye tele van szép gondolatokkal sorsról, végzetről, ember és természet megszentelt viszonyáról. Nagyon tetszett, ahogy a bölcs, öreg plájászok beszéltek életről, halálról, Istenről. Egyszerű életszemléletük, a civilizáció zaklatottságától mentes, csendes mindennapi tevékenységük nagyon rokonszenves volt számomra.
Azt hiszem, aki kicsit is fogékony a lélekemelő olvasmányokra, az ebben a meseszerű történetben is megtalálhatja a szépet.

Értékelés: 5/5

2010. március 16., kedd

Émile Ajar: Előttem az élet

A szerző valódi neve Roman Kacew, Émile Ajar az egyik írói álneve a sok közül. 1914 és 1980 között élt, az Előttem az élet 1975-ben jelent meg. Érdekesség, hogy még ebben az évben megkapta érte a francia irodalmi Goncourt-díjat. No nem a könyv miatt érdekes ez, hanem mert ezt a díjat csak egyszer kaphatja meg egy író, neki pedig már a második volt - az elsőt 1956-ban kapta Romain Gary néven írt egyik könyvéért -, mivel az odaítélő bizottság nem tudta, hogy ki is rejtőzik az álnév mögött.

Az Előttem az életet fanyar humor és drámaiság egyaránt jellemzi. Egy arab kisfiú, Momo elbeszélésében, vagányos beszédmódjával, az ő életfilozófiájának szemüvegén keresztül ismerjük meg a francia társadalom perifériájára szorult négerek, arabok, zsidók világát. A párizsi Belleville-ben, a 6.emeleten lakik Rosa mama, egy kövér, idős, zsidó asszony (egykori prostituált), aki - Momo szavaival élve - kurvagyerek-bömböldét üzemeltet. Ez annyit jelent, hogy kurvák kisgyerekeire felügyel az otthonában. E szolgáltatást azért veszik igénybe az elfoglalt anyukák, mert egyébként a Gyámhatóság elvehetné tőlük a gyerekeiket, nem túl erkölcsös életvitelüknek köszönhetően. Van itt mindenféle: néger, arab, vietnámi, zsidó kisgyerek, az anyukák pedig havonta küldik Rosa mamának a pénzesutalványokat. A kiskölkök jönnek-mennek, cserélődnek, van, aki egy idő után elkerül nevelőszülőkhöz, vagy kis időre az anyja foglalkozik vele.

Momo egy érzékeny, az éltről kortársainál felnőttesebben gondolkozó kisfiú, aki 3 éves kora óta tartózkodik Rosa mamánál. Nem ismeri a szüleit, csak annyit tud, hogy anyja is prostituáltként szülte. Tele van szeretet éhséggel, és még a kisebb lopásokkal is csak magára akarja felhívni a figyelmet, hogy törődjenek vele, hogy fontosnak érezhesse magát. Nincsenek illúziói az élettel kapcsolatban, hiszen a sors nem bánik vele kesztyűs kézzel, akárcsak a környezetében lévőkkel. Kurvák, stricik, bevándorlók világa veszi körül, ebben szocializálódik. Mégis a nehéz sorsúak közt is vannak segítőkész, szeretni való emberek. A kávézóban ott az idős, arab származású Hamil úr, aki a Korán és Victor Hugo-könyvek társaságában ücsörög. Momoval szívesen társalog a Koránról, az irodalomról. Vagy a szomszédjukban egy néger transzvesztita, egykori bokszbajnok, Lola asszony él, aki ha kell pénzzel, élelmiszerrel vagy főzéssel segít nekik.

Rosa mama életére fiatalon rányomta a bélyegét, hogy zsidó nőként megjárta a koncentrációs tábort. Ez azóta is sokszor kísérti álmaiban. Különös szokása, hogy ágya alatt tartja Hitler arcképét, és amikor rosszul állnak a dolgok, nézegeti, amitől jobban érzi magát. A pincében pedig van egy zsidó kuckója, ahová ha szükségét érzi, szintén elvonulhat megnyugodni. Fél a múltbeli árnyaktól, és a magánytól is.

Amikor már egyre több betegség és a szenilitás gyötri Rosa mamát, fogyatkoznak a gyerekek és a pénzesutalványok, Momo és Rosa mama közt még szorosabbá válik a kötelék. Momo egy felnőttnek is kihívást jelentő helyzetben találja magát, amikor gyerekként rá hárul a Rosa mama ellátásának feladata. Leépülése folyamatában, először csak nem képes elhagyni a lakását Rosa mama (kedves momentum, amikor a szomszédban lakó bútorszállító fivérek szabadnapjukon leszállítják, és megkocsikáztatják a városban az idős nőt, amitől az kivirul), majd pedig már saját magát sem képes ellátni ("mindenhol ereszt").
Egy napon beállít hozzájuk Momo apja, aki 11 év után jelentkezik a gyerekért. Kiderül, hogy annak idején ő is strici volt, prosti feleségét féltékenységből megölte (elmés volt, azaz elmebeteg), és ezután adta át Rosa mamának a gyereket. Az asszony azonban elhiteti vele, hogy a fiát tévedésből zsidónak nevelte, ami olyan sokként éri az arab férfit, hogy távozóban elhalálozik. Momo ekkor tudja meg, hogy tulajdonképpen nem 10, hanem 14 éves. Később az asszony kezelőorvosa, Katz doktor világosítja fel, hogy Rosa mama szerette volna minél tovább magánál tartani, félt hogy a gyerek elhagyja, ezért hitette el vele, hogy négy évvel fiatalabb.

Rosa mama nem szeretne kórházban, magatehetetlenül vegetálni, erről Momoval is beszél. Amikor az orvos kórházba utalná az asszonyt, még pár nap haladékot kicsikar Momo. Sőt, még az eutanázia lehetőségét is felveti az orvosnak, aki ezt természetesen kerek-perec elutasítja. Végül Momo egy kegyes hazugságot eszel ki, hogy a kórházba szállítást megakadályozza: elhiteti orvossal, szomszéddal egyaránt, hogy izraeli rokonai érte jönnek, és Izraelben, saját népe közt fogják ápolni. A pincebeli kuckó lesz az a hely, ami Rosa mama addigi képzeletében oly sokszor, és immár a kis Momoéban is Izrael földje lesz. Úgy gondolja, talán ez az egyetlen hely, ahonnan békével, emberhez méltóan távozhat az életből.

Rosa mama és Momo egymásrautaltsága (egyiküknek sincs senkijük és ezt mindketten empátiával átérzik a másikban is) olyan szeretetteljes ragaszkodást és gondoskodást eredményez, ami felülír minden származási, vallási és kulturális különbséget.

Értékelés: 4/5

2010. március 8., hétfő

Thomas Mann: A varázshegy

Hans Castorp nagy utazása, avagy az ember, aki dombra ment fel és hegyről jött le...


A 24 éves Hans Castorp, mindössze három hetes látogatásra utazik a svájci tüdőszanatóriumba, hogy meglátogassa Joachim unokaöccsét. Az egyetemi vizsgáira való készülés meglehetősen kimerítette, egy kis hegyvidéki levegőváltozás éppen jól jön neki, aztán folytathatja tovább hídépítő-mérnöki karrierjét. Igen ám, de amikor belecsöppen ebbe a különleges környezetbe, ott ragad, és hosszú tartózkodásra rendezkedik be.

Lassan tudatosodik benne, hogy a síkföldi élet, az egészségesek világa, ahonnan jött: a "lent", és a szanatórium, a betegek világa: a "fent" - teljesen más világok.
Itt más az életritmus, még az idő természete is különbözik. Az idő az egyik dolog, amelyről igen sokat elmélkednek regénybeli szereplőink. Az egyik érdekes figura, az olasz Settembrini megismerkedésükkor kijelenti:
"Mi idefenn nem ismerjük a hetet, mint időegységet, uram, engedje meg, hogy kioktassam. Legkisebb egységünk a hónap. Nagystílűen számolunk... ez az árnyak előjoga."

Ez már csak azért is így van, mert szigorú napirend szerint múlnak a betegek napjai. A napi ötszöri étkezéseket a teraszokon eltöltött fekvőkúrák és környékbeli séták egészítik ki. Jelesebb alkalmakkor zenés esteket tartanak az étterem, társalgó helyiségeiben.

Az első hetekben csak mint kívülállóra tekintenek a szálló lakói, mígnem Hans fokozatosan, szinte észrevétlenül beilleszkedik az itteni életbe, sőt pár nap elteltével olyan tüneteket "produkál" (láz, orrvérzés, heves szívdobogás), hogy Behrens tanácsos (a főorvos) kifejezetten maradásra bírja, így maga is bentlakóvá válik az intézményben. De úgy tűnik, ezt egy cseppet sem bánja, ekkorra a szabályos életrend, a kényelem, mind-mind jó hatással vannak rá.

Ahogy telnek a hónapok, megismeri, hogy "az igazi évszakok, azok voltaképpen ismeretlenek idefenn." Télen is lehet szikrázóan napsütéses idő, de nem ritka, hogy nyáron is havazik. Ez is egy plusz adalék a fenti idő megfoghatatlanságához.

A szereplők tekintetében különleges figurákban nincs hiány. A már említett Behrens tanácsos, aki az intézmény orvosi vezetője, egyedi humorú személyiség. Korábban eltemette idefenn a feleségét, gyászában egy időre meghibbant, azután itt maradt, mert idekötötte a sír, és mert ő maga is fertőzést kapott. Ha alkalmanként szivarozik, attól depressziós hangulatba kerül, szabadidejében festeget.
Madam Chaucat, a szeszélyes, tatárszemű hölgy, aki iránt szégyenlős vonzalom alakul ki főszereplőnkben. A hölgy különváltan él férjétől, és nem olyan komoly beteg, hogy örökké szanatóriumban kelljen élnie, gyakran utazik el és vissza.
Az olasz Settembrini, a humanista literátus, aki Castorpot az élet féltett gyermekének nevezi, már megismerkedésüktől fogva filozofáló diskurzusokat folytat a fiatalemberrel. Mivel Hans nyitott az új dolgok megismerésére, az olasz próbálja megnyerni nézeteinek.
Amikor az olasz leköltözik a szállóból a közeli településre, és ott szomszédja lesz a jezsuita Naphtának, akivel nagy szellemi csatákat vívnak, különböző ideológiák és szellemi áramlatok küzdenek meg a két idős ember által, Hans világképének befolyásolására, formálására. Ezek a tömény filozófiai diskurzusok, amelyek szinte enciklopédikus teljességgel bontakoznak ki, nos, a könyv ezen részei számomra komoly kihívást jelentettek. Részben száraz mondanivalójuknak, részben talán a felemlegetett eszmékben való csekély jártasságomnak, esetlegesen türelmetlenségemnek köszönhetően. Mindenesetre a sokadik magasröptű csörténél felmerült bennem: most hagyjuk abba!, de aztán sikerült valahogy átlendülnöm rajta. Nálam a "mélypont" ilyen tekintetben a könyv utolsó harmadában volt, de tekintve hogy 1021 oldalt tesz ki a regény, utólag megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy leküzdöttem az efféle akadályokat is.

Hans e különös világban tett utazása, számára addig ismeretlen, új dolgok felé terelik figyelmét, melyek befogadására személyiségének köszönhetően késznek mutatkozik.
"... elmélyedő érdeklődéssel olvasott az életről, az élet szent és tisztátalan rejtélyéről" anatómiai, fiziológiai, élettani, patológiai tematikájú könyveket. (Újabb kihívás a könnyed olvasmányokat kedvelőknek!: Mann itt is szinte orvosi, biológiai részletességgel taglalja ezeket a dolgokat.) Az elmélet mellett ezen a helyen óhatatlanul szembetalálja magát a halál valóságával is, hiszen nem mindenki gyógyul ki betegségéből. Arra azonban kínosan ügyelnek a szállóban, hogy az életben maradottak ne láthassák a holttestek elszállítását, a téma a betegek közt is tabunak számít. Castorp ezt erkölcstelennek tartotta. Szellemi szükséglete volt, hogy komolyan vehesse és tisztelhesse a szenvedést és a halált. Törődik a súlyos betegekkel, látogatja őket, így tiltakozva a szanatóriumban uralkodó önzés ellen.
Később érdeklődése a botanika felé fordul. Ezekre az új ismeretekre való könnyed fogékonyságait egy alkalommal így magyarázza:

"Magány, elvonultság, szemlélődés. Van ebben valami tetszetős elgondolás. Mi idefenn meglehetős elvonultan élünk, ezt bízvást mondhatjuk. Ötezer láb magasságban fekszünk páratlanul kényelmes nyugágyunkon, lenézünk a világra és teremtményeire, s elgondolkozunk a magunk feje szerint. Ha jobban megfontolom és kimondom az igazat, akkor a nyoszolya, mármint a fekvőszék, tetszik tudni, tíz hónap alatt több hasznos felismerésre vezetett, és több gondolatot keltett életre bennem, mint a malom odalenn a síkföldön az esztendők folyamán, ez tagadhatatlan."

A második tél beköszöntével felfedezi a természet szépségeit sítalpon, bejárja a havas hegyvidéki környéket. Egy hatalmas hóviharba kerülve majdnem az életébe kerül az elemekkel szembeni kihívás, de végül túléli, és a helyzet kiváltotta megváltozott tudatállapot egy újabb lehetőséget kínál a szellemi elmélkedésre.

Joachim unokaöccse, aki katonai pályát választott, eltérő karakter. Egy alkalommal így nyilatkozik Hans megérkezése után:

"Néha azt gondolom, betegség és halál igazából nem is komoly dolog, hanem inkább egyfajta lógás; komolyság voltaképpen csak a lenti életben van. Azt hiszem, idővel majd te is megérted ezt, ha tovább leszel idefenn."

Ő Castorppal ellentétben nem volt alkalmas a fenti körülmények nyújtotta lehetőségek kihasználására, mindig csak ideiglenes állomásnak tekintette a szállót, és elvágyott a síkföldre, hogy betöltse hivatását. Idejekorán távozik a szállóból, hogy pár hónap elteltével kiújuló betegsége miatt visszatérjen - meghalni.

Clawdia Chaucat-tal, a számára szimpatikus nővel, egy farsangi esten sikerül Hansnak szóba elegyednie, de rögtön másnap a hölgy elutazik. 10 hónap múlva tér vissza a holland Mynheer Peeperkorn oldalán. Hanst ez érzékenyen érinti, ám nagy hatást gyakorol rá a férfi, aki különös "személyiség". A trópusi láz gyötörte hollandus pár hónap elteltével önként mond le az életről.

A történet vége felé rögeszmés viselkedések is felütik a fejüket a lakók közt. Van, aki azon tanakodik, hogyan lehet a kőrt négyszögesíteni (!). Hans is kezd elkedvetlenedni, a rátörő egyhangúság ellen passziánsszal múlatja ideje egy részét. Egy kis változatosságot visz a betegek és Hans életébe, amikor a tanácsos egy gramofont helyez el a társalgóban jó néhány lemezzel. Hanst elbűvöli a masina és a zenék. Késő éjszakába nyúlóan ismerkedik az operákkal, műdalokkal. Egy 19 éves dán leány természetfölötti képességeinek segítségével szeánszokat rendeznek. Hans két szellemidézésen vesz részt, a másodikon Joachim "megjelenik".

Mintha a közelgő világháború zűrzavarát éreznék, a szálló vendégei körében ingerültség, türelmetlenség, veszekedés tapasztalható. Olyannyira általános ez, hogy Castorp nem kis megrőkönyödésére a két szellemi vitapartner: Naphta és Settembrini összekülönbözése is párbajba torkollik. A tragédia elkerülhetetlen.

Hét év a síkföldön hosszú idő. Hét év alatt újulnak meg a sejtjeink. De mint tudjuk, odafönn az idő relatív. Hét évre nyúlt Hans Castorpnak a berghofi Nemzetközi Szanatóriumban töltött tartózkodása. A hetedik évre szinte minden kapcsolatát megszakította a külvilággal. Varázslatosan hatott rá a hely szelleme, a természet, a művészet, a gondolkodás hatalmas tartományai bontakoztak ki előtte ez idő alatt. A megismerés különféle szférái. A világháború kitörésével azonban "felébred álmából" és elhagyja a szállót, hogy kivegye részét a háborúban. Visszatér az életbe - talán meghalni.

Utólag örömmel nyugtázom, hogy sikerült megbirkóznom ezzel a nem kevés elmélyülést, filozófiai érdeklődést kívánó regénnyel, amelynek számomra akadtak szépségei, mélységei, de voltak mélypontjai is. Nem egy habkönnyű olvasmány. Nem ez a könyv lesz a nagy kedvencem, de van ilyen. Nem hagyott egy ideje nyugodni, el kellett olvasnom. Habár "nem lettünk egymáséi", elismerem, hogy az irodalom fontos regényei közt a helye.

Értékelés: 3/5

2010. február 22., hétfő

Joe Hill: A szív alakú doboz

Jól példázza ismeretlen szerzőkkel, könyvekkel kapcsolatos elhamarkodott előítéletemet - amivel valószínűleg nem vagyok egyedül -, hogy ha semmi előzetes infóm nem lett volna Joe Hill: A szív alakú doboz című könyvével kapcsolatban, nagy valószínűséggel nem veszem meg. Joe Hill? Sose hallottam róla. A szív alakú doboz? Biztos valami romantikus maszlag. Igen, talán ez lett volna a hozzáállásom. Csakhogy - hála az információs szupersztrádának, melyre oly gyakran felhajtok - megtudtam, hogy ki is a szerző, és művének fogadtatásáról is értesültem.
Sohasem garancia a sikerre, ha egy befutott író fia is apja nyomdokaiba lép, ám mivel ez esetben Stephen King a papa, ráadásul Joe is a horror, fantasy műfajban alkot, nekem ez már elég ajánlólevél volt, hogy elolvassam magyarul elsőként megjelent könyvét.

Jude-nak, az öregedő, ötvenes rocksztárnak különös gyűjteménye van: hátborzongató, okkult relikviákat gyűjt. Régi akasztófakötél, egy hajdani boszorkány beismerő vallomása, vagy egy mexikói halálpornó-videó; ezek mind a kollekciót gazdagítják. Ám egy napon, az interneten ráakad egy fekete öltönyre, melynek tulajdonosa elhalálozott. Ettől még nem lenne különleges a ruhadarab, csakhogy az eladó ígérete szerint az öltönyhöz jár egy kísértet is, néhai tulajdonosának a szelleme. Rocksztárunk azonnal lecsap az ajánlatra, az öltöny megérkezik, és innentől kezdve indul a kálvária. Nem csak Jude, hanem jelenlegi barátnője is életveszélyben forog a regény végéig, mert a szellemnek egyetlen célja van: elpusztítani a férfit, és azt, aki megpróbálja ebben megakadályozni.
Mivel a szellem egykoron hivatásos hipnotizőr volt, képes bárkire az akaratát ráerőltetni, gyilkolásra, öngyilkosságra kényszeríteni. Jude-nak szerencsére van két kutyája, melyek többször is életmentő szerepet játszanak a küzdelemben. (Részemről külön köszönet Joe Hillnek, hogy a kutyákat is beleírta a történetbe.) Amikor kezdi kapizsgálni Jude, hogy köze van előző barátnőjéhez a szellemnek, egy összecsapás után délre indulnak, hogy az eladóval tisztázzák a dolgot. A szellem követi őket, tovább próbálkozik, de végül úti céljukat szerencsésen elérik. Itt aztán komoly sebeket okoznak és szereznek, végül Jude szülői házához hajtanak, mert csak itt van további esélyük az életben maradáshoz. Ez a végső összecsapás helyszíne is, ahol King-es hagyományokhoz méltón, még túlvilági helyszínre is kiruccanást tesznek hőseink.

Érdekes, izgalmas, rockzenei utalásokban gazdag könyv, szerintem kategóriájának az élmezőnyébe tartozik.
Szerencsére nem esett messze az alma a fájától, a King után a Hill név is komoly márkanévvé válhat a stílus kedvelői közt.
A joehillfiction.com szerint ebben a hónapban jelent meg Amerikában a második regénye, a Horns. Remélem minél hamarabb kiadásra kerül Magyarországon is.

Ugyanezen az oldalon találtam azt az érdekességet is Hill-ről, hogy egy szakadék alján lévő kis kőcellában él, amelyhez egyetlen meredek ösvény vezet, az utat vad kecskék védik.


Értékelés: 4.5/5

2010. február 15., hétfő

William Somerset Maugham: Borotvaélen

Nehéz a keskeny borotvaélen járni.
A bölcsek szerint éppily nehéz az üdvösség útja.
(Katha-Upanishad)


Pár hete akadt a kezembe egy könyves boltban Maugham 1944-es regénye. A fülszövegben az 1929-es világválságból való kiútkeresésről olvastam, és arról, hogy "az egyszerű élet és a spirituális út megtalálásának kavargó története ma még aktuálisabbá teszi a művet, mint saját megjelenésének ideje". Érdekesen hangzott, Az ördög sarkantyúja című könyvét olvastam már ezt megelőzően tőle, az tetszett is, így hát muszáj volt hogy az üzletben kosaramba kerüljön ebből is egy.

Akárcsak a fentebb említett könyvében, szerzőnk ebben is egyes szám első személyben mesél. A történetben valódi ismerőseit írta meg álneveken. Úgy cirka 20 évnyi eseménysor felidézésére invitálja olvasóit, majd' 400 oldalon keresztül.

A regény különböző karaktereinek részletes bemutatásával az életutak, sorsok közti különbségek igen kontrasztos képet adnak arról, hogy milyen sokféle lelkületű, beállítottságú ember létezik. Amire pedig a leginkább rávilágít: ha valaki a többségi felfogással, szokással ellentétesen, ésszerűtlennek tűnő módon alakítja a saját életét, a maga feje után megy, még nem feltétlenül kell bolondnak tekinteni: talán egy belső sugallat hatására teszi, talán ez az ő útja ebben az életében.

Larry kétségtelenül a könyv legkülönösebb, és legelgondolkoztatóbb figurája. Tizenévesen még iskolába jár és menyasszonya van, amikor jelentkezik az I. világháború csataterére, repülőgép vezetőnek. Pilótatársa halála azonban olyan traumát vált ki belőle, amely fenekestül felforgatja addigi kiszámítható életét. A tragédia arra készteti, hogy szembe nézzen az élet nagy kérdéseivel, és kíváncsisága, tudásvágya egy hosszú, kalandos úton indítja el. Nem tud visszailleszkedni a pénzről, társadalmi rangról szóló környezetébe, ahonnan a háborúba ment. Nem találja otthon a helyét, dolgozni sem hajlandó elmenni, menyasszonya, Isabel unszolására sem. Ő inkább Párizsba utazik, hogy szerény körülmények között élve, ideje nagy részét könyvtárakban töltve ismereteket szerezzen, válaszokat keressen és találjon.
Ez a hirtelen elszakadás hasonlatos Az ördög sarkantyúja-beli Charles Strickland történetéhez, ráadásul mindkettőben közös, hogy nem a köznapi elvárásoknak megfelelően alakították az életüket, hanem valamiféle felsőbb hatalomnak (sorsnak) engedelmeskedve szabtak irányt neki. Még az sem rendíti meg Larry-t, hogy makacssága miatt az eljegyzést felbontja vele Isabel. Sajnálja, de elfogadja a lány döntését. Amikor már ráun a rengeteg olvasásra, hogy gondolatait rendezze tovább áll kétkezi munkásnak, egy bányában dolgozik egy ideig, majd Németországban egy tanyán tölt egy nyarat. A pénz nem érdekli, és mindig csak addig marad egy helyen, amíg kedve tartja. Közben Isabel hozzá megy egy másik fiúhoz, Gray Maturinhoz, aki apja jól menő cégébe betársulva egyre gazdagabbá teszi családját. Két gyermekük születik, szaporodnak a birtokok, nívós társasági életet élnek. Az 1929-es gazdasági válság idején azonban tönkre mennek, Gray apja meghal, a cég csődbe megy, Gray munkanélküli lesz. Franciaországban él Isabel nagybátyja, Elliott Templeton, aki ugyancsak érdekes figura. Fiatal korában került Európába, és műtárgyak adás-vételével alapozta meg anyagi jólétét. Mindig az előkelő társadalmi osztály kegyeit kereste, idővel állandó résztvevője és házigazdája lett a fényűző fogadásoknak. Maugham rajta keresztül ismerte meg Isabelt, annak családját és Larry-t is. Szóval a krach idején Elliott felajánlja Párizsi lakását Isabeléknek, amíg anyagilag helyre nem rázódnak. 10 év múlva tér ismét visszatér Franciaországba Larry. Mivel békésen, harag nélkül váltak el egymástól, és még mindig szeretettel gondolnak a másikra, Isabeléknél újra találkoznak, Larry beszámol távol-keleti és indiai élményeiről. Isabel elképedve tapasztalja, milyen nagy változásokon ment keresztül egykori udvarlója; fölfogásukban, a dolgok szemléletében mostanra szinte egy szakadék választja el őket egymástól.
Nem sokkal később, Larry újra találkozva egy gyermekkori ismerősével, sürgető, hatalmast kényszert érez, hogy megmentse a feslett nőnek a lelkét, a tervezett esküvő azonban meghiúsul.

A könyv vége felé Larry és Maugham beszélgetéssel átvirrasztott éjszakájának beszámolója tudósít Larry spirituális útkereséséről. Mesél németországi tartózkodásáról, ahol nem csak tanyán dolgozott, hanem megfordult egy elzászi kolostorban is, de Istennel kapcsolatos kérdéseire nem talál megnyugtató válaszokat. Rövid ideig együtt élt egy lánnyal Spanyolországban, aztán Indiában kötött ki. Több szent embert felkeresett, míg el nem jutott Shri Ganesha-hoz, aki ashramjába fogadja. Itt meditál, olvas, mesterével beszélget. Egy hajnalon egyedül tartózkodik a hegyekben a napfelkeltére várva, amikor rendkívüli, megvilágosodásszerű élményben részesül, megérez valamit a végtelenből. Ekkor azonban ismét egy különös felismerésre jut:

"Ha azokban az elragadtatott pillanatokban valóban eggyé váltam az Abszolútummal, akkor - amennyiben igaz, amit mondtak - semmi sem érhet már, s ha kijutok jelenlegi életem karmájából, többé nem térek vissza. Ez a gondolat elcsüggesztett. Újból és újból élni akartam. Hajlandó voltam elviselni bármilyen fajta életet, tekintet nélkül kínokra, bánatokra. Éreztem, hogy csak egyik élet a másik után elégítheti ki szomjamat, életerőmet, kíváncsiságomat."

Ezután elbúcsúzott mesterétől, visszatért Franciaországba.
A beszélgetés vége felé Maugham érdeklődésére Larry elárulja, hogy újra Amerikába megy, és autó szerelőként, kamionosként, vagy alkalomadtán taxisként is szívesen dolgozik, de a pénz abszolút nem érdekli.
Ekkorra Isabelék újra egyenesbe jönnek anyagilag, mivel Elliott bácsikája meghalt, az örökségből Amerikába visszatérve folytathatják fényűző életüket.

A főbb szereplők tehát a könyv végére újra Amerikába kerülnek, ám Larry teljesen más mentalitással, jobb emberként, aki egyszerűen csak élni szeretne, "csendesen, türelmesen, szánakozón, önzetlenül és önmegtartóztatással". Őt sem magánéleti gondok, sem a gazdasági világválság nem érintette hátrányosan. Volt egy esemény az életében, ami letérítette addigi pályájáról, de megindult a szellemi és lelki fejlődés útján, és ez a fejlődés folyamatos haladású. Isabelék életvitelét, felfogását viszont a gazdasági válság megrengette. Gray, a férj a csőd után rendszeresen elviselhetetlen fejgörcsöktől szenvedett. Ezek a tünetek lelki eredetűek voltak, nem tudta feldolgozni az elszenvedett veszteségeket, a kiszámítható, dolgos hétköznapok nélküli tétlenséget, a pénz hiányát. Náluk a válság lehetett volna az a trauma, ami Larry-nél a háborús epizód volt, de Isabel és Gray is más típusok voltak Larry-hez képest, a válság csak egy kis szünetet jelentett jól kiszámítható életükben, Amerikába visszatérve szinte ott folytatták életüket ahol abbahagyták.

Maugham az utolsó oldalon ezt írja:

"(...) heves meglepetésemre ráébredtem, hogy - bár a legkevésbé sem állt szándékomban - szabályos karrier-regényt írtam. Mert minden személy, akivel foglalkozom, megkapja, amire vágyik: Elliott a társadalmi rangot; Isabel a biztos pozíciót, melyet tekintélyes vagyon támaszt alá egy tevékeny, kulturált közösségben; Gray az állandó és jövedelmező állást, a hivatalt, ahová naponta kilenctől hatig bejárhat; (...) Larry pedig a boldogságot."

Maugham nagy mesélő kedvvel mutatja be a múlt század első felének nagyvilági életét, helyszíneit, a korhangulatot. Meghökkentő szituációkban, fordulatokban nincs hiány ebben a könyvében sem, és helyenként a humorát is megvillantja.
Nekem Hermann Hesse szereplői is beugrottak Larry történetéről, nála is előfordulnak hasonló útkereső karakterek, ráadásul ennek a könyvnek van egy erős spirituális töltete is.

Értékelés: 4/5

2010. február 11., csütörtök

Popper Péter: Pilátus testamentuma

Jézus történetét, korát már sokféle nézőpontból feldolgozták, interpretálták. Az egyik egyedi nézőpontot Popper Péter regénye adja. Már attól is különleges a könyv, hogy tudtommal regényírással sem ezt megelőzően, sem később nem próbálkozott. Ennek ellenére, könyve jól sikerült, már ami egy regény kritériumainak való megfelelést illeti. Magával a történettel, már nem biztos hogy mindenki elégedett lesz aki olvassa, hiszen az evangéliumtól és a kritikai vallástörténettől eltérő felfogásban vetette papírra.

A regény Pontius Pilátus, Júdea római helytartójának fiktív időskori visszaemlékezéseiről szól. Az ő szemszögéből Először felidézi karrierjét, ahogy halad előre a katonai ranglétrán. Harmincas éveiben, amikor megakad előrehaladása pályafutásában, akkori szokás szerint elmegy egy jósdába, hogy megtudja: mi várhat még rá? Ekkor figyelmezteti először egy papnő a jövőjében rejlő veszélyekre:

"Olyan végzetek közelednek hozzád, amelyeket nemigen bír el közönséges halandó lelke. És te nem vagy felkészülve. Kezedben lesz a világ sorsa. De te el fogod szalasztani az alkalmat."

Egy hónap múlva, kinevezik júdeai helytartónak. Elfoglalva állomáshelyét Jeruzsálemben, bemutatkozó látogatást tesz Heródes királynál.
Mint messziről az országba csöppent idegen, természetes kíváncsisággal viseltetik a nép, a kultúra iránt, szeretné jobban megismerni a helyi sajátosságokat, viszonyokat, elkezdeni tanulni a héber nyelvet. Mindezekhez nyújt neki segítséget a Keriáthbeli Jehuda (ismertebb nevén Júdás), hiszen művelt, több nyelven beszélő férfi. Egyik országfelderítő útján Pilátus - Jehuda segítségével - megismerkedik az aszkézisben élő Johanánnal (Keresztelő János). Ő beszél hitéről, és az eljövendő messiásról. Később Jehuda a zsidó nép hitvilágába avatja be Pilátust, akit egyre jobban foglalkoztatnak ezek a különös vallások:

"(...) tudtam, hogy végig fogom járni a kíváncsiság ösvényét. Valami ismeretlen izgalom vonzáskörébe kerültem. Megcsapott a veszély sugárzása is."

A főpapnál a zsidó vallásfelfogások (szadduceus és farizeus) közötti különbségekről érdeklődik. Az uralkodó és a papság is arról győzködi, hogy a legjobb, ha nem ártja magát bele vallási ügyekbe, mert ez egy igen érzékeny pont a nép életében. Egy újabb látogatás alkalmával felkeresi Nikodémuszt, a rabbit, aki beszámol neki egy galileai rabbi feltűnéséről, akit a tanítványai a messiásnak tartanak. A főpapság azonban a kétségének ad hangot ezzel kapcsolatban. Alapos vizsgálódás alá akarják vonni, ezért elküldik hozzá Jehudát, hogy tanítványául szegődjön, és megismerje tanításait. Ő lesz a főpapok füle.

Egy idő után, bizonyos tapasztalatokkal felvértezve Pilátus előtt nyilvánvalóvá válik, hogy Johanán meggyilkolása politikai és vallási érdeke is lenne a papságnak. Heródes hatalma szempontjából is veszélyessé válhat, mert ismeri és kapcsolatban áll a galileai rabbival.

Érdekes része a könyvnek, amikor Jehuda feljegyzéseiből idéz Pilátus. Itt jönnek azok a részek, amelyek a hagyománytól eltérően, más felfogásban mesélik Jézus történetét. E szerint már a fogantatása is Izrael majdani szabadságának kivívásáért történt. A zelóták (zsidó szabadságharcosok) összehozták a Dávid-házbeli Mirjám (Mária) és az öreg Heródes második fiának titkos nászát, melyből született a galileai. Az apát (tehát a saját fiát) Heródes lefejeztette, és a csecsemőket is legyilkoltatta, de a kis Jézust megmenekítették. Aztán Jehószit ben Pandora (József), az ács, beavattatván a zelóta mozgalom terveibe, vállalta a törvényes apaságot, és a házasságot Mirjámmal. Jézus szellemi és testi fejlesztése 21 éves koráig arra irányult, hogy majdan király legyen belőle. 21 évesen a harcművészetek elsajátítására elküldték a messzi keletre, 6 év múlva azonban egy teljesen más ember tért vissza: a világtól elvonult, szent ember benyomását keltette.

Amikor Johanán tervezett kivégzéséről értesül Pilátus, a fogva tartás helyszínére siet, hogy megakadályozza azt, de elkésik. A visszaúton egy esszénus (zsidó szerzetesi életet élő szekta tagja) nyilatkozata újabb figyelmeztetés Pilátusnak:

"A zelóták meg fogják próbálni, hogy a nocerbeli (názáreti) rabbi egyre terjedő népszerűségét, és tanításait a szegények igazságáról, Róma elleni lázadás szítására használják fel. És ez a rabbi életébe kerülhet. Johanánnak is ezért kellett meghalnia. S ebben az esetben te sem maradhatsz semleges, vagyis tétlen, Hegemon."

Az esszénus arra kéri, találkozzon Jesuával (Jézussal), személyesen vizsgálja meg, fenyegeti-e veszély Izrael békéjét.

Eddigre tehát nem csak vallási, hanem politikai problémává is kezd fajulni a problémakőr. Pilátus átgondolva a dolgokat, a következőre jut:
1. A zelóták a Róma elleni lázadáshoz fel akarják használni Jesuát, világi megváltónak feltüntetve, aki leráza Róma igáját, és Izrael trónjára ül.
2. Heródes is fél Jesuától, mint trónkövetelőt, a riválisának tartja. Ezért végeztette ki Johanánt, aki Jesua út-egyengetőjének nevezte magát.
3. Bár a hatalom fél Jesuától, de nem mer egyelőre fellépni ellene, amíg nem dőlt el, hogy a vallási vagy a világi messiás vonulhat be Izrael történetébe. Rómának a világival lenne dolga: le kellene rá sújtania.

Nikodémusznál létrejön a találkozó Jesua és Pilátus közt. Jesua különleges hatással van Pilátusra, visszaidézi egy másfél ezer évvel korábbi emlékét (egyik előző életét) és szembesíti betöltendő sorsával:

"- (...) mártsd meg a kardod a szívembe, ha eljön az óra.
- Dehát miért? Miért?
- A Föld túlságosan kemény lett. Kemény lett a test is és minden anyag. Bilincsbe verik az emberek lelkét és a testhez láncolják. (...) Ha a Föld nem ihatja be a véremet, te is Júdea helytartója maradsz mindörökre. Nem lobbanhatsz fel újra, hogy visszaemlékezz erre a szobára, erre a találkozásra, a Templomra, Heródes várára, Tabor hegyére, mint az előbb Mamré ligetére. De az én vérem szétolvaszt minden láncot és bilincset."

(Jézus szavaihoz kapcsolódóan idézem Popper Pétert, aki az Utószóban így ír:
"Végül is - Rudolf Steiner nyomán - azt állítom, hogy a görög-római kor idején, az emberiség olyan mélyen materializálódott, hogy elakadt a testtől, az anyagi világtól való elválás lehetősége, megszűnt a szamszarák, a reinkarnáció kőrforgása, tehát megrekedt az emberi továbbfejlődés. A megváltás ennek a helyzetnek a megoldását jelentette. Krisztus vére a földdel, az "anyaggal" elvegyülve - misztikus értelemben - kioldotta az embert szellemi megrekedtségéből.")

Idővel megszületik Jehuda jelentése is Jesuáról, melynek összegzése ez:

"(...) Jesuá rabbi, mind politikailag, mind vallásilag vétlen, ártatlan és érinthetetlen. Csodás gyógyításai bizonyítják a nép és mindenki előtt, hogy a Magasság Hatalmai segítik őt."

További tisztázás céljából, a főpap, egy farizeus rabbi és Pilátus találkozik Jesuával, hogy feltárják előtte kétségeiket és meghallgassák álláspontját. A beszélgetésnek a Hegemon néma szemlélője volt, melynek végén a főpap a következő kinyilatkoztatást teszi:

"Jesuá ben Pandera rabbi! A Világot választottam. A Teremtényt választottam, mert én a földi nyáj pásztora vagyok. Vigyáznom kell a juhokra, hogy a fenevad szét ne marcangolja őket. Ezért halálra adlak téged, mert fel akarod borítani a Teremtő és a Teremtmény első és ősi szövetségét az alámerülésről az anyag világába. Te új szövetséget akarsz, az anyagból való kiszakadás érdekében. Én elhiszem, hogy ez a küldetésed. Véreddel fogod megpecsételni. Mert én mindig védeni fogom a Kőtáblákat, a Frigyládát és a Szentek Szentjét."

Ezután megkötözve elvezették Jesuát, hogy a papság ítéljen fölötte, ülésük azonban nem talált bűnösségére bizonyítékokat. Miután szabadon bocsátják, a nép körében még nagyobb népszerűségre tesz szert.

Tavaszra a főpap levele figyelmezteti Pilátust Jesuá politikai veszélyeire, egyúttal cselekvésre szólítja fel. Hogy a főpap kikényszerítse e cselekvést, a levél másolatát Rómába is elküldte. Mindez lehetetlenné teszi Pilátus önálló mérlegelését, és "azt jelentette, hogy Jesuá rabbinak el kell tűnnie az élet mezőiről." Róma soha sem bocsájtotta volna meg neki, ha szabadon hagyja tevékenykedni a trónkövetelőt, megkockáztatva egy függetlenségi háború kirobbanását.

Innen már egyenes út vezet a jól ismert eseményekhez: letartóztatja a római őrjárattal a Getsemáné olajfaligetben, még egy utolsó beszélgetésre kerül sor Pilátus és Jesuá között, később pedig bekövetkezik a keresztre feszítés is.

Az Utószóban Popper Péter még néhány érdekes magyarázatot és megjegyzést fűz a regényhez, és annak megszületéséhez.

"Műfaji szempontból végül is egy regényt írtam arról, hogy egy művelt római úr, miként élhette meg a golgotai történéseket, egyrészt idegenkedve szemlélve a latin műveltség nézőpontjából barbár héber világot, másrészt, önmaga számára is érthetetlenül, vonzódva hozzá."

"E történetben zsidó, keresztény és gnosztikus elemek szintetizálódnak saját elképzeléseimmel és megérzéseimmel. Baj ez? Azt hiszem, hogy a Szentek Szentje kárpitjának széthasadása és a jeruzsálemi Templom pusztulása után mindenkinek joga van ahhoz, hogy saját maga közvetlenül rendezze viszonyát a transzcendenciával, Istennel, Jézussal, Buddhával vagy Mohameddel."

Abbéli meggyőződésének is hangot ad, hogy könyvével egyaránt ki fogja váltani a zsidó, a keresztény és a materialista meggyőződésűek ellenérzését is. Én azonban azt hiszem, hogy az elkészült mű, még nem a szélsőségesen elrugaszkodott fantázia terméke. Viszont el lehet játszani a gondolattal, hogy talán efféle előzmények is vezethettek Jézus kereszthalálához.

Értékelés: 4/5




2010. február 7., vasárnap

Bartis Attila: A nyugalom

Az utóbbi napokban éppen azon filóztam, hogy vajon mikor kerül újra a kezembe egy olyan könyv, ami nem csak az elmegy, vagy a viszonylag jó kategóriába tartozhat nálam, hanem az a fajta, ami után csak hümmög az ember, megbolydult lelki világának köszönhetően. Szóval, nem csak egy natúr iparosmunkára, hanem amolyan fejbekólintós könyvre vágytam már, ami még napok múlva is foglalkoztat, és nem hagy nyugodni.

Gondolataim, úgy tűnik meghallgatásra találtak. November végén jutottam egy használt, de megkímélt állapotú példányhoz e könyvből (kissé körülményes úton), de csak most került sorra. Viszont, talán nem utoljára!

Legutóbb Szabó Magda: Az ajtó című könyve volt rám hasonló hatással, valahogy az a könyv jutott eszembe már olvasás közben is. Hasonlóan megdöbbentő szituációk, drámaiság jellemzi Bartis könyvét is.

A hajdani színésznő, Weér Rebeka, 15 éven keresztül él író fiával egy fedél alatt, teljesen lemondva a külvilágról. Történet-mozaikok által pillanthatunk a múltnak mély kútjába. A színésznő csak a karrierjének élt, gyermekei érzelemvilágával nem túl sokat törődött, csak felszínesen foglalkozott velük, kusza kapcsolatokba bonyolódott. Gyermekkorukban Andor és Judit, anyjuk szeretethiányától szenvedett, vadidegen férfiakat voltak kénytelenek kerülgetni a lakásukban, nem igazán értették, hogy mi miért történik velük. Judit a hegedülésbe menekült, majd felnőttként nyugatra emigrált. Ekkor még javában tartott a szocializmus, a párt megbízottja pedig felszólította a színművésznőt, hogy tegyen meg mindent a lánya hazatérése érdekében. Mivel a lánya hajthatatlan volt, ő viszont a karrierjét fontosabbnak tartotta még a gyerekeinél is, inkább csináltatott egy temetési szertartást a lányának, mondván: számára ettől kezdve megszűnt létezni, őt vele ne zaklassák többé. Ám mindez kevés volt a párttitkárnak, és egy komoly összezördülés után migrénre hivatkozva többé ki sem mozdult a lakásból az asszony. Ő így menekült el a valóság elől, szép lassan be is csavarodott.

"(...) azt, hogy hogyan élünk, egyébként nem nagyon lehet elmondani senkinek. Az ember nem mondhatja az anyjáról, hogy bolond. Hogy adás után is nézi a tévét, hogy sorra szerelteti a biztonsági láncokat az ajtóra, meg ebéd közben feláll, mintha csak szalvétáért menne, a húskloffolóval összetöri a telefont, aztán visszaül elfogyasztani a maradék paradicsomlevest."

15 éven keresztül a fiára támaszkodik mindenben, sőt, állandó elszámoltatás alatt tartja. (Holvoltálfiam?, Hovámészfiam?) Tovább tarkítja a képet a látszatnak szánt, különös levelezés Judittal. Időközben feltűnik egy szintén titokzatos múltú nő az író életében, könyve kiadása kapcsán afférja lesz egy nála idősebb nővel, aki egykor apja szeretője is volt. Sok év elteltével újra hírt kap Juditról, megismeri az apja múltját. Amikor meghal az anyja, magát vádolja a halála miatt, a rabság után nem megkönnyebbülést érez, hanem lelkiismeret furdalást. Olyan súlyos hatással volt rá 35 éve, hogy nem is tudja feldolgozni sem múltját, sem a hirtelen rászakadt szabadságot.

Epizódszerűen derülnek ki a történetben az előzmények, az ok-okozati összefüggések kibontásakor egyre meghökkentőbb dolgokkal találkoztam, sorra "estek ki a csontvázak a szekrényből", oldalról oldalra lepleződtek le beteges viszonyok.
Önzés, hazugságok, félelem, menekülés. Talán ezek a legjellemzőbb szavak, amik eszembe jutnak a regény kapcsán.

Bartis a történetben szinte költői eszközökkel mesél, és beszélteti szereplőit. A drámai cselekmény mellett helyenként a humornak is jut hely, ellensúlyozva a komor, nyomasztó hangulatot. Nagyon tetszettek az író álmainak a megjelenítései, szimbolikája, továbbá a Kádár-korszakbeli és rendszerváltás környéki életképek, hangulatok felvillantása, beleszövése a regénybe. Szóval sok-sok fénylő mozaik darab, mindegyik másképp néz ki, de mindegyik a helyén van és tökéletes az egész.

Értékelés: 5/5

2010. február 3., szerda

Georges Arnaud: A félelem bére

Mindig csodáltam a teherautó vezetőket (főleg a kamionosokat), mert az utak vándoraként megérezhetnek valamit a szabadság érzéséből. Alattuk a rengeteg lóerő, bejárhatják akár az egész világot is, sosem időznek túl sokat egy helyen, és még jól is keresnek. Jól tudom, ez csak a dolgok egyik oldala. A másik már nem is annyira írigylésre méltó. Van ugyanis a rakomány, amit el kell juttatni egyik helyről a másikra, időre és épségben. Ja, és lehetőleg a tehergépjárműt se érje semmiféle meghibásodás, ne adj' Isten karambol. Ez így, együtt komoly stresszt tud okozni, még a gyakorlottabb sofőröknek is. A könyv főszereplői sincsenek írígyésle méltó helyzetben.

A történet a közép-amerikai Guatemala földjén zajlik, valamikor a múlt század derekán. A Crude nevű amerikai olajfúró vállalat egyik telepén tűz üt ki. Az égő kútat csak úgy lehetséges eloltani, ha berobbantják. Mivel a fúrótelep kies vidéken található, a robbantáshoz szükséges nitroglicerint a vállalat távoli, Las Piedrasban található telepéről kell odaszállítani.
Már a könyv elején szembesülünk azzal, hogy a helyi indián lakosok milyen kiszolgáltatott helyzetben vannak az idegen vállalat munkaerőiként. Az egész ország szegénységben él, munkalehetőség alig akad. Ugyanakkor jó lehetőség itt meghúzódnia annak, aki egy másik országból kénytelen menekülni, de vannak olyanok is, akik egyszerűen csak szerencsét
próbálnak ezen a földön, aztán egy idő után tovább állnának. A tengerparti Las Piedrasban is található jó pár külföldi emigráns kalandor, sokuk szabadulni szeretne az országból, de nincs elég pénze, és így lehetősége sem lelépni. Egy jól fizető munka azonban közelebb vinné őket álmaikhoz. Kapóra jön nekik a Crude felhívása a robbanóanyag szállítására. Az olajtársaság főnöke is tisztában vele, hogy kik fognak jelentkezni a veszélyes munkára:

"Természetesen a trampek, ezek a vagány csavargók. Ebben a halott városban, amelyhez csak a munka meg a trópusi pótlék köt bennünket, egész sereg olyan ember él, aki bármire képes lenne, csak szabadulhasson innen. Ilyenekre van nekünk szükségünk. Mert ezek vállalkozni fognak rá, hogy beleüljenek a maga tragacsaiba, Humphrey. Becsületszavamra, akár fél lábon ugrálva, a hátukon is elvinnék a rakományt, csak megkapják a dohányt. És ha a levegőbe röpül valamelyikük, talán marad utána jogutód? Ugyan miféle szakszervezet fog majd a nevükben tetvészkedni?"
"A legkevesebb, amit tehetünk, az, hogy ezeket az embereket bőkezűen megfizetjük."

Húsz vállalkozó szellemű jelölt gyűlik össze O'Brien, a főnök irodájában, aki ismerteti velük a tudnivalókat. A nitroglicerin rendkívül veszélyes robbanóanyag. Színtelen, szagtalan folyadék, 80 Celsius fokon bizonytalanná válik a halmazállapota, komolyabb hő és rázkódás hatására is felrobbanhat.

"Ha aztán nem tapostok bele durván a pedálba, hanem vigyáztok vele, mint a menyasszonnyal; ha megnéztek minden talpalatnyi helyet a kerék alatt; ha állandóan ügyeltek a rakomány hőmérsékletére, és végezetül, ha ráadásul még mázlitok is van, minden nagyobb baj nélkül megérkezhettek."

Az út 500 km, a két, nem túl jó állapotban lévő teherautóra 4 sofőrt alkalmaznak, akik fejenként 1000 dollárt kereshetnek. Természetesen a megkereshető pénz feldobja a jelentkezőket, de a 4 ember kiválasztásához egy felvételi vizsga van vezetésből. A 20-ból a végére 4 marad, plusz egy tartalék sofőr.

Kik is ezek a vakmerő emberek, akik egy pokoli útra nyertek felvételt?
A francia Gérard Sturmer, 36 éves, keménykötésű ember, egykori hondurasi rendőrfőnök. A kikötőben ringatózó kis hajóról álmodozik, ha lenne elegendő pénze megvenné, felújítaná, és eltűnne innen. Váltótársa a román származású Johnny Mihalescu, aki egy késelés miatt menekült ide. A másik teherautón Juan Bimba, a spanyol polgárháború veteránja, és az olasz Luigi Stornatori markolhatják a volánt. Póthelyre a szláv származású Hans Smerloff lett felvéve.

Éjjel indulnak a teherautók, a Juan-Luigi páros elsőként, egy órás rátartással Gérard és Johnny. Johnny már az út elejétől fogva rendkívül feszült, ideges, emiatt Gérard többször is összetűzésbe kerül vele, hiszen így nem sok hasznát tudja venni a vezetésben. A változó útviszonyok precíz koncentrálást igényelnek, minden egyes gödör, kanyar rendkívüli figyelmet követel, akárcsak a sebesség megválasztása. Az útjukba eső falu lakossága is a félelem megtestesítője, nem szívesen látott vendégeiket rakományukkal együtt minél távolabb szeretnék tudni maguktól.
Aztán sorban történnek a tragédiák. Először Luigiékat éri el a végzet, majd Johnny is súlyosan megsérül. A végkimerülés határán álló Gérard kialvatlanul, napszúrástól gyötörve elkormányozza a teherautót a célállomásra, a fúrótelepre. Az útközben meghalt Johnny-t is itt temetik el.
Gérard néhány óra pihenő után újra útra kel, hogy némileg megkönnyebbülve hazatérjen Las Piedrasba, ahol Johnny pénzét is megkapja. A hazaúton már elképzeli a gazdag jövőt, látja magát hajótulajdonosként. Boldogan száguld a teherautóval, nem kell már félnie, letette a veszélyes rakományt. A cél, Las Piedras, szinte már látótávolságban van, a hegyi kanyarokat is bátran veszi, azonban a leharcolt kocsi hirtelen műszaki hibája keresztülhúz minden reményt, szertefoszlat minden álmot, és vele egy újabb élet gyertyalángja lobban el.

A cselekmény háttereként megjelenő fülledt, forróégövi környezet, a szegényes körülmények, az ott élők kilátástalansága, már eleve ad egy feszült, nyugtalan alaphangot a történetnek. A folyékony bombával elinduló társaság útja pedig hajmeresztő és tragikus kalandokban bővelkedik, amelyek csak fokozzák a drámaiságot. Majdhogynem a könyvbeli leírás alapján nyomtam én is a kuplungot vagy a gázpedált, fékeztem a gödrök előtt, miközben rám vetült a hátam mögött lévő robbanószer félelmetes árnya. A könyv végén pedig felmerült bennem a kérdés: ilyen körülmények közt vajon lehet-e mindezt józan ésszel végig csinálni? De legfőképp érdemes-e?

Értékelés: 4.5/5

2010. február 1., hétfő

Takami Kósun: Battle Royale

Érdekes könyvhöz volt szerencsém, részben azért mert először olvastam japán szerzőtől, másrészt a történet sem mindennapi.
Az a bizonyos 18-as karika a könyv borítóján nem véletlenül látható, véres és kegyetlen események bemutatására kell készülnie az olvasónak.

Egy képzeletbeli országban, a Nagy Kelet-ázsiai Köztársaságban fasiszta, diktatórikus berendezkedésű rendszer működik, élén a Vezérrel. Gazdaságilag igen fejlett országról van szó, de az emberek elnyomásban élnek, működik a cenzúra, a lázadókat elteszik láb alól. Létezik egy, a Honvédelmi Erők Szárazföldi alakulata által, védelmi okokból alkalmazott hadi szimuláció, a Harci Kísérletek 68-as Számú Programja.

"Minden évben ötven (...) osztályt jelölnek ki a feladatra az ország középiskoláinak harmadik évfolyamából, különféle statisztikai felmérések céljából. Maga a kísérlet igen egyszerű: az egyes osztályokon belül egymással harcolnak a diákok, amíg egy fő marad, és mérik az ehhez szükséges időtartamot, stb. Minden osztályból az utolsó életben maradott (a győztes) élete végéig rendszeres havi juttatásban és Vezérünk saját kézjegyével ellátott oklevélben részesül."

Erre az esztelen vérengzésre ezúttal a Siroivai Önkormányzati Középiskola 3.b osztálya lett kiválasztva, összesen 42 tanuló (21 lány, 21 fiú). Kezdetben minderről semmit sem tudnak, abban a boldog tudatban utaznak egy buszon, hogy osztálykiránduláson vesznek részt. Hamarosan azonban rémálommá válik az út, amikor útközben altatógázzal elkábítják a tanulókat, majd egy ismeretlen tanteremben ébrednek fel, nyakukon egy fémpánttal. Kiderül, hogy új osztályfőnököt kaptak Szakamocsi személyében, mert az előző nem volt hajlandó együttműködni a Programban, miheztartás végett az előző oszifőnök maradványai azon nyomban bemutatásra kerülnek.
A tanulók megtudják, hogy egy kis szigeten vannak, itt zajlik a mostani Program. A lakókat előzőleg kitelepítették, a szigeten lévő házakat, objektumokat használhatják átmeneti rejtőzködésre is, akárcsak a sziklás hegyeket, erdőket. A sziget zónákra van osztva, a tanulókon lévő fémpánt egy-egy tiltott zónává nyilvánított területen rádiójel által vezérelve felrobban. Pár óránként mindig más zóna válik tiltottá, hogy mozgásra kényszerítsék a tanulókat. A területet az iskola épületéből kamerákkal szemmel tartják, a beszélgetéseket lehallgatják. A sziget partjait hajók figyelik, megakadályozandó az esetleges szökést.
Természetesen döbbenten és értetlenül fogadják a beszámolót, és a vele járó erőszakot. Egy-két lázongó diák már itt, a sziget iskolájának tantermében elhalálozik, de a többség kénytelen nekiindulni az ismeretlennek, hogy a józan észnek ellentmondva, gyilkolásra kényszerítve próbáljon életben maradni. Útravalóul egy hátizsákot kapnak, benne egy térképpel, zseblámpával, iránytűvel, kevés kenyérrel és vízzel, plusz egy "zsákbamacska" fegyverrel, amit az öléshez használhatnak. Ölj, vagy téged ölnek meg! - ebben a kegyetlen "játékban" ez a fő szabály.

A könyv akkor indul be igazán, amikor a fiatalok egyesével kirajzanak a sziget iskolájából. Innentől kezdve naturális ábrázolásban kapunk beszámolót a legkülönfélébb halálesetekről. Mindenféle ölésre használható eszköz és fegyver felbukkan a tanulók kezében: nyílpuska, pisztoly, géppisztoly, tőr, sarló, jégtörő ár, fém baseball ütő, szekerce, sörétes puska, kézigránát, nuncsaku, kétélű búvárkés, összecsukható gumibot, golyóálló mellény, étkezési villa. A játék előrehaladtával a túlélők az elhalálozottaktól elvett fegyverekkel gyarapítják készletüket.

A szereplők között - mint egy átlag iskolai osztályban - különféle kapcsolati viszonyok vannak, ez is egy szempont abban a nagy taktikai játszmában, amelyben azt próbálják latolgatni, hogy ki az aki megbízható, akivel csapatba lehet verődni, és ki az, aki egyértelmű ellenség lehet. Eleve vannak akik senkiben sem bíznak, vagy túlságosan félnek, ők egyedül próbálnak túlélni. Akik már korábbi barátok, szerelmesek próbálnak egymáshoz csapódni, együtt maradni.
Néhányan nem akarnak "játszani", öldökölni. Ám: "Ha ebbe a játékba nem akarsz beszállni, az azt jelenti, hogy rászántad magad az öngyilkosságra." Vagy saját maguk lesznek öngyilkosok, vagy hagyják, hogy mások által haljanak meg.
Vannak akik az ölési kényszer ellenére is segítenek a bajba jutottakon, sérülteken. Egyesek őszintén, szívből, emberségből teszik, de vannak olyanok is akik számításból, taktikából, hogy utána könnyedén megölhessék őket.
Van, aki nem ismer kegyelmet, nem tétovázik, ha ölni kell. Hidegvérű és higgadt. Ilyen az egyik negatív szereplő, Kirijama Kazuo, aki az osztály rosszfiúja, sokan tartanak tőle, jogosan.
Ellenpontként ott van a Noriko nevű lány, és a két fiú: Suja és Kavada alkotta kis csoport. Véletlenül találnak egymásra és előzőleg nem is tartotta össze őket semmilyen kötelék. E könyvben ők azok a pozitív szereplők, akiknek szurkolhatunk. Igen jól helytállnak emberileg, és a túlélés szempontjából egyaránt.

Folyamatosan fogynak az idő előrehaladtával az emberek, a történet végén pedig, amikor már csak néhányan maradnak életben - van egy csavar. Ezt szándékosan nem akarom leleplezni.

A szereplőkre kényszerített különleges szituáció, a félelem, gyanakvás, taktikázás légköre izgalmas és érdekes helyzeteket eredményez, nem mellesleg a könyv komoly erkölcsi dilemmákat is felvet az "agyrém" szituációból adódóan. Némi kis A Legyek Ura utánérzés felderengett, persze ez esetben a fiatalok felügyelet alatt, kényszerítve vannak a kegyetlenkedésre.
A túlságosan naturalista ábrázolásmód nekem néha túl sok volt.

A könyv negatívuma a fordítás számlájára írható. A regény szövegében rengeteg "- Hallod, ..." kezdetű párbeszéddel találkoztam. Az élő beszédben is vannak, akik szinte minden mondatukat így kezdik, ha a másikat megszólítják, és engem ez idegesít egy idő után. A fordítónak erre ügyelnie kellett volna, mert sűrűn ismétlődik, és nem szép.
Vagy egy másik mondat, amitől ugyancsak elhúztam a szám:
"- Sajnálom, de most meghalok." Ez szerintem totál értelmetlenül hangzik, így nem szokott egy haldokló beszélni.
Kár az ilyen, és ehhez hasonló bakikért, mert az alapvetően rendben lévő történet élvezeti értékét nálam kissé lerontotta.

Értékelés: 4/5

2010. január 14., csütörtök

Cseres Tibor: Vízaknai csaták

Cseres Tibor, a mára sajnos eléggé elfeledett szerző, az Írószövetség egykori elnöke, az 1960-as években írta egyik legismertebb történelmi regényét, a II. világháború idején játszódó Hideg napokat, amit évekkel ezelőtt én magam is olvastam. A nyolcvanas évek elején jelent meg az Én, Kossuth Lajos című, szintén figyelemre méltó, képzeletbeli Kossuth-önéletrajza. Pár évvel később pedig a Vízaknai csaták.
Cseres maga is Erdélyben született, Gyergyóremetén látta meg a napvilágot 1915-ben, amikor már javában dúlt az I. világháború. Nem véletlen hát, hogy foglalkoztatták szülőföldjének és az akkori korszaknak az eseményei, melybe magyar kisebbségiként beleszületett. Ráadásul a Vízaknai csaták megjelenése idején (1988-ban), ismét kezdtek kiéleződni a román-magyar ellentétek, többek közt a Ceauşescu-féle, a kisebbségeket sujtó intézkedések, és a falurombolási tervek miatt. Könyve magyarázatul is szolgál a régi sérelmek, ellentétek kialakulásáról, történetéről.

A több, mint 800 oldalas regény, nagyívű történelmi és családi tabló. Az erdélyi Moldovan György 90 évének története, melyben a közvetlen és közvetett rokonai, felmenőinek, utódainak nagy része a történelem viharának szemlélője, alakítója, vagy éppen elszenvedője volt az 1848-as eseményektől egészen 1940-ig. Arról nincsenek információim, hogy a család tagjai közt voltak-e valós személyek is, a megidézett nemzetközi, román és magyar politikusok azonban tevékenyen részt vettek a történelem alakításában, az eseményekben való részvételüknek az ábrázolása, beszédeik szó szerinti idézése hitelesen jelenik meg a könyv lapjain. Gyanítom, komoly kutatómunka előzte meg a történet megírását, számtalan eredeti dokumentum, jegyzőkönyv felhasználása kellett hozzá, magyar és román részről egyaránt.

A címben szereplő Vízakna a romániai Szeben megyében, Nagyszebentől 18 km-re helyezkedik el. Az itt található tíz gyógyhatású, sós vizű és négy édesvizű tó a 20. század elejére fürdővárossá tette Vízaknát. 1849. február 4-én itt került sor a vízaknai ütközetre, Bem erdélyi hadjáratának egyik legvéresebb vesztes csatájára. A háromszáz halott honvédet a csata után a vízzel teli Nagyaknába dobták, ahonnan 1890-ben egy felhőszakadás hét tetemet csaknem ép állapotban dobott felszínre. A regényben egyikük, az a Hozsváth Károly, aki Moldován Györgynek a vér szerinti apja, bár ő ezt csak a fenti események után tudja meg anyjától. A különböző nemzetiségek egymásrautaltságának, keveredésének remek példázata a regény. 1848 októberében két felkelő csapattal szemben is Ioan Moldovan főbírónak, a román nemzetőrség parancsnokának fellépése mentette meg a vízaknai magyarokat. Moldovan letétette a fegyvert a magyar nemzetőrség tagjaival, garantálva bántatlanságukat. Ioan Moldovan, György nevelőapja volt, bár édesgyermekének hitte élete végéig. A könyv olvasása közben bizony igen kusza családi kapcsolatoknak lehetünk tanúi, előfordulnak "balkézről" született gyerekek, unokatestvérek között létrejövő alkalmi kapcsolatok. Jó példa erre Moldován György, akinek feleségétől három gyermeke született, de egy-egy elcsábulás eredményeként egy román nőtől, Lenucától két gyermek, és a szintén román mostohatestvérétől, Aszpáziától is született egy lánya. Szerencsére a könyv melléklete tartalmaz egy családfát, amely hasznos segítséget nyújthat, amikor már elbizonytalanodnánk a szereplők hovatartozását illetően.
A regény valódi értéke a család szereplőinek sorsán keresztül kirajzolódó viharos történelmi korszakok - néhol már-már túlságosan is - részletes bemutatása, aprólékos elemzése. Erdély a kiindulópont az 1848-as eseményekkel, magyarokat mészárló románokról tudósít a könyv ebbéli része. Később György mostohatestvére, a román Aszpázia, Bukarestbe kerül, és Erzsébet királyné udvarhölgyeként tudósítja leveleiben testvérét az udvar és a román állam történéseiről. Sok, Románia történelmével kapcsolatban számomra eddig ismeretlen dolgot tudtam meg e könyv lapjairól. A román államiság később kezdődik, mint a regénybeli történet. Érdekessége okán utánanéztem, de a könyvben is történik rá utalás, hogy a Havasalföldön és Moldvában kialakuló román fejedelemségek több mint három évszázadon át az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt álltak, de belső autonómiával rendelkeztek. A 19. század második felében Havasalföld és Moldva függetlenné váltak a törököktől. A két fejedelemség 1862-ben egyesült. Az új ország neve Románia lett, Bukarest fővárossal, és a török birodalomban autonóm státuszt élvezett. A parlament 1866-ban Hohenzollern Károly porosz herceget választotta fejedelemmé.
Románia 1877-ben Oroszország oldalán belépett az orosz-török háborúba, és a török csapatok veresége után 1877. május 10-én parlamenti kiáltványban kinyilvánította állami függetlenségét. A fejedelem 1881-ben I. Károly néven az ország első királya lett.

A történetbeli főbb szereplők közül Moldován Károly, György féltestvére romániai orvosként több háborúban is ellátta a sebesülteket, így megfordul az 1877-es orosz-török-román, az 1913-as román-bolgár háborús csatatereken, és az I. világháborúban is részt vesz. Moldován György ügyvédként dolgozik, a görögkeleti felekezet ügyeivel foglalkozik évtizedeken át, mint a szebeni érsek-metropoliták mindenkori jogtanácsosa. Az I. világháború után, amikor Erdély Románia részévé válik, parlamenti képviselő is. Fia, Mikes Magyarországon telepedik le, újságíróként dolgozik, az I. világháború idején hadapródnak áll, felveszi nagyapja emlékére a Hozsváth nevet, megjárja a román hadifogoly tábort, majd a világháborút lezáró békeszerződésről, Párizsból informálja apját.

A román, az erdélyi, és a magyarországi politikai közélet kisebbségeket, nemzetiségeket érintő csatározásai részletesen, szemléletesen mutatják be az egymásnak feszülő, alkalmanként gyilkos indulatokat. Tény, hogy a Erdélyben a kiegyezés utáni években már létszámukat tekintve többségben éltek a román nemzetiségűek. A világháború kitörése előtti években az erdélyi románok autonómiát követeltek Erdélynek, sikertelenül.Tudjuk, hogy a Monarchia nemzetiségi feszültségei is okolhatók a háború kirobbanásáért, az akkori erdélyi román Kisebbség helyzete azonban össze sem volt hasonlítható a romániai magyarokéval, mert az erdélyi románok sokkal jobb körülmények között éltek. Persze ez nem tántorította el a román nacionalistákat attól, hogy Erdély Romániához csatolását követeljék. A világháború kitörésével ez a követelés felerősödött. 1916-ban Románia szerződik az antanthatalmakkal, mellyel egyértelmű célja Nagy-Románia megteremtése, melynek része lenne Erdély, és a kelet-magyarországi Tiszántúl nagy része is.
A regény legrészletesebben kifejtett eseménysora az I.világháború történéseinek bemutatása elsősorban a részt vevő országok sikereinek, kudarcainak, na meg a Moldovan-család tagjainak nézőpontjából. A román csapatok betörnek Erdélybe, viszont fordul a hadiszerencse, és hamarosan Bukarest hónapokra német megszállás alá kerül. Aztán újabb fordulat következik be, a németek meggyengülve elhagyják Romániát. 1918 végén (szinte az utolsó pillanatban) Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter vezetésével magyar küldöttség tárgyal Aradon az erdélyi Román Nemzeti Tanács képviselőivel. A magyar kormányzat "keleti Svájcot", területi autonómián alapuló államot akar megvalósítani. A románok elutasítják, Erdély Romániához való csatolása a céljuk. Novemberben a román hadsereg betör Erdélybe, majd (hivatkozva a bolsevizmus magyarországi hatalomra jutásának veszélyére) pár hónap múlva elfoglalják a Tiszántúl egy részét, és végül Budapestre is bevonulnak.
Erdélyben magyar és román nemzetőr csapatok alakulnak. A csaknem 10 000 főből álló székely hadosztály komoly ellenállást fejtett ki a románokkal szemben a háború idején, bár fokozatosan hátrálva a magyar főváros felé, de sikeresen lassította a többszörös túlerőben lévő román hadsereg előrenyomulását. Amikor már nem volt tovább tartható a helyzetük, a felesleges vérontást elkerülendő, nagy részük megadta magát, román hadifogságba kerültek. Erdélyi szülőföldjükre való visszatoloncolásuk után komoly retorzióban részesültek a románok részéről. 1918. decemberben Nagyszebenben megalakul az Erdélyi Kormányzótanács, mely kimondja Erdély elszakadását Magyarországtól.
Az 1919-es békekonferencián pedig megkezdődik a vita a magyar területekért. E könyvből hallottam először arról a tervről is, mely szerint a csehek korridort terveztek elfogadtatni a nagyhatalmak bizottságával, mely Nyugat-Magyarországon keresztül kötötte volna össze Csehszlovákiát Jugoszláviával. A kérelmet elutasították. Ausztria ugyancsak Nyugat-Magyarország területére pályázott, nem is sikertelenül: 4312 négyzetkilómétert 340 917 lakossal népszavazás nélkül Ausztriához került. Az akkori döntéshozatalok hátteréről egy érdekes idézet a könyvből (egy amerikai nyilatkozata Hozsváth Mikesnek, a Pesti Hírlap párizsi tudósítójának):

"Nyugat-Magyarországnak Magyarországtól való elszakításának osztrák igényét a szövetségesek azért teljesítették, mert megakartak büntetni egy nemzetet, amely magáévá tette a kommunizmust, és megjutalmazni szomszédját, Ausztriát, amely elutasította Budapest csábítását."

Hogy ennek a résznek mennyi a valóságalapja, nem tudom, de talán nem állhat túl messze a valóságtól, és ha így van, akkor nagyfokú igazságtalanságról tanúskodik.

1920-ban kerül sor a trianoni határváltozásokra, a történelme során a magyar nemzetet ért, egyik legnagyobb traumára. Megcsonkított ország, idegen ország fennhatósága alá került magyarok millióival. Noha az elcsatolt területeken élők többsége nem volt magyar nemzetiségű, a békeszerződés során az országhatárok megvonása gyakran nem követte a nyelvi vagy nemzetiségi határokat. Sok esetben egységes tömbben élő magyar lakosságú területeket is elcsatoltak. Mintegy 3,3 millió magyar rekedt kívül az új magyar állam határain. Többek közt Erdélyt Romániának ítélik.

Ettől kezdve Moldovan György ügyvédként és román parlamenti képviselőként számtalan vallási és kisebbségi sérelemről, erőszakos megtorlásról szerez tudomást Erdélyben. A 30-as években tovább folyik a magyar- és zsidóellenesség.
1940. augusztusában, egy változó világpolitikai időszakban Erdély sorsáról tárgyal a magyar és a román küldöttség Turnu Severinben. Magyarország a határok kiigazítására törekszik, Románia viszont csak lakosságcserét fogadna el tárgyalási alapként. A tárgyalások megegyezés nélkül értek véget, a két ország német-olasz döntést kérvényez. Augusztus 30-án a német és olasz kormány által hozott döntőbizottsági határozat megszületik. A II. bécsi döntés által Észak-Erdély ismét Magyarországhoz tartozik. Moldován György nem sokkal ezután, 91 éves korában meghal.

A regény nem szépirodalmi, hanem történelmi szempontból tetszett. A könyv rengeteg új, eddig számomra ismeretlen epizóddal ismertetett meg, főleg a román történelemből - a királyi dinasztiáról éppúgy, mint az ország I. világháborús politikájáról.
A könyv nagy történelmi tabló a magyar-román kapcsolatokról és együttélésről, egy meghatározó időszakból, máig is érvényes tanulságokkal.

Értékelés: 4/5

2009. december 30., szerda

Christopher Moore: Ördögöd van!

Egyes könyves közösségi oldalakon, illetve könyváruházak honlapjain fellelhető statisztikák szerint talán a Biff evangéliuma a legnépszerűbb mostanság a szerzőtől megjelent könyvek közül. Ahhoz nem, de az Ördögöd van! címűhöz volt szerencsém kedvezményes áron hozzájutni, kíváncsiságomat kielégítendő a Moore-i humorral kapcsolatban.

A különös, abszurd humorú történet a Pine Cove nevezetű kaliforniai kisvárosban zajlik. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor feltűnik itt egy Travis nevű, huszonéves idegen férfi, oldalán Catch-csel, az ördöggel. Catch koboldalakban csak Travis számára látható, emberfaló alakját azonban mindenki más látja, lévén, hogy kedvelt foglalatossága az emberevés. Emiatt idővel, - rejtélyes körülmények között - sorban tűnnek el az emberek. De, hogy kiegyenlítődjenek némileg az erőviszonyok, Augustus "Gus" Brine-nak, a helyi vegyesbolt tulajdonosának meg egy Gian Hen Gian nevű dzsin jelenik meg, akinek meg kell győznie új gazdáját, hogy találja meg Travist, és a nála lévő Salamon-pecsét segítségével visszaküldhessék az ördögöt a pokolba.
A történet közben megismerjük a különös városlakók életét, egymáshoz fűződő viszonyaikat, meg persze akaratlan kapcsolatba kerülésüket Catch-csel.
Amikor Gus végre rálel Travisre, az idegen elmeséli történetét az ördöggel. Eszerint papnövendék korában, tudtán kívül, gyertyatartókba rejtett varázsigék felolvasásával megidézte Catch-et, aki ezzel a szolgája lett. Még akkor, a papneveldéből megszökött, és együtt járták az országot. Ez 70 éve történt, azóta Travis nem öregedett, és élve megúszott számtalan halálos balesetet.
Catch azonban nincs megelégedve Travis jámbor természetével, így kinézi magának Rachelt, aki szeánszokat tart a helyieknek. Megismerkedésükkor Catch-et a földanyával azonosítja. Az ördög, hogy Rachelnek szolgálhasson, visszaszerezteti a nővel a gyertyatartókat. Travis, Augustus Brien és még néhány helybeli időben összefognak, és egy összehangolt akció keretében meghiúsítják Catch tervét, és a dzsin segítségével visszaküldik az ördögöt a pokolba.

Van jó pár humor bon-bon a könyvben, de kétségtelen, hogy nem mindig tudja fenntartani az érdeklődést Moore a történet iránt. Én egy kicsit vérszegénynek találtam humor és történet szempontjából is, azonban ha a többi könyve jobb ennél, talán megérnének azok is egy próbát.

Értékelés: 3/5

2009. december 28., hétfő

James Grady: A Keselyű 6 napja

Egy jó kis politikai krimit sikerült kifognom ezúttal, amelyből film is készült a 70-es évek közepén Robert Redford és Faye Dunaway főszereplésével.

A főszereplő Ronald Malcolm, teljesen hétköznapi embernek mondható, azt leszámítva, hogy a CIA kötelékében dolgozik. Na nem az első vonalakban, mindössze a rejtélyes nevű, 9.szekció, 17.osztályán, mint elemző. Az itt dolgozóknak az a feladata, hogy kémregényeket és krimiket olvassanak. Az ezekben szereplő történeteket össze kell vetniük a valósággal, és ha valami gyanús hasonlóságra akadnak, jelentést kell készíteniük róla. Malcolm munkahelye Washingtonban, egy álcázott épületben van, melynek névtábláján ez áll: Az Amerikai Irodalomtörténeti Társaság Országos Központja. A benn dolgozó 8 fő diszkréciója tehát garantált. Vagy mégsem?

Egy napon ebédidőben, amikor Malcolm épp nem tartózkodik az épületben, felfegyverzett emberek szabályosan kivégzik az épületben dolgozó hat embert, a hetediket otthonában ölik meg. Malcolm visszatértekor felfedezi a holttesteket, riasztja a CIA központját. Megkezdődik hat napon át tartó kalandos menekülése. Lassan kibontakozik előtte a kép, miszerint kettős ügynök épült be a szervezetbe, egy titkos csempész-ügy érdekében. Ám a stiklit az egyik elemző megneszelte, ezért kellett mindegyiknek meghalnia, az egyedüli, még életben lévő Malcolmra is megindul a vadászat. A különös események a CIA számára Malcolmot is gyanússá teszik, de mivel nem lehet tudni, hogy kiben lehet megbízni, főszereplőnk megváltoztatja külsejét, kénytelen rejtőzködni és menekülni. Az életben maradáshoz szüksége van egy rejtekhelyre, egy nőnél talál átmeneti menedékre, segítségével sikerül a halálos helyzetekből megmenekülnie. Menet közben, egy, az ügynökségek tevékenységének ellenőrzésével foglalkozó Különleges Csoport számára nyilvánvalóvá válik a Cégen belüli árulás, a Keselyűt kulcsfigurának tartják a beépült ember leleplezéséhez, ezért mindent megtesznek, hogy segítsenek neki megmenekülni. Malcolm az utolsó napokban kezdi tisztán látni, kik vannak benne az összeesküvésben, és egyrészt személyes bosszúból, másrészt életben maradása érdekében megpróbál eljutni a kulcsszereplőkhöz. Célját eléri, ő pedig szinte egymaga hatástalanítja a csoport vezető figuráit.

Hajmeresztő szituációk jellemzik Malcolm hat napos kálváriáját, számtalanszor csak egy hajszálon múlik az élete. A titkos szervezetbe beépült titokzatos szereplőkről és céljaikról egy-egy izgalmas szituáció után fokozatosan "csepegtetett" infókat kapunk, sohasem lehet tudni, hogy mi lesz a következő lépése az egyik vagy a másik félnek.
Izgalmas és érdekes krimi, érdemes volt elolvasnom.

Értékelés: 4/5

2009. december 6., vasárnap

Stephen King: Blaze

1973-ban, akkori írói álnevén, mint Richard Bachman írta a Blaze című regényét Stephen King, ami évtizedekig kiadatlan maradt. Jó 30 évvel később átdolgozta, felújította a történetet, és nemrég végre a nagyközönség is megismerhette.
Az utóbbi évek termései után a King-et olvasók egy része fanyalgott, hogy nincs meg bennük az a lendület, izgalom (horror?), ami a korábbi regényeit jellemezte. Egyesek még unalmasnak, kidolgozatlannak is találták írásait. Én is tapasztaltam némi változást, ám szerintem semmivel sem lett rosszabb író, nem is alkotói válság miatt mások ezek a könyvei. A korral mindenki változik, és talán ma már ő is más dolgokra helyezi a hangsúlyt a történeteiben. A régebbi véres, horrorisztikus sztorik után (Állattemető, Cujo, Tortúra, stb.) mostanában inkább főszereplőinek jellemábrázolása a főbb szempont. Lehet, hogy egyeseknek ez kevésbé izgalmas, én azonban nagyon jól tudok szórakozni jól kidolgozott, rokonszenves karakterein, az amerikai vidék jellegzetes figuráin, és a történetekben sem találok kifogásolni valót. Mentségemre szóljon, hogy 13 éve King rajongó vagyok, A sárkány szeme és a Setét torony-ciklus kivételével az összes, magyarul kiadott könyvét szívesen olvastam, talán ezért jobban is tolerálom King stíluskülönbségeit.
A Blaze nekem úgy tűnik, hogy a régebbi könyveire jellemző lendületesebb cselekményvezetés, és az újabbakban megszokott jellemábrázolás keveréke, valamint itt is szívesen nyúl a főszereplő gyerekkori élményeinek a felidézéseihez, mint jó pár más művében is. Horrorelemeket, misztikus lényeket nem tartalmaz, durva események azonban előfordulnak benne.

A címszereplő, ifj. Clay Blaisdell (Blaze) viszontagságos története ez a regény. A történet két idősíkon fut, az egyik szál Blaze gyermekéveit, míg egy másik a jelen (gyermekrablás) eseményeit mutatja be. Blaze nagydarab, esetlen férfi. Homlokán egy jellegzetes, mély horpadás található, ami egy gyerekkori sérüléskor keletkezett. Megpróbáltatásai akkor kezdődtek, amikor alkoholista apja egy dührohamában háromszor dobta le a lépcsőn. Blaze kómába esett, de túlélte, azonban szellemileg károsodott. A kórházból árvaházba került, a Hetton House-ba. Itt jó barátságba kerül a vékony, de eszes Johnny-val ("A nagy ruhásszekrény és girhes haverja"). Jó néhányszor testi fenyítésben részesül, ha barátja segítségét igénybe véve csaláshoz folyamodik a matematika órákon (korlátozott szellemi képességei miatt képtelen a számolással megbirkózni). Egy időre tanyasi nevelőszülők magukhoz veszik, de csak kihasználják testi adottságait. Rosszul táplálják, fát vágatnak vele, tenyésztésre tartott kutyákat kell etetnie. Amikor az egyik ilyen ebet önvédelemből megöli, a helyi iskolában pedig egy lány védelmére kelve megver egy gyereket, visszakerül az intézetbe. Sohasem élt vissza a testi fölényével másokkal szemben, de akit szeretett azért kiállt.

"Blaze a fiúk királya lehetett volna, ha akarja, de nem akarta. Nem volt vezér típus. Senki sem állhatott távolabb a vezértől, mint ő. Mindazonáltal igyekezett kedves lenni másokhoz. Még akkor is, amikor figyelmeztette őket, hogy szétveri a fejüket, ha nem szállnak le Johnny barátjáról. Miután visszajött, nagyon gyorsan leszálltak Johnnyról."

Egyik különleges élményük volt, amikor Johnny egy mozi mosdójában pénzzel teli pénztárcát talált. Bostonba szöktek, "hogy csináljanak maguknak egy kis szünidőt".
Az egyik nyáron áfonyaszüretre mentek egy farmerhoz az intézet lakói. Blaze itt veszti el a szüzességét. A gazda már az elején rokonszenvesnek találja Blaze-t, megtanítja teherautót vezetni, sőt a végén örökbe is fogadná. Úgy tűnik Blaze számára is, hogy végre egyenesbe jöhet az élete, az utolsó napon azonban hirtelen szívinfarktus végez a farmerrel.
Pár hónap múlva barátja, a gyenge szervezetű Johnny is meghal. Az intézet igazgatóját okolta Johnny haláláért Blaze, akit elkeseredésében az irodájában nagyon elvert. A bíróság ezért két évre javítóintézetbe záratta. Amikor kiengedték, különböző városokban, legális és illegális munkákból tartotta fenn magát. Aztán egyszer összetalálkozott George Rackley-vel, és együtt vettek részt a stiklikben, lopásokban, átverésekben.

"George azért társult Blaz-zel, mert ő olyan bolond volt, aki nem játszotta meg magát. Nem volt okostojás, nem volt felvágós, sem törpe Clyde. Nem biliárdozott, pláne nem hernyózott. Sima tahó volt. Eszköz volt, és a közös évek során George így is használta. De sosem bánt vele rosszul."

Blaze pedig rá volt utalva George rafináltságára, és hálás volt, amiért az nem akarja átverni. Ám semmi sem tart örökké, George-ot egy kártyaparti utáni vitában leszúrták, Blaze egyedül maradt. Halála előtt George egy nagy dobásra készült, egy gazdag pár csecsemőjéért váltságdíjat követelve akarták megszerezni a nagy lóvét. Ennek a tervnek a végrehajtása Blaze-re marad, és a jelen idejű mesélés innen indul a regényben. Gyerekkori sérülése következményeként Blaze alklmanként hangokat hall a fejében, mégpedig George hangját. Különös módon ezek a hangok, megérzések, sugallatok lesznek segítségére az akció során. A gyerekrablás során sok nyomot hagy maga után, a rendőrség hamarosan beazonosítja, és a nyomára akad. Ám előbb a kunyhójába viszi a gyereket, ahol a korábban beszerzett gyerekholmik és ételek segítségével próbálja ellátni a kis Joe-t. Féltő gondoskodással törődik vele, szinte azonnal a szívébe zárja. Miután a rendőrség kiadja a kőrözést ellene, a kisgyerekkel a régi, azóta lakatlan intézetben, a Hetton House-ban bújik meg. Egy újabb belső sugallat hatására egy közelben lévő titkos barlangba szökik, ám a környéket kezdik átfésülni a rendőrök. Egy rendőr lövedéke által egy szikladarab megsebesíti a kis Joe-t, Blaze dühében megöli a rendőrt. Végül egy folyónak a partján érik a végzetes lövések, a kisgyerek kisebb sérülésekkel megússza az eseményeket.

Blaze elesettsége, sorscsapásai miatt együttérzéssel tekintettem rá az elejétől fogva. Amikor felnőve a bűn útjára lép, és elrabolja a kis Joe-t, a mindenáron való védelmezése rokonszenvet, korlátoltságából adódó ballépései, tévedései szánalmat és szomorúságot váltottak ki belőlem, amit betetőzött a drámai vég.
Nekem tetszett, kár lett volna az eredeti kéziratnak kiadatlanul tovább porosodnia a Fogler Könyvtárban.

Értékelés: 4/5

2009. december 2., szerda

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Kedvelem az ókori Római Birodalommal kapcsolatos könyveket, regényeket, bár azt nem mondhatom hogy nagy szakértője vagyok a témának. Az akkori hatalmas birodalom népei és annak vezetői nagyon érdekes életet éltek, szokásaik, hiedelmeik, életfelfogásuk, az állandó, császár ellenes összeesküvések, gyilkosságok hálás téma az írók számára.
Nero uralkodásának történéseit többen, többféleképpen is ábrázolták már. Az egyik ilyen - amit magam is olvastam - Henryk Sienkiewicz Quo Vadis című regénye, aki a keresztények és Nero kapcsolatát vette górcső alá. Kosztolányit 1921-ben írt regényében viszont Neronak, mint tehetségtelen művésznek és zsarnoknak a jelleme foglalkoztatta leginkább.

A regény elején Nero még ártatlan gyermekként nézi végig, ahogy anyja, Agrippina férjét, Claudius császárt megmérgezi. (Korábban Claudius kitagadta édes fiát Britannicust, és örökbe fogadta Nerot.) Nero elfoglalja a trónt, az államügyek nem érdeklik, untatják. Az írásban talál menedéket, verseket kezd írni, tanítómestere Seneca útmutatásait, véleményét kérve. Eközben Agrippina és a szeretője, Pallas uralkodtak és intézkedtek helyette. Seneca tapasztalatszerzés céljából javasolja Neronak, hogy sűrűbben menjen a nép közé, ám ő éjszakai kirándulásain durva tréfákat űz az emberekkel. Költőnek elég gyenge, és ezt ő is érzi, elbizonytalanodik, szorong. Amikor rájön, hogy Britannicus bírálja verseit, ráadásul az még tehetségesebb is, frusztrációjának feloldását Britannicus halálában látja. Miután eltette láb alól, anyját is megfosztja testőreitől és a palota elhagyására kényszeríti.

Úgy tűnt, kezdenek jól alakulni a dolgok birodalom-szerte, seregei csatákat nyertek, Nero megkapta az imperátor nevet, hatalmas szobrot állíttatott magának, palotáját még fényűzőbbé tette. Az írás azonban továbbra sem ment neki.
Egy színházi látogatás alkalmával felfigyel a szép Poppaea-ra, akit meghív a palotába. A ravasz nő Nerot hamarosan az ujja köré csavarja, és eléri nála, hogy Octaviát, Nero feleségét száműzze a császár, és így vetélytárs nélküli szeretője legyen. Nero azonban Britannicus szellemével viaskodik, kedélyállapotát erősen befolyásolja a múlt árnya.
Poppaea, hogy a császár kedvébe járjon, Seneca segítségével színházi fellépést szervez az uralkodónak.

"- Nero - folytatta Poppaea - mint tragikus dalnok mutatkozik be. Ezt kell megtapsolni. Mégpedig úgy, hogy ne vegyen észre semmit. A vezetéshez értelmes emberekre van szükségünk. Patríciusokra."

Azaz, bértapsolók fogják az előadás nagyszerűségének látszatát kelteni.
A megbundázott előadás tettetett sikere Nero hiúságát legyezgeti, meghatja. A színészek közötti verseny győztesének is Nerot választják a végén. Ezután vendégszereplésekre utazott, az iskolákban tanították verseit (Vergilius és Horatius költeményei mellett). A császár lírai sikerei csúcsán már nem féltékenykedett a többi költőre, elterpeszkedett gőgjében.

Poppeával a kapcsolata kezd elszürkülni. A nő féltékennyé próbálja tenni Nerot hogy magához láncolhassa, ám ez sem izgatja az uralkodót. Időközben Agrippina hívei már szervezkednek a császár ellen. Poppaea meggyőzi Nerot hogy bocsásson meg az anyjának. Miután ez megtörténik, feleségét, Octaviát saját hívei titokban visszahozzák a palotába. A zendülésről tudomást szerezve Nero Octaviát gyilkos, mocsaras tájékra száműzi. Az Agrippina vezetésével szított lázadás összeesküvőit Nero nem tudja kézre keríteni, azonban Poppaea-val elhatározzák Agrippina megöletését, akit több, sikertelen gyilkossági kísérlet után szobájában leszúrnak. Nem mellékesen - és talán nem is véletlenül - azon az estén Nero a színházban anyagyilkost játszott. A gyilkosság után Nerot ismét nem hagyja nyugodni lelkiismerete, Seneca győzködi tette helyességéről.

"Seneca elégedetten ölelte át nevelt gyermekét, noha látta, hogy Nero nem született se művésznek, se politikusnak, mert a művészetben kegyetlen, mint egy politikus, és a politikában érző, mint egy művész. Rossz író és rossz politikus, gondolta."

Poppaea hivatalosan is császárnévá lett.

Közben az évek előrehaladtával a színház kiment a divatból, az emberek immár fogathajtó versenyeken szerették múlatni az időt, Nero is hajtó lett. Egy ideig ennek a műfajnak a győzelmi sikereiben is fürdik, ám hamarosan ez sem okoz neki örömet, ráun.
Egy idő után már csak a gyilkosságok nem szegik kedvét. Megöleti írnokát, Doryphorust, feleségét Octaviát. Újabb összeesküvőket ölet meg, sőt innentől kezdve már saját maga is örömét leli a gyilkolásban.

"Esténként, néhány katona kíséretében, kiment az utcára, mint valaha fiatal korában, és megállíttatta a járókelőket.
Az első ember elé lépett:
- Halj meg - szólt -, akárki vagy - és szívébe döfte tőrét.
Az ismeretlen porba hullott.
- Ártatlan vagyok - mondta haldokolva.
- Tudom - felelte a császár -, annál érdekesebb - és nézte figyelmesen, hogy múlik ki az ismeretlen."

A következő halálraítélt a környezetéből az ártatlan Seneca, akit hírbe hoztak az összeesküvőkkel, majd egy összeszólalkozás után maga Poppaea válik áldozatává, miután hasba rúgta.

Nero körül kezd szorulni a hurok, birodalom-szerte lázongások törnek ki, a szenátus a haza ellenségének nyilvánítja Nerot, mint anyagyilkost halálra ítéli. A felkelők a nyomában vannak, a palotából menekülnie kell. A császárt titkára, Epaphroditus szökteti meg. Phaon kertjében Nero a kilátástalanság tudatában öngyilkos szándékkal egy kardhegyre nyomja nyakát, ám még ebben is sikertelen, a titkár szánalomból lenyomja a fejét, végül meghal.
Nero 13 évi uralkodás után, 31 évesen halt meg.

A mindenáron való győzni akarás, a lelke mélyén érzett tehetségtelenség, a vérben való tobzódás teljesen deformálja Nero lelkét. A szépség vágya és meghódításának képtelensége torz ösztönöket szabadít föl benne; így lesz a szépség cézára helyett Neroból, a vágyakozó dilettánsból véres, földi imperátor.

Engem valahogy nem hozott lázba Kosztolányinak ez a regénye. A történet nagyon érdekes történelmi és lélektani szempontból is, érdekfeszítő stílussal egy letehetetlen könyv lehetne belőle. Nálam azonban nem tudta ezt a - jó könyvekre jellemző - hatást elérni. Folyton azt néztem, hány oldal van még hátra, és ez nem túl jó ajánlólevél egyik könyv esetében sem. Lehet hogy a múlt század elején frissnek, érdekesnek tűnhetett, de ma már szerintem mások az olvasói elvárások. Részemről mindenképp.

Értékelés: 3/5