A következő címkéjű bejegyzések mutatása: történelmi. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: történelmi. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. február 11., csütörtök

Popper Péter: Pilátus testamentuma

Jézus történetét, korát már sokféle nézőpontból feldolgozták, interpretálták. Az egyik egyedi nézőpontot Popper Péter regénye adja. Már attól is különleges a könyv, hogy tudtommal regényírással sem ezt megelőzően, sem később nem próbálkozott. Ennek ellenére, könyve jól sikerült, már ami egy regény kritériumainak való megfelelést illeti. Magával a történettel, már nem biztos hogy mindenki elégedett lesz aki olvassa, hiszen az evangéliumtól és a kritikai vallástörténettől eltérő felfogásban vetette papírra.

A regény Pontius Pilátus, Júdea római helytartójának fiktív időskori visszaemlékezéseiről szól. Az ő szemszögéből Először felidézi karrierjét, ahogy halad előre a katonai ranglétrán. Harmincas éveiben, amikor megakad előrehaladása pályafutásában, akkori szokás szerint elmegy egy jósdába, hogy megtudja: mi várhat még rá? Ekkor figyelmezteti először egy papnő a jövőjében rejlő veszélyekre:

"Olyan végzetek közelednek hozzád, amelyeket nemigen bír el közönséges halandó lelke. És te nem vagy felkészülve. Kezedben lesz a világ sorsa. De te el fogod szalasztani az alkalmat."

Egy hónap múlva, kinevezik júdeai helytartónak. Elfoglalva állomáshelyét Jeruzsálemben, bemutatkozó látogatást tesz Heródes királynál.
Mint messziről az országba csöppent idegen, természetes kíváncsisággal viseltetik a nép, a kultúra iránt, szeretné jobban megismerni a helyi sajátosságokat, viszonyokat, elkezdeni tanulni a héber nyelvet. Mindezekhez nyújt neki segítséget a Keriáthbeli Jehuda (ismertebb nevén Júdás), hiszen művelt, több nyelven beszélő férfi. Egyik országfelderítő útján Pilátus - Jehuda segítségével - megismerkedik az aszkézisben élő Johanánnal (Keresztelő János). Ő beszél hitéről, és az eljövendő messiásról. Később Jehuda a zsidó nép hitvilágába avatja be Pilátust, akit egyre jobban foglalkoztatnak ezek a különös vallások:

"(...) tudtam, hogy végig fogom járni a kíváncsiság ösvényét. Valami ismeretlen izgalom vonzáskörébe kerültem. Megcsapott a veszély sugárzása is."

A főpapnál a zsidó vallásfelfogások (szadduceus és farizeus) közötti különbségekről érdeklődik. Az uralkodó és a papság is arról győzködi, hogy a legjobb, ha nem ártja magát bele vallási ügyekbe, mert ez egy igen érzékeny pont a nép életében. Egy újabb látogatás alkalmával felkeresi Nikodémuszt, a rabbit, aki beszámol neki egy galileai rabbi feltűnéséről, akit a tanítványai a messiásnak tartanak. A főpapság azonban a kétségének ad hangot ezzel kapcsolatban. Alapos vizsgálódás alá akarják vonni, ezért elküldik hozzá Jehudát, hogy tanítványául szegődjön, és megismerje tanításait. Ő lesz a főpapok füle.

Egy idő után, bizonyos tapasztalatokkal felvértezve Pilátus előtt nyilvánvalóvá válik, hogy Johanán meggyilkolása politikai és vallási érdeke is lenne a papságnak. Heródes hatalma szempontjából is veszélyessé válhat, mert ismeri és kapcsolatban áll a galileai rabbival.

Érdekes része a könyvnek, amikor Jehuda feljegyzéseiből idéz Pilátus. Itt jönnek azok a részek, amelyek a hagyománytól eltérően, más felfogásban mesélik Jézus történetét. E szerint már a fogantatása is Izrael majdani szabadságának kivívásáért történt. A zelóták (zsidó szabadságharcosok) összehozták a Dávid-házbeli Mirjám (Mária) és az öreg Heródes második fiának titkos nászát, melyből született a galileai. Az apát (tehát a saját fiát) Heródes lefejeztette, és a csecsemőket is legyilkoltatta, de a kis Jézust megmenekítették. Aztán Jehószit ben Pandora (József), az ács, beavattatván a zelóta mozgalom terveibe, vállalta a törvényes apaságot, és a házasságot Mirjámmal. Jézus szellemi és testi fejlesztése 21 éves koráig arra irányult, hogy majdan király legyen belőle. 21 évesen a harcművészetek elsajátítására elküldték a messzi keletre, 6 év múlva azonban egy teljesen más ember tért vissza: a világtól elvonult, szent ember benyomását keltette.

Amikor Johanán tervezett kivégzéséről értesül Pilátus, a fogva tartás helyszínére siet, hogy megakadályozza azt, de elkésik. A visszaúton egy esszénus (zsidó szerzetesi életet élő szekta tagja) nyilatkozata újabb figyelmeztetés Pilátusnak:

"A zelóták meg fogják próbálni, hogy a nocerbeli (názáreti) rabbi egyre terjedő népszerűségét, és tanításait a szegények igazságáról, Róma elleni lázadás szítására használják fel. És ez a rabbi életébe kerülhet. Johanánnak is ezért kellett meghalnia. S ebben az esetben te sem maradhatsz semleges, vagyis tétlen, Hegemon."

Az esszénus arra kéri, találkozzon Jesuával (Jézussal), személyesen vizsgálja meg, fenyegeti-e veszély Izrael békéjét.

Eddigre tehát nem csak vallási, hanem politikai problémává is kezd fajulni a problémakőr. Pilátus átgondolva a dolgokat, a következőre jut:
1. A zelóták a Róma elleni lázadáshoz fel akarják használni Jesuát, világi megváltónak feltüntetve, aki leráza Róma igáját, és Izrael trónjára ül.
2. Heródes is fél Jesuától, mint trónkövetelőt, a riválisának tartja. Ezért végeztette ki Johanánt, aki Jesua út-egyengetőjének nevezte magát.
3. Bár a hatalom fél Jesuától, de nem mer egyelőre fellépni ellene, amíg nem dőlt el, hogy a vallási vagy a világi messiás vonulhat be Izrael történetébe. Rómának a világival lenne dolga: le kellene rá sújtania.

Nikodémusznál létrejön a találkozó Jesua és Pilátus közt. Jesua különleges hatással van Pilátusra, visszaidézi egy másfél ezer évvel korábbi emlékét (egyik előző életét) és szembesíti betöltendő sorsával:

"- (...) mártsd meg a kardod a szívembe, ha eljön az óra.
- Dehát miért? Miért?
- A Föld túlságosan kemény lett. Kemény lett a test is és minden anyag. Bilincsbe verik az emberek lelkét és a testhez láncolják. (...) Ha a Föld nem ihatja be a véremet, te is Júdea helytartója maradsz mindörökre. Nem lobbanhatsz fel újra, hogy visszaemlékezz erre a szobára, erre a találkozásra, a Templomra, Heródes várára, Tabor hegyére, mint az előbb Mamré ligetére. De az én vérem szétolvaszt minden láncot és bilincset."

(Jézus szavaihoz kapcsolódóan idézem Popper Pétert, aki az Utószóban így ír:
"Végül is - Rudolf Steiner nyomán - azt állítom, hogy a görög-római kor idején, az emberiség olyan mélyen materializálódott, hogy elakadt a testtől, az anyagi világtól való elválás lehetősége, megszűnt a szamszarák, a reinkarnáció kőrforgása, tehát megrekedt az emberi továbbfejlődés. A megváltás ennek a helyzetnek a megoldását jelentette. Krisztus vére a földdel, az "anyaggal" elvegyülve - misztikus értelemben - kioldotta az embert szellemi megrekedtségéből.")

Idővel megszületik Jehuda jelentése is Jesuáról, melynek összegzése ez:

"(...) Jesuá rabbi, mind politikailag, mind vallásilag vétlen, ártatlan és érinthetetlen. Csodás gyógyításai bizonyítják a nép és mindenki előtt, hogy a Magasság Hatalmai segítik őt."

További tisztázás céljából, a főpap, egy farizeus rabbi és Pilátus találkozik Jesuával, hogy feltárják előtte kétségeiket és meghallgassák álláspontját. A beszélgetésnek a Hegemon néma szemlélője volt, melynek végén a főpap a következő kinyilatkoztatást teszi:

"Jesuá ben Pandera rabbi! A Világot választottam. A Teremtényt választottam, mert én a földi nyáj pásztora vagyok. Vigyáznom kell a juhokra, hogy a fenevad szét ne marcangolja őket. Ezért halálra adlak téged, mert fel akarod borítani a Teremtő és a Teremtmény első és ősi szövetségét az alámerülésről az anyag világába. Te új szövetséget akarsz, az anyagból való kiszakadás érdekében. Én elhiszem, hogy ez a küldetésed. Véreddel fogod megpecsételni. Mert én mindig védeni fogom a Kőtáblákat, a Frigyládát és a Szentek Szentjét."

Ezután megkötözve elvezették Jesuát, hogy a papság ítéljen fölötte, ülésük azonban nem talált bűnösségére bizonyítékokat. Miután szabadon bocsátják, a nép körében még nagyobb népszerűségre tesz szert.

Tavaszra a főpap levele figyelmezteti Pilátust Jesuá politikai veszélyeire, egyúttal cselekvésre szólítja fel. Hogy a főpap kikényszerítse e cselekvést, a levél másolatát Rómába is elküldte. Mindez lehetetlenné teszi Pilátus önálló mérlegelését, és "azt jelentette, hogy Jesuá rabbinak el kell tűnnie az élet mezőiről." Róma soha sem bocsájtotta volna meg neki, ha szabadon hagyja tevékenykedni a trónkövetelőt, megkockáztatva egy függetlenségi háború kirobbanását.

Innen már egyenes út vezet a jól ismert eseményekhez: letartóztatja a római őrjárattal a Getsemáné olajfaligetben, még egy utolsó beszélgetésre kerül sor Pilátus és Jesuá között, később pedig bekövetkezik a keresztre feszítés is.

Az Utószóban Popper Péter még néhány érdekes magyarázatot és megjegyzést fűz a regényhez, és annak megszületéséhez.

"Műfaji szempontból végül is egy regényt írtam arról, hogy egy művelt római úr, miként élhette meg a golgotai történéseket, egyrészt idegenkedve szemlélve a latin műveltség nézőpontjából barbár héber világot, másrészt, önmaga számára is érthetetlenül, vonzódva hozzá."

"E történetben zsidó, keresztény és gnosztikus elemek szintetizálódnak saját elképzeléseimmel és megérzéseimmel. Baj ez? Azt hiszem, hogy a Szentek Szentje kárpitjának széthasadása és a jeruzsálemi Templom pusztulása után mindenkinek joga van ahhoz, hogy saját maga közvetlenül rendezze viszonyát a transzcendenciával, Istennel, Jézussal, Buddhával vagy Mohameddel."

Abbéli meggyőződésének is hangot ad, hogy könyvével egyaránt ki fogja váltani a zsidó, a keresztény és a materialista meggyőződésűek ellenérzését is. Én azonban azt hiszem, hogy az elkészült mű, még nem a szélsőségesen elrugaszkodott fantázia terméke. Viszont el lehet játszani a gondolattal, hogy talán efféle előzmények is vezethettek Jézus kereszthalálához.

Értékelés: 4/5




2010. január 23., szombat

Kanyó András: Kádár János - végakarat

Kádár János, a XX. századi Magyarország leghosszabb ideig hatalmon lévő vezetője volt. Egyaránt nevéhez fűződik az 1956-os forradalom utáni megtorlás, és a 60-as évektől megindult életszínvonal emelkedés is. Az előbbiért megvetik és gyűlölik, az utóbbiért az idősebbek közül még ma is sokan nosztalgiával gondolnak vissza a Kádár-korszakra. A 70-es évek derekától (az első nagy olajválság korszaka ez) az ország pénzügyi nehézségekkel küzdött, a 80-as évekre a gazdaság, és emiatt a szocialista rendszer is válságos helyzetbe került. Kádár nem volt képes alkalmazkodni a megváltozott szituációhoz. Az életszínvonalat hitelfelvételekkel tartotta fenn, ez együtt járt a nagyfokú eladósodottsággal. Miután kényszerű gazdasági változásokat nem támogatott, és a hatalomról sem mondott le, egy idő után ő maga volt a gazdasági és politikai változások fékezője. Az utolsó éveiben magas életkora és elhatalmasodó betegsége miatt is csak sodródott az árral. A 80-as évek végére túllépett rajta a történelem, a változásokat egy pont után már nem lehetett elodázni. 1988-ban - akkori szóhasználattal - felfelé buktatták, amikor a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkárából elnökké választották. Ezzel tényleges beleszólása már nem volt az ügyekbe, de romló egészségi állapota sem engedte az érdemi munkát.

1989. március-április hónapokban néhány találkozás során készített vele interjú-sorozatot Kanyó András újságíró, a Magyarország című hetilap részére, amelyek aztán ebben a Kádár halála után megjelent könyvben is szerepelnek. Nem könnyen jöttek létre ezek a beszélgetések, mivel Kádár nagyon ritkán adott magyar újságírónak interjút, másrészt betegeskedése is hátráltatta a találkozókat. Végig bizalmatlan volt a riporterrel, sőt a magnetofon használatától is idegenkedett. Ez nem véletlen, mivel ekkor már pszichésen is komoly problémái voltak, üldözési mániája volt, nem tudott összefüggően beszélni és sokat bakizott. Ezt ő maga is elismeri az interjú közben, de leginkább az 1989. április 12-i Központi Bizottsági ülésen, utolsó felszólalásában lehet ezt észrevenni. Az interjúban, ezeket a problémákat Kanyó korrigálta.

Van egy rész a könyvben, ahol tetten érhető, hogy a múltjának árnyai kísértik, sőt fél tőlük. Az utolsó találkozás című fejezetben ez áll:

"(...) a főtitkár tájékoztatta Kádár Jánost, hogy több testvérpárt vezetője (Gorbacsov, Jaruzelsky, Honecker) meghívást küldött Kádár Jánosnak. Javasolta, vegye igénybe valamelyiket, s pihenjen legalább két-három hetet, azaz orvosai szerint is jót tenne neki.
(...)
- Nem megyek külföldre - jelentette ki kis szünet után. S ezen a véleményén annak ellenére sem változtatott, hogy a jelenlevők mindegyike igyekezett őt befolyásolni. Minél többen szóltak az elutazás mellett, annál határozottabban mondott ellent, s a "nem" egyre kategorikusabb lett."

Talán attól félt, hogy úgy jár, mint közvetlen elődei (Rákosi, Nagy Imre). Kicsalják az országból - gondolhatta -, hogy aztán száműzetésre ítéljék, esetleg később letartóztatással hozzák vissza.

Ami az interjúk témáit illeti, szinte egész életútját felidézik, úgymint a Horthy-korszak alatti illegalitásban töltött időszak, a börtönben töltött évek, a háború utáni politikai szerepvállalása, a Rajk-ügyben játszott szerepe, Rákosiék általi újabb bebörtönzése, Nagy Imrével való viszonya, 1956-os szerepe és az azt követő konszolidációs évek, az 1968-as csehszlovákiai helyzet, a 68-as gazdasági reformok megtorpanása.
Az egyes témákhoz kapcsolódó interjúkhoz, eredeti dokumentumok szövegei is mellékelve vannak.

Vannak olyan részek a kötetben, amiktől - főleg mai szemmel - igencsak elképedtem. Ilyen például a Szabad Nép című újság 1949. szeptember 16-i, Ítél a nép című vezércikke, amely a Rákosi-propaganda mintapéldánya, amely Rajk László és társainak ítélete előtt jelent meg. Néhány idézet Kádár megnyilatkozásaiból:

Nagy Imréék 1956 novemberében abban a hiszemben hagyták el a jugoszláv követséget, hogy szabadon a lakásukra távozhatnak, ezt Kádárék írásba adták nekik, ennek ellenére mégis letartóztatták őket a szovjetek. Erről Kádár így beszélt az MSZMP Központi Vezetőségének 1956. december 2-án tartott ülésén (részlet):

"A szövegezésbe Vidics elvtárs /jugoszláv diplomata/ olyan formulázást akart mindenáron belevenni, hogy "... és szabadon elhagyják a követséget és saját lakásukra távoznak". Három és fél órai vita után, nem tudom, mit tételeztek fel rólunk, hiszen megmondottuk, hogy semmi szín alatt nem engedhetjük meg, hogy itthon maradjanak - mégis beleírtuk.
Önszántukból menetek-e el Nagy Imréék Budapestről? Megmondom, hogy általában és elvben önszántukból, mert ők határolták el magukat az ország népétől, amikor kijelentették, hogy nem akarnak Magyarországon maradni. Az utolsó percben pedig nem nagyon kérdeztük meg, hogy mi a szándékuk, hanem kötelességünkhöz híven, provokáció megakadályozása céljából megfelelő intézkedéseket tettünk, hogy bántatlanul menjenek el olyan területre, ahol menedékjogot kapnak, megfelelő módon élhetnek egy szocialista ország területén. (...) A dolog lényege nem ebben, hanem abban van, hogy vajon mi az, ami előbbre való: a magyar forradalom kérdése, vagy az a körülmény, hogy az volt leírva, hogy szabadon távozhatnak a lakásukra."

Idézet ugyanebből a felszólalásból:

"A többpártrendszertől nem félünk, ha van erős kommunista párt, amivel tudunk harcolni."

Részlet az MSZMP Központi Bizottságának 1957. április 5-i ülésének jegyzőkönyvéből, idézet Kádár János felszólalásából:

"A tárgyalások során szóba került a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok státusa. Pontosan szabályozva a státus biztosítja, hogy a magyar állam szuverenitásán sérelem ne essék. Erről mi nem sokat vitatkoztunk. Miért nem vitatkoztunk? Mert az egész egyezmény szövegében és a tárgyalások menetében megnyilvánult és mi tudjuk, hogy a Szovjetunió a mi nemzeti érzésünket, szuverenitásunkat soha nem sértette és nem is fogja megsérteni."

Az élettől és a hatalomtól búcsúzó Kádárnak addig tabunak számító kérdéseket is feltesz a riporter, ám ezekre sokszor kitérő válaszokat kap.
Az egész kötetből látszik, hogy Kádár egy igen ellentmondásos, ám a kommunista eszmék elveihez a végletekig hű ember volt. Talán ez is lett az ő tragédiája, mindent ennek az eszmének rendelt alá, lelkiismerete figyelmeztető szavát is elnyomta vele, ami élete végén már egyáltalán nem hagyta nyugodni.
Betegsége miatt az interjúsorozat végül befejezetlen maradt. Április közepén jelent meg utoljára a nyilvánosság előtt (az a bizonyos utolsó felszólalása a KB-ülésen), májusban felmentették az elnöki tisztségéből, júliusban meghalt. A könyv nem sokkal halála után jelent meg.

Az epilógusában szerepel Hovanyecz Lászlónak, Kádár halálakor nekrológ helyett készült, a Magyarország című lapban megjelent írása: Az Öreg. Két, jellemző részlet belőle:

"1982 májusa. Kádár hetvenedik születésnapja. Könyvbe mélyülten ballagok hazafelé, át a Rákos árterén. "Mit olvas szomszéd?" - reccsent rám hátulról egyik utcabelim. Mutatom neki Gyurkó könyvét Kádárról. A sörgyári téemkás, aki aligha tagja az Olvasó népért mozgalomnak, a fedőlapot látva csak ennyit mond: "Az az igazság, hogy nem jártunk mi rosszul az Öreggel. Tavaly voltam a családdal Bulgáriában, ha látná, ott mi van!" "

"Ez az ember, akinek nem adatott meg, hogy saját gyermeke legyen, de akire egy nép tekintett úgy, ahogy az ember az apjára tekint, az ország legmagányosabb alakjaként adta át a hatalmat utódainak, és úgy is halt meg."

A Kádárral való utolsó interjú a kötet különlegessége (és mellékletként néhány eredeti dokumentum szövege), azonban a riportokat és a dokumentumokat tartalmilag tekintve elég hézagos a könyv.

Értékelés: 3/5

2010. január 14., csütörtök

Cseres Tibor: Vízaknai csaták

Cseres Tibor, a mára sajnos eléggé elfeledett szerző, az Írószövetség egykori elnöke, az 1960-as években írta egyik legismertebb történelmi regényét, a II. világháború idején játszódó Hideg napokat, amit évekkel ezelőtt én magam is olvastam. A nyolcvanas évek elején jelent meg az Én, Kossuth Lajos című, szintén figyelemre méltó, képzeletbeli Kossuth-önéletrajza. Pár évvel később pedig a Vízaknai csaták.
Cseres maga is Erdélyben született, Gyergyóremetén látta meg a napvilágot 1915-ben, amikor már javában dúlt az I. világháború. Nem véletlen hát, hogy foglalkoztatták szülőföldjének és az akkori korszaknak az eseményei, melybe magyar kisebbségiként beleszületett. Ráadásul a Vízaknai csaták megjelenése idején (1988-ban), ismét kezdtek kiéleződni a román-magyar ellentétek, többek közt a Ceauşescu-féle, a kisebbségeket sujtó intézkedések, és a falurombolási tervek miatt. Könyve magyarázatul is szolgál a régi sérelmek, ellentétek kialakulásáról, történetéről.

A több, mint 800 oldalas regény, nagyívű történelmi és családi tabló. Az erdélyi Moldovan György 90 évének története, melyben a közvetlen és közvetett rokonai, felmenőinek, utódainak nagy része a történelem viharának szemlélője, alakítója, vagy éppen elszenvedője volt az 1848-as eseményektől egészen 1940-ig. Arról nincsenek információim, hogy a család tagjai közt voltak-e valós személyek is, a megidézett nemzetközi, román és magyar politikusok azonban tevékenyen részt vettek a történelem alakításában, az eseményekben való részvételüknek az ábrázolása, beszédeik szó szerinti idézése hitelesen jelenik meg a könyv lapjain. Gyanítom, komoly kutatómunka előzte meg a történet megírását, számtalan eredeti dokumentum, jegyzőkönyv felhasználása kellett hozzá, magyar és román részről egyaránt.

A címben szereplő Vízakna a romániai Szeben megyében, Nagyszebentől 18 km-re helyezkedik el. Az itt található tíz gyógyhatású, sós vizű és négy édesvizű tó a 20. század elejére fürdővárossá tette Vízaknát. 1849. február 4-én itt került sor a vízaknai ütközetre, Bem erdélyi hadjáratának egyik legvéresebb vesztes csatájára. A háromszáz halott honvédet a csata után a vízzel teli Nagyaknába dobták, ahonnan 1890-ben egy felhőszakadás hét tetemet csaknem ép állapotban dobott felszínre. A regényben egyikük, az a Hozsváth Károly, aki Moldován Györgynek a vér szerinti apja, bár ő ezt csak a fenti események után tudja meg anyjától. A különböző nemzetiségek egymásrautaltságának, keveredésének remek példázata a regény. 1848 októberében két felkelő csapattal szemben is Ioan Moldovan főbírónak, a román nemzetőrség parancsnokának fellépése mentette meg a vízaknai magyarokat. Moldovan letétette a fegyvert a magyar nemzetőrség tagjaival, garantálva bántatlanságukat. Ioan Moldovan, György nevelőapja volt, bár édesgyermekének hitte élete végéig. A könyv olvasása közben bizony igen kusza családi kapcsolatoknak lehetünk tanúi, előfordulnak "balkézről" született gyerekek, unokatestvérek között létrejövő alkalmi kapcsolatok. Jó példa erre Moldován György, akinek feleségétől három gyermeke született, de egy-egy elcsábulás eredményeként egy román nőtől, Lenucától két gyermek, és a szintén román mostohatestvérétől, Aszpáziától is született egy lánya. Szerencsére a könyv melléklete tartalmaz egy családfát, amely hasznos segítséget nyújthat, amikor már elbizonytalanodnánk a szereplők hovatartozását illetően.
A regény valódi értéke a család szereplőinek sorsán keresztül kirajzolódó viharos történelmi korszakok - néhol már-már túlságosan is - részletes bemutatása, aprólékos elemzése. Erdély a kiindulópont az 1848-as eseményekkel, magyarokat mészárló románokról tudósít a könyv ebbéli része. Később György mostohatestvére, a román Aszpázia, Bukarestbe kerül, és Erzsébet királyné udvarhölgyeként tudósítja leveleiben testvérét az udvar és a román állam történéseiről. Sok, Románia történelmével kapcsolatban számomra eddig ismeretlen dolgot tudtam meg e könyv lapjairól. A román államiság később kezdődik, mint a regénybeli történet. Érdekessége okán utánanéztem, de a könyvben is történik rá utalás, hogy a Havasalföldön és Moldvában kialakuló román fejedelemségek több mint három évszázadon át az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt álltak, de belső autonómiával rendelkeztek. A 19. század második felében Havasalföld és Moldva függetlenné váltak a törököktől. A két fejedelemség 1862-ben egyesült. Az új ország neve Románia lett, Bukarest fővárossal, és a török birodalomban autonóm státuszt élvezett. A parlament 1866-ban Hohenzollern Károly porosz herceget választotta fejedelemmé.
Románia 1877-ben Oroszország oldalán belépett az orosz-török háborúba, és a török csapatok veresége után 1877. május 10-én parlamenti kiáltványban kinyilvánította állami függetlenségét. A fejedelem 1881-ben I. Károly néven az ország első királya lett.

A történetbeli főbb szereplők közül Moldován Károly, György féltestvére romániai orvosként több háborúban is ellátta a sebesülteket, így megfordul az 1877-es orosz-török-román, az 1913-as román-bolgár háborús csatatereken, és az I. világháborúban is részt vesz. Moldován György ügyvédként dolgozik, a görögkeleti felekezet ügyeivel foglalkozik évtizedeken át, mint a szebeni érsek-metropoliták mindenkori jogtanácsosa. Az I. világháború után, amikor Erdély Románia részévé válik, parlamenti képviselő is. Fia, Mikes Magyarországon telepedik le, újságíróként dolgozik, az I. világháború idején hadapródnak áll, felveszi nagyapja emlékére a Hozsváth nevet, megjárja a román hadifogoly tábort, majd a világháborút lezáró békeszerződésről, Párizsból informálja apját.

A román, az erdélyi, és a magyarországi politikai közélet kisebbségeket, nemzetiségeket érintő csatározásai részletesen, szemléletesen mutatják be az egymásnak feszülő, alkalmanként gyilkos indulatokat. Tény, hogy a Erdélyben a kiegyezés utáni években már létszámukat tekintve többségben éltek a román nemzetiségűek. A világháború kitörése előtti években az erdélyi románok autonómiát követeltek Erdélynek, sikertelenül.Tudjuk, hogy a Monarchia nemzetiségi feszültségei is okolhatók a háború kirobbanásáért, az akkori erdélyi román Kisebbség helyzete azonban össze sem volt hasonlítható a romániai magyarokéval, mert az erdélyi románok sokkal jobb körülmények között éltek. Persze ez nem tántorította el a román nacionalistákat attól, hogy Erdély Romániához csatolását követeljék. A világháború kitörésével ez a követelés felerősödött. 1916-ban Románia szerződik az antanthatalmakkal, mellyel egyértelmű célja Nagy-Románia megteremtése, melynek része lenne Erdély, és a kelet-magyarországi Tiszántúl nagy része is.
A regény legrészletesebben kifejtett eseménysora az I.világháború történéseinek bemutatása elsősorban a részt vevő országok sikereinek, kudarcainak, na meg a Moldovan-család tagjainak nézőpontjából. A román csapatok betörnek Erdélybe, viszont fordul a hadiszerencse, és hamarosan Bukarest hónapokra német megszállás alá kerül. Aztán újabb fordulat következik be, a németek meggyengülve elhagyják Romániát. 1918 végén (szinte az utolsó pillanatban) Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter vezetésével magyar küldöttség tárgyal Aradon az erdélyi Román Nemzeti Tanács képviselőivel. A magyar kormányzat "keleti Svájcot", területi autonómián alapuló államot akar megvalósítani. A románok elutasítják, Erdély Romániához való csatolása a céljuk. Novemberben a román hadsereg betör Erdélybe, majd (hivatkozva a bolsevizmus magyarországi hatalomra jutásának veszélyére) pár hónap múlva elfoglalják a Tiszántúl egy részét, és végül Budapestre is bevonulnak.
Erdélyben magyar és román nemzetőr csapatok alakulnak. A csaknem 10 000 főből álló székely hadosztály komoly ellenállást fejtett ki a románokkal szemben a háború idején, bár fokozatosan hátrálva a magyar főváros felé, de sikeresen lassította a többszörös túlerőben lévő román hadsereg előrenyomulását. Amikor már nem volt tovább tartható a helyzetük, a felesleges vérontást elkerülendő, nagy részük megadta magát, román hadifogságba kerültek. Erdélyi szülőföldjükre való visszatoloncolásuk után komoly retorzióban részesültek a románok részéről. 1918. decemberben Nagyszebenben megalakul az Erdélyi Kormányzótanács, mely kimondja Erdély elszakadását Magyarországtól.
Az 1919-es békekonferencián pedig megkezdődik a vita a magyar területekért. E könyvből hallottam először arról a tervről is, mely szerint a csehek korridort terveztek elfogadtatni a nagyhatalmak bizottságával, mely Nyugat-Magyarországon keresztül kötötte volna össze Csehszlovákiát Jugoszláviával. A kérelmet elutasították. Ausztria ugyancsak Nyugat-Magyarország területére pályázott, nem is sikertelenül: 4312 négyzetkilómétert 340 917 lakossal népszavazás nélkül Ausztriához került. Az akkori döntéshozatalok hátteréről egy érdekes idézet a könyvből (egy amerikai nyilatkozata Hozsváth Mikesnek, a Pesti Hírlap párizsi tudósítójának):

"Nyugat-Magyarországnak Magyarországtól való elszakításának osztrák igényét a szövetségesek azért teljesítették, mert megakartak büntetni egy nemzetet, amely magáévá tette a kommunizmust, és megjutalmazni szomszédját, Ausztriát, amely elutasította Budapest csábítását."

Hogy ennek a résznek mennyi a valóságalapja, nem tudom, de talán nem állhat túl messze a valóságtól, és ha így van, akkor nagyfokú igazságtalanságról tanúskodik.

1920-ban kerül sor a trianoni határváltozásokra, a történelme során a magyar nemzetet ért, egyik legnagyobb traumára. Megcsonkított ország, idegen ország fennhatósága alá került magyarok millióival. Noha az elcsatolt területeken élők többsége nem volt magyar nemzetiségű, a békeszerződés során az országhatárok megvonása gyakran nem követte a nyelvi vagy nemzetiségi határokat. Sok esetben egységes tömbben élő magyar lakosságú területeket is elcsatoltak. Mintegy 3,3 millió magyar rekedt kívül az új magyar állam határain. Többek közt Erdélyt Romániának ítélik.

Ettől kezdve Moldovan György ügyvédként és román parlamenti képviselőként számtalan vallási és kisebbségi sérelemről, erőszakos megtorlásról szerez tudomást Erdélyben. A 30-as években tovább folyik a magyar- és zsidóellenesség.
1940. augusztusában, egy változó világpolitikai időszakban Erdély sorsáról tárgyal a magyar és a román küldöttség Turnu Severinben. Magyarország a határok kiigazítására törekszik, Románia viszont csak lakosságcserét fogadna el tárgyalási alapként. A tárgyalások megegyezés nélkül értek véget, a két ország német-olasz döntést kérvényez. Augusztus 30-án a német és olasz kormány által hozott döntőbizottsági határozat megszületik. A II. bécsi döntés által Észak-Erdély ismét Magyarországhoz tartozik. Moldován György nem sokkal ezután, 91 éves korában meghal.

A regény nem szépirodalmi, hanem történelmi szempontból tetszett. A könyv rengeteg új, eddig számomra ismeretlen epizóddal ismertetett meg, főleg a román történelemből - a királyi dinasztiáról éppúgy, mint az ország I. világháborús politikájáról.
A könyv nagy történelmi tabló a magyar-román kapcsolatokról és együttélésről, egy meghatározó időszakból, máig is érvényes tanulságokkal.

Értékelés: 4/5

2009. december 26., szombat

Nemere István: Tiltott könyvek

Nemere István a legtermékenyebb magyar író könyvmegjelenések tekintetében. 1974 óta már több mint 500 könyvét adták ki, volt olyan év (2000), amikor 40 (!) különböző könyve jelent meg. Egyesek szerint "a mennyiség a minőség rovására megy"-elv az ő műveinél is tetten érhető. Nos, részemről ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem szándékozom, tekintve hogy eddig összesen egyetlen könyvét, bejegyzésem tárgyát olvastam az írótól.

Ebben húsz olyan könyvet mutat be időrendben Nemere, amelyek valamilyen szempontból nem feleltek meg a mindenkori hatalomnak; az uralkodó nézetekkel, felfogással szembe mentek, nyíltan tabukat döntögettek. A legtöbbnek a kiadását hosszú évekre (némelyeknek évszázadokra) megtiltották, indexre kerültek. Természetesen a legtöbb szerző súlyos szankcióknak volt kitéve műveik miatt: volt akinek a fejére vérdíjat tűztek ki, más máglyahalált halt könyvében vállalt nézetei miatt.
Az első hét könyvvel (Talmud, Korán, Boccaccio: Dekameron, Luther tézisei, Giordano Bruno: A végtelen világegyetemről és a világokról, Galileo Galilei: Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerről, a ptolemájosziról és a kopernikusziról, Nikolausz Kopernikusz: Az égi pályák körforgásairól) a művek megszületésének idejéből adódóan egyértelműen az egyházaknak volt problémája. Összeegyeztethetetlennek találták őket a dogmáikkal, némelyiket egyenesen istenkáromlónak nyilvánították, máglyákon égették el. Némelyik tiltás hihetetlenül sokáig kitartott, de a szerzők közül is kiemelkedik Galilei, a katolikus egyház hivatalosan mindössze 17 évvel ezelőtt, 1992-ben rehabilitálta.
A többi könyv krónikája már a XVIII. századtól napjainkig tart. Ezek egy része a fennálló társadalmi rendet, uralkodó osztályt, esetleg kisebbségeket kritizálta, tehát politikai szempontból voltak nemkívánatosak (Helvetius: A szellemről, T.Paine: Az emberi jogok, A.Ny.Ragyiscsev: Utazás Pétervárról Moszkvába, Harriet Beecher Stowe: Tamás bátya kunyhója, Adolf Hitler: Mein Kampf, Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan, Alekszandr Szolzsenyicin: A Gulag-szigetcsoport, Peter Wright: Spycatcher), mások állítólagos vallásgyalázó mivoltuk miatt a mai iszlám világban váltottak ki felháborodást és tiltakozást (N.Mahfuz: Gyerekek a mi utcánkból, Salman Rushdie: Sátáni versek).
Három könyv az erkölcscsőszöket zavarta, szexuálisan túl merésznek bizonyultak megjelenésükkor (Gustave Flaubert: Bovaryné, Thomas Edward Lawrence: Lady Chatterley szeretője, Vlagyimir Nabakov: Lolita).

A történelmi visszatekintésnek is beillő könyv bemutatja a tiltott könyvek szerzőinek rövid történetét, a könyvek megszületésének, valamint az elképesztő szankciók kiszabásának sajátos körülményeit. Én magam is rácsodálkoztam, hogy az emberi butaság sem térbeli, sem időbeli határokat nem ismer, továbbá újra és újra bebizonyosodik, hogy minél jobban tiltanak valamit, annál inkább kíváncsibbak lesznek rá az emberek. Hiszen a tiltott gyümölcs mindig finomabb...

Értékelés: 3.5/5

2009. december 20., vasárnap

Cornelius Ryan: A leghosszabb nap

Cornelius Ryan, angol író, történész, a II. világháború alatt haditudósítóként szolgált, ott volt a normandiai partraszállásnál is. Szemléletesen, kiváló arányérzékkel, hitelesen, a hangulatot remekül visszaadva idézi fel erről szóló könyvében a június 4-e és június 6-a közötti három napot. Krónikáját a szemtanúkkal és túlélőkkel (köztük franciákkal és németekkel is) készített riportok részleteivel egészíti ki.

A könyvből többek között kiderül, hogy már majdnem egy évvel korábban elkezdték tervezni a nagyszabású, Overlord névre keresztelt hadműveletet, melyet Eisenhower, a szövetséges csapatok főparancsnoka "A nagy kereszteshadjárat" elnevezéssel aposztrofált. Az előkészületekbe természetesen a francia ellenállási mozgalmat is bevonták, de fontos szerepük volt a felderítőknek és a meteorológusoknak is a pontos dátum kitűzésében. A végső támadás idejének meghatározása Eisenhower kezében volt, eredetileg június 5. lett volna a partraszállás napja, ám az időjárás közbeszólt, így egyetlen nappal el lett halasztva, a támadáshoz éppen kedvező ár-apály ciklus miatt nem késlekedhettek több napot. A németek részéről Franciaországban a B-hadseregcsoport főparancsnoka, Erwin Rommel tábornagy feladata volt egy esetleges partraszállás megakadályozása az irányítása alatt lévő alakulatok bevetésével, illetve a partszakaszok megerősítésével. Jól látta, hogy Hitler Nyugati Fala rosszul kiépített, ám ezek megerősítésére sem elég ideje, sem eszköze nem volt. 1944. június 4-én mit sem sejtve a hamarosan bekövetkező támadásról Németországba utazott családjához. Ráadásul a németek nem is azon a szakaszon várták a várható támadást, ahol aztán megvalósult. A véletlenek egybeesése is a szövetségesek kezére játszott az időpontot illetően. A hamarosan bekövetkező invázióról szóló, németek által elfogott rádióüzenet különböző félreértések miatt nem vált ki riadóztatási hajlandóságot, az egész inváziós partszakaszon mindössze a 15. hadsereget helyezték készültségbe. A több napja tartó rossz időjárás arról győzte meg őket, hogy ezekben a napokban biztosan nem kerül sor a partraszállásra, valamint az inváziót megelőző napokon jó néhány repülőgépet elirányítottak a part menti területekről, mindössze kettő maradt.

Rommel már 1944. április 22-én így nyilatkozott a várható offenzíváról segédtisztjének:

"Higgye el, Lang, a partraszállás első huszonnégy órája döntő lesz... Németország sorsa akkor dől el... a szövetségeseknek is, a németeknek is az lesz a leghosszabb nap."

Ilyen előzmények után adja ki a parancsot Eisenhower a támadásra, hogy az angol Montgomery vezetésével öt inváziós partszakaszon angol, amerikai, francia és kanadai katonákkal foglalja vissza a francia szárazföldet.
6-án, éjfélkor, előbb az ú.n. jelzők ugranak le ejtőernyőikkel. Feladatuk, hogy kijelöljék a leugrási övezeteket lámpákkal, irányító rádióadókkal a csapatok leszállásához. Más ejtőernyősök hidakat foglalnak el, nehéz parti üteget semmisítenek meg. Hajnali 3 óra után a tehervitorlázó légiflotta emberekkel, járművekkel, fegyverekkel és egyéb felszerelésekkel megrakott gépei kezdik meg a landolást. Az időjárás okozta rossz látási viszonyok, valamint a légvédelem ütegei miatt teljesen szétszóródtak az egységek, rengeteg emberélet és eszköz látta kárát a kijelölttől eltérő földet éréseknek. A németeket a meglepetés erejével érte a támadás, szinte mindenhol csak késve reagáltak az eseményekre.
Reggel fél 6-kor az első hullámban induló, a tenger felől támadó csapatok is úton voltak a partok felé. Minden idők legnagyobb hajóhada vonult a francia partok felé, még egyes német katonák számára is pazar látvány volt, amikor feltűntek.

Számos eredeti beszámoló színesíti a történések felidézését, az egyik például így szól:

"Négy mérföldnyire az Omaha-parttól, az amerikai Carmick rombolón Robert O. Beer fregattkapitány megnyomott egy gombot, és a következőket mondta be a hangszórókba:
- Ide hallgassatok, fiúk! Valószínűleg ez lesz a legnagyobb buli, amin életetekben részt vehettek, ezért hát mindenkinek irány a parkett, álljon a tánc!"

A különböző partszakaszokon eltérő mértékű német ellenállással találták magukat szembe a szövetséges csapatok, a legtöbb áldozatot a "véres" Omaha-part követelte, ez volt a legkeményebben védve. Számtalan drámai beszámoló szól az itt megvívott, elkeseredett harcról. A viharos tenger már a partot érést megelőzően is rengeteg emberáldozattal járt, a szárazföldre érve pedig gyilkos aknáknak és kíméletlen tüzérségi tűznek voltak kitéve a katonák. Egy-egy emberélet sokszor csak a jószerencsén múlott.

A nap végére minden partszakaszon sikeresen megvetették lábukat a szövetséges csapatok, hogy aztán tovább nyomuljanak a szárazföld belseje felé, közelebb kerülve a háború végéhez. A szövetséges csapatok vesztesége (halott, sebesült, eltűnt, fogságba esett) ebben a rendkívüli akcióban minimum 10 000 fő volt.

A dokumentumregény élményszerű képet ad a partraszállásban részt vevő katonákról, a frontra sodródott civilekről. A hadtörténeti tényekből, emlékekből, vallomásokból összeillesztett regényes történet bármely, a II. világháború iránt érdeklődő olvasó igényeit kielégíti.

Értékelés: 5/5

2009. december 15., kedd

George Orwell: Hódolat Katalóniának

Hemingway: Akiért a harang szól című könyvének olvasása után (amely szintén a spanyol polgárháború idején játszódik, mint fikciós regény) bukkantam Orwell könyvére. Hemingway és Orwell is újságíróként került Spanyolországba, ám Orwell néhány hónapon keresztül részt is vett önkéntesként a harcokban. Spanyolország elhagyása után fél évvel írja meg e visszatekintő, elemző beszámolóját. A politikailag rendkívül kaotikusnak, nehezen átláthatónak mondható polgárháborús ország életének fél év alatt lezajló politikai és társadalmi változásait, összefüggéseit mutatja be a saját sorsán keresztül. Ez idő alatt Orwell is kénytelen volt átértékelni magában a szocializmus eszméjével kapcsolatos dolgokat. A benne való hite e pár hónap alatt megerősödött, ám megtapasztalta, hogy gyakorlati megvalósulása hazugságba, erőszakba torkollik. Ezek az élményei nagyban hozzájárultak a pár évvel később megszülető Állatfarm (még később az 1984) megírásához.

1936. december végén érkezik Katalónia fővárosába, Barcelonába. Első kézből akart információkat szerezni a háborúról, ezért jelentkezik harmincadikán a Lenin laktanyában, és belép a Partido Obrero de Unificcacion Marxista (röviden: P.O.U.M., magyarul: Marxista Egységes Munkáspárt) milíciájába. Az önkéntesek kiképzés csak az alaki gyakorlatokra szorítkozott, éppen az hiányzott amire egy katonának a legnagyobb szüksége van: a fegyver, de mint sok másból, ebből is hiány volt akkor.

"... az újoncok már-már megtanultak egyszerre lépni és vigyázzba állni, de ha tudták is, hogy a géppuska melyik végén jön ki a golyó, egyebet bizony nem tudtak. Egyszer egy fegyveres Carabinero lépett oda hozzánk pihenőidőben, és megengedte, hogy szemügyre vegyük a puskáját. Kiderült, hogy az egész szakaszban rajtam kívül senki sem tudja, hogyan kell csőre tölteni, azt pedig, hogy miképpen kell célozni vele, még kevésbé."

Ruházatuk szintén rossz állapotú volt, egyedül az elszántságuk volt az, ami nem hiányzott, bár voltak akik csak kalandvágyból csatlakoztak hozzájuk, például jónéhány teljesen tapasztalatlan tizenéves. Így indultak az aragóniai frontra.

A front előtt 5 km-el kaptak rozsdás, siralmas állapotú puskákat, Orwell egy 1894-es, 40 éves Mausert.
A Monte Pocero nevű hegyoldalban foglalták el állásaikat, hogy ott - ahogy Orwell nevezi - lövészárok-háborút folytassanak. A szemközti hegyen több mint 700 méterre voltak a fasiszták, képtelenség volt a fegyvereikkel ilyen távolságból eredményesen tüzelni, hiányos felszerelésük miatt ezért a hideg volt a legnagyobb ellenségük.

Orwell a harctéren eltöltött idő alatt olyan tapasztalatokat szerez a szocializmus eszméjéről, hogy megerősíti a belé vetett hitét. Eltűnnek az emberek közötti különbségek, megszűnik a tisztelgés, az alá-fölé rendelt viszonyt nem a megfélemlítés, hanem a bajtársiasság jellemzi. Az elvtárs és bajtárs megszólítások váltják fel az uram-ot. Mindenüket rangra való tekintet nélkül egyformán megosztották egymással. Később soha többé nem tapasztal ilyen idealizált viszonyokat, a megvalósult szocializmus (mint a Szovjetunió) szándékosan eltorzította az eredeti eszmét, szörnyállamot épített ki, melyet a hatalom és erőszak tobzódása jellemzett.

Három hét után harminc fős angol csapat érkezett leváltásukra, új harcálláspontra kerültek, Monte Oscuróra. Február közepén ezt a helyet is elhagyták, és a Huescát ostromló egységekhez osztották be Orwelléket.
Mivel heteken át semmi sem történt a fronton, szálláshelyükön, egy tanyaház csűrjében jobbára pártpolitikai viták folytak. E beszélgetések alkalmával ismerte meg jobban Orwell a kaotikus spanyol politikai helyzet szereplőit és azok céljait.
(Furcsa ellentmondás számomra, hogy eredetileg munkásforradalomnak indultak az események, aztán a kommunisták fokozatos jobbra tolódásával visszarendeződtek bizonyos folyamatok, hogy aztán a baloldali rivalizálást kihasználva végül Franco nyerje meg a háborút.)

Orwell felvázolta a könyv 1-2 fejezetében a politikai viszonyokat, hátha érdekel mást is az akkori történelem, a lényeget én is feljegyzem az akkori spanyol, a köztársaság oldalán harcoló pártokról. (Orwellhez hasonlóan én is arra kérem az olvasót, ha valakinek ez unalmas vagy bonyolultnak találja, ugorja át ezt a részt.)

A három legfontosabb fasiszta-ellenes spanyol párt "irányvonala" ekkor a következő volt a polgárháború tekintetében:

P.S.U.C. (Katalónia Szocialista Pártja)
"... most nem időszerű a forradalom továbbviteléről beszélni. (...) A jelenlegi szakaszban nem a proletárdiktatúráért, hanem a parlamentáris demokráciáért harcolunk."
A Szovjetunió ezt a pártot támogatja. Előbb a hatalmat akarja megszerezni a lehető legszélesebb támogatással, és csak aztán akar szocializmust kialakítani. A forradalomnak ezért nem híve, Orwell ellenforradalmi pártnak nevezi.

P.O.U.M. (Marxista Egységes Munkáspárt)
"A fasizmus egyetlen igazi alternatívája a munkásellenőrzés. (...) A munkásoknak ragaszkodniuk kell minden egyes megszerzett vívmányhoz... (...) A háború és a forradalom egymástól elválaszthatatlanok."
Ők tehát a forradalomban hisznek, és abból nem is akarnak engedményeket tenni.

C.N.T.-F.A.I. (Anarchista Szakszervezeti Szövetség és politikai szárnya)
"(1) közvetlen munkásellenőrzés az iparban, a szállításban, a textilüzemekben stb.;
(2) a helyi bizottságok vegyék át a kormányzat feladatát; le a tekintélyelvű központosítással;
(3) megalkuvást nem ismerő szembeállás a burzsoáziával és az egyházzal."

"Hozzávetőlegesen tehát a következőképpen festett a helyzet: az egyik oldalon a munkásellenőrzés hívei, a C.N.T.-F.A.I., a P.O.U.M. és a szocialisták egy csoportja; a másik oldalon a centralizált kormányzati rendszerért és a militarizált hadseregért kiálló jobboldali szocialisták, liberálisok és kommunisták."

Később a kommunisták (P.S.U.C.) egyre hangosabban azt hangoztatták, hogy a P.O.U.M. "trockista" szervezet, az ellenség zsoldjában álló erőknek titulálták tagjai, a munkások százezreit, az életüket feláldozni is kész, spanyol és külföldi, a fasizmus ellen harcoló katonákat. (Tulajdonképpen azoknak a tisztogatásoknak volt az előjele ez Spanyolországban a kommunista ideológia tekintetében, ami azokban az években a Szovjetunióban, egy évtized múlva pedig Magyarországon is lezajlott.)

De most vissza Orwell fronton töltött eseményeihez. Eljött a tavasz, és alig valami történt vele. Támadás nem volt egyik fél részéről sem, a legnagyobb veszélyt az eltévedt lövedékek jelentették.
Március vége felé egy kelés támadt a kezén, a monflorite-i kórházba viszik. Mire visszatér a frontra, arcvonaluk előrébb tolódott. Hamarosan egy fasiszta hadállás elleni támadásban vesznek részt, Orwell sebesülés nélkül megússza.
Április 25-én egy újonnan érkezett szakasz leváltja őket, 26-án már ismét Barcelonában vannak. Itt az addig viszonylag nyugodt város hamarosan felbolydul. Az anarchisták és a kommunisták közötti politikai rivalizálás és gyűlölködés (előbbiek előre akarják vinni, utóbbiak meg akarják fékezni a forradalmat) előrevetítette egy összecsapás lehetőségét.

Május 3-án a Guardia Civil csendőrei elfoglalják az addig az anarchisták által felügyelt telefonközpontot. Utcai harcok kezdődnek, Orwell milícista társaival a P.O.U.M. épületeit védi, felesége egy szállodában tartózkodik. Hatodikán a helyzet normalizálódik, a harcok befejeződnek, erőfitogtatásként a valenciai kormány rohamgárdistákat küld a városba. Ekkor és a következő hónapokban a barcelonai légkört félelem, gyanakvás, gyűlölet, cenzúrázott újságok, zsúfolt börtönök, élelmiszerért sorban álló tömeg és páváskodó fegyveresek jelenléte jellemezték. A barcelonai harcok ürügyül szolgáltak arra, hogy Katalóniát Valencia közvetlen ellenőrzése alá vonják, siettessék a milíciák feloszlatását, a P.O.U.M. betiltását, melyre majd június 15-16-án kerül sor.

Három nappal a barcelonai harcok befejezése után Orwellék visszatértek a frontra, Huesca alá. Itt 10 nap telhetett el, amikor egy fasiszta orvlövész eltalálta a nyakán. Nyaki lövést ritkán szoktak túlélni, neki viszont hihetetlen szerencséje volt. Felépülése érdekében több kórházban is megfordul. Katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították, megkapta a leszerelő papírját.

Barcelonába visszatérve a felesége figyelmezteti, hogy volt P.O.U.M.-milícistaként bebörtönözhetik, ezért napokon keresztül bujkálásra kényszerül. Érzik, hogy nincs értelme tovább az országban maradniuk, a hazautazás mellett döntenek, melyben a brit konzul lesz segítségükre. Az utolsó éjszakákat Orwell a szabad ég alatt tölti, nappal viszont még megpróbálja kijuttatni a börtönből a milícia-beli felettesét - sikertelenül. Végül június 23-án feleségével elhagyják Spanyolországot.

1938 áprilisában kiadják „Hódolat Katalóniának” című könyvét, mely polgárháborús élményeiről szól, és egyben emléket állít a POUM-milícia önkénteseinek, akik a tragikus végű „kétfrontos” küzdelemben vettek részt a kommunista titkos rendőrség és a Franco-gárdisták gyilkos harapófogójában.

A történelmet kedvelőknek, politika iránt érdeklődőknek mindenképp érdemes elolvasniuk.

Értékelés: 4/5

2009. december 2., szerda

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Kedvelem az ókori Római Birodalommal kapcsolatos könyveket, regényeket, bár azt nem mondhatom hogy nagy szakértője vagyok a témának. Az akkori hatalmas birodalom népei és annak vezetői nagyon érdekes életet éltek, szokásaik, hiedelmeik, életfelfogásuk, az állandó, császár ellenes összeesküvések, gyilkosságok hálás téma az írók számára.
Nero uralkodásának történéseit többen, többféleképpen is ábrázolták már. Az egyik ilyen - amit magam is olvastam - Henryk Sienkiewicz Quo Vadis című regénye, aki a keresztények és Nero kapcsolatát vette górcső alá. Kosztolányit 1921-ben írt regényében viszont Neronak, mint tehetségtelen művésznek és zsarnoknak a jelleme foglalkoztatta leginkább.

A regény elején Nero még ártatlan gyermekként nézi végig, ahogy anyja, Agrippina férjét, Claudius császárt megmérgezi. (Korábban Claudius kitagadta édes fiát Britannicust, és örökbe fogadta Nerot.) Nero elfoglalja a trónt, az államügyek nem érdeklik, untatják. Az írásban talál menedéket, verseket kezd írni, tanítómestere Seneca útmutatásait, véleményét kérve. Eközben Agrippina és a szeretője, Pallas uralkodtak és intézkedtek helyette. Seneca tapasztalatszerzés céljából javasolja Neronak, hogy sűrűbben menjen a nép közé, ám ő éjszakai kirándulásain durva tréfákat űz az emberekkel. Költőnek elég gyenge, és ezt ő is érzi, elbizonytalanodik, szorong. Amikor rájön, hogy Britannicus bírálja verseit, ráadásul az még tehetségesebb is, frusztrációjának feloldását Britannicus halálában látja. Miután eltette láb alól, anyját is megfosztja testőreitől és a palota elhagyására kényszeríti.

Úgy tűnt, kezdenek jól alakulni a dolgok birodalom-szerte, seregei csatákat nyertek, Nero megkapta az imperátor nevet, hatalmas szobrot állíttatott magának, palotáját még fényűzőbbé tette. Az írás azonban továbbra sem ment neki.
Egy színházi látogatás alkalmával felfigyel a szép Poppaea-ra, akit meghív a palotába. A ravasz nő Nerot hamarosan az ujja köré csavarja, és eléri nála, hogy Octaviát, Nero feleségét száműzze a császár, és így vetélytárs nélküli szeretője legyen. Nero azonban Britannicus szellemével viaskodik, kedélyállapotát erősen befolyásolja a múlt árnya.
Poppaea, hogy a császár kedvébe járjon, Seneca segítségével színházi fellépést szervez az uralkodónak.

"- Nero - folytatta Poppaea - mint tragikus dalnok mutatkozik be. Ezt kell megtapsolni. Mégpedig úgy, hogy ne vegyen észre semmit. A vezetéshez értelmes emberekre van szükségünk. Patríciusokra."

Azaz, bértapsolók fogják az előadás nagyszerűségének látszatát kelteni.
A megbundázott előadás tettetett sikere Nero hiúságát legyezgeti, meghatja. A színészek közötti verseny győztesének is Nerot választják a végén. Ezután vendégszereplésekre utazott, az iskolákban tanították verseit (Vergilius és Horatius költeményei mellett). A császár lírai sikerei csúcsán már nem féltékenykedett a többi költőre, elterpeszkedett gőgjében.

Poppeával a kapcsolata kezd elszürkülni. A nő féltékennyé próbálja tenni Nerot hogy magához láncolhassa, ám ez sem izgatja az uralkodót. Időközben Agrippina hívei már szervezkednek a császár ellen. Poppaea meggyőzi Nerot hogy bocsásson meg az anyjának. Miután ez megtörténik, feleségét, Octaviát saját hívei titokban visszahozzák a palotába. A zendülésről tudomást szerezve Nero Octaviát gyilkos, mocsaras tájékra száműzi. Az Agrippina vezetésével szított lázadás összeesküvőit Nero nem tudja kézre keríteni, azonban Poppaea-val elhatározzák Agrippina megöletését, akit több, sikertelen gyilkossági kísérlet után szobájában leszúrnak. Nem mellékesen - és talán nem is véletlenül - azon az estén Nero a színházban anyagyilkost játszott. A gyilkosság után Nerot ismét nem hagyja nyugodni lelkiismerete, Seneca győzködi tette helyességéről.

"Seneca elégedetten ölelte át nevelt gyermekét, noha látta, hogy Nero nem született se művésznek, se politikusnak, mert a művészetben kegyetlen, mint egy politikus, és a politikában érző, mint egy művész. Rossz író és rossz politikus, gondolta."

Poppaea hivatalosan is császárnévá lett.

Közben az évek előrehaladtával a színház kiment a divatból, az emberek immár fogathajtó versenyeken szerették múlatni az időt, Nero is hajtó lett. Egy ideig ennek a műfajnak a győzelmi sikereiben is fürdik, ám hamarosan ez sem okoz neki örömet, ráun.
Egy idő után már csak a gyilkosságok nem szegik kedvét. Megöleti írnokát, Doryphorust, feleségét Octaviát. Újabb összeesküvőket ölet meg, sőt innentől kezdve már saját maga is örömét leli a gyilkolásban.

"Esténként, néhány katona kíséretében, kiment az utcára, mint valaha fiatal korában, és megállíttatta a járókelőket.
Az első ember elé lépett:
- Halj meg - szólt -, akárki vagy - és szívébe döfte tőrét.
Az ismeretlen porba hullott.
- Ártatlan vagyok - mondta haldokolva.
- Tudom - felelte a császár -, annál érdekesebb - és nézte figyelmesen, hogy múlik ki az ismeretlen."

A következő halálraítélt a környezetéből az ártatlan Seneca, akit hírbe hoztak az összeesküvőkkel, majd egy összeszólalkozás után maga Poppaea válik áldozatává, miután hasba rúgta.

Nero körül kezd szorulni a hurok, birodalom-szerte lázongások törnek ki, a szenátus a haza ellenségének nyilvánítja Nerot, mint anyagyilkost halálra ítéli. A felkelők a nyomában vannak, a palotából menekülnie kell. A császárt titkára, Epaphroditus szökteti meg. Phaon kertjében Nero a kilátástalanság tudatában öngyilkos szándékkal egy kardhegyre nyomja nyakát, ám még ebben is sikertelen, a titkár szánalomból lenyomja a fejét, végül meghal.
Nero 13 évi uralkodás után, 31 évesen halt meg.

A mindenáron való győzni akarás, a lelke mélyén érzett tehetségtelenség, a vérben való tobzódás teljesen deformálja Nero lelkét. A szépség vágya és meghódításának képtelensége torz ösztönöket szabadít föl benne; így lesz a szépség cézára helyett Neroból, a vágyakozó dilettánsból véres, földi imperátor.

Engem valahogy nem hozott lázba Kosztolányinak ez a regénye. A történet nagyon érdekes történelmi és lélektani szempontból is, érdekfeszítő stílussal egy letehetetlen könyv lehetne belőle. Nálam azonban nem tudta ezt a - jó könyvekre jellemző - hatást elérni. Folyton azt néztem, hány oldal van még hátra, és ez nem túl jó ajánlólevél egyik könyv esetében sem. Lehet hogy a múlt század elején frissnek, érdekesnek tűnhetett, de ma már szerintem mások az olvasói elvárások. Részemről mindenképp.

Értékelés: 3/5

2009. november 25., szerda

Marinovich Endre: 1315 nap

Gyermekkorom óta érdekel a történelem, különösen a XX. század eseményei, elsősorban a II.világháború és az azt követő időszak napjainkig. A 80-as, 90-es évek fordulóján zajló rendszerváltozás idején mindössze 16 éves voltam. A felnőtt kor felé igyekvő fiatalemberként ez a rendkívül eseménydús időszak számomra is érdekes volt, ekkor kezdett el jobban érdekelni a közélet, a politika. Jól látszott azokban a felbolydult hónapokban, hogy azok a rendkívüli változások, amik akkor végbemennek a magyar és a közép-európai országokban, a történelem kiemelkedő fontosságú eseményei között lesznek számon tartva.

A politikai változásokban kiemelkedő szerepe volt, a rendszerváltozás utáni első miniszterelnöknek, Antall Józsefnek. Politikus családból származott, édesapja idősebb Antall József 1931-ben egyik alapítója a Független Kisgazdapártnak, a háború alatt és után is volt kormánybiztos, később újjáépítési miniszter. Nem véletlen hát, hogy fia neveltetésének meghatározó elemei a demokrácia iránti elkötelezettség, a nemzeti érzelem, a keresztény erkölcs és társadalomszemlélet voltak, fiatal korától érdeklődött a történelem és a politika iránt. Antall a budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett 1950-ben. Már 16 évesen eldöntötte, hogy politikai pályára lép – amire később természetesen sokáig nem volt lehetősége. Az érettségi után az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészettudományi karának magyar nyelv és irodalom- történelem-levéltár szakos hallgatója lett. A tanári diploma mellé megszerezte a könyvtárosi és muzeológusi diplomát is. A diploma megszerzése után Antall a Magyar Országos Levéltárban, majd a Pedagógiai Tudományos Intézetben dolgozott. 1955-ben az Eötvös József Gimnáziumban kezdett tanítani, ahol a forradalmi bizottság élére került 1956 októberében. Részt vett a kisgazdapárt újjászervezésében és a Keresztény Ifjú Szövetség megalapításában. A forradalmat követően többször őrizetbe vették, bár továbbra is taníthatott. 1957-ben a Toldy Ferenc Gimnáziumban tanított tovább, ám 1959-ben politikai magatartása miatt végleg eltiltották a pedagógusi pályától. Ezt követően két évig könyvtárosként dolgozott. 1963-ban a Magyar Életrajzi Lexikonba ő írja meg nyolcvan orvos életrajzát, s ekkor ismeri fel, hogy a gyógyítás története fontos, és részben feldolgozatlan tudományos téma. Az 1964-ben megnyílt Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyv- és Levéltárban előbb mint tudományos kutató dolgozik, majd igazgatóhelyettes, 1974-től pedig igazgatója az intézetnek. Több száz orvostörténeti publikációja jelent meg, s számos művet lektorált, szerkesztett. 1986-ban a Nemzetközi Orvostörténelmi Társaság alelnöke lett. 1989-ben az ellenzéki pártok, társadalmi szervezetek és a hatalom birtokosa, a Magyar Szocialista Munkáspárt között zajló, a rendszerváltozást előkészítő kerekasztal tárgyalásokon vált először ismerté a neve. A 40 év kommunizmusa után, 1990 tavaszán lezajlott első szabad és többpárti választásokon a legtöbb szavazatot a Magyar Demokrata Fórum kapta, május 23-án Antall József alakíthatott kormányt.

A mai fiatal korosztály nem túl sokat tudhat akkori, betegsége miatt rövidre szabott, ám mélyreható politikai tevékenységéről. Marinovich Endre a miniszterelnök kabinetfőnöke volt, könyve visszaemlékezés erre a korszakra, főbb eseményeire, Antall József szemszögéből. A címbeli 1315 nap a három és fél éves kormányzati időszakra utal. Az alcím: Antall József naplója, itt nem szó szerint értendő. A szerző a bevezetőben magyarázattal szolgál:

„Antall József miniszterelnök betegségét 1993 őszén a Kölni Egyetem 1. sz. Belgyógyászati klinikáján kezelték.
Tervei között szerepelt, hogy kórházi tartózkodása idején emlékeit, gondolatait hangszalagon rögzíti. Ezért október 8-án felkérte kabinetfőnökét, hogy biztosítsa számára a szükséges technikai eszközöket. (…)

November 5-én a kórház elhagyása után Antall József felbontatlanul adta vissza a kazettákat tartalmazó csomagot kabinetfőnökének.

- Erre már nem volt erőm – mondta.

E sorok írója, akinek különös szerencséje, hogy Antall József egyik legközvetlenebb munkatársa lehetett, kísérletet tesz arra, hogy megszólaltassa a néma kazettákat.

Meggyőződéssel hiszi, hogy egykori főnöke megbocsátja ezt a pia fraus-t.”


Az Antall család tulajdonában lévő eredeti archív dokumentumok alapján, valamint közéleti személyiségekkel lefojtatott interjúk, tanácsok segítségével készült a könyv.

A miniszterelnök a kölni klinikára a gyógyulásához szükséges transzplantáció miatt érkezett. 1993. október 10. az itteni első napja, innen indul a képzeletbeli hangszalag. A majd’ egy hónapos tartózkodás idején a pillanatnyi egészségi állapotáról, közérzetéről is beszámol, de a fő mondanivaló a kormányzással kapcsolatos eseményekkel, tapasztalatokkal, nézetekkel kapcsolatos. Olyan sarkalatos eseményeket taglal, mint a Varsói Szerződés és a KGST feloszlatása, szól a kormányalakítás és átalakítás részleteiről. Szoros barátság fűzte a német Kohl kancellárhoz, de jó viszonyt ápolt Bush amerikai elnökkel, és korrekt partnere volt Jelcin orosz elnök is. Visszatekint arra az időszakra, amikor ellenzéki politikusként szerepet vállalt az átalakulásban. Kormányzása első időszakában rögtön szembesülnie kellett az ország rendkívül nehéz gazdasági helyzetével. A megöröklött súlyos eladósodottsága az országnak, az elavult, versenyképtelen gazdasági szerkezet önmagában is gondokat jelentett, ehhez jöttek még a szükséges átalakulásból fakadó társadalmi, pénzügyi és politikai problémák. Részletes magyarázatokkal szolgál, hogy miért voltak szükségesek az adott kormányzati lépések, mik voltak a korlátozó tényezők. Olyan kihívásokkal kellett megküzdenie, mint a ’90 őszén lezajlott taxisblokád, az akkoriban kibontakozó médiaháború, személyek tekintetében pedig az akkori koalíciós partnere Torgyán József, vagy párttársa Csurka István is ellenlábasa volt a miniszterelnöknek. Fontos, a távoli jövőben beérő, az ország fejlődése szempontjából meghatározó integrációk szorgalmazása is az ő kormányzásához kötődik, ilyenek a NATO-hoz és az Európai Közösséghez (későbbi, mai nevén az Európai Unió) való csatlakozás igénye. Beszámol amerikai, angolszász látogatásairól, tárgyalásairól. Tevékenységének e széleskörű bemutatása érdekesen, tárgyilagosan kerül megfogalmazásra, történészhez, demokratához méltó igényességgel. Sok érdekes, - kívül álló, civil számára - soha sem hallott személyes történettel, politikusokról, a „politikai boszorkánykonyháról” szóló kulisszatitkokról. Megingathatatlan hit- és eszmevilág, nagyfokú történelmi műveltség és a demokráciához való elkötelezettség képe rajzolódik ki szavaiból.Ugyanakkor drámaivá teszik beszámolóját a tevékenységét végig kísérő súlyos betegségére, a műtétekre, kezelésekre tett utalásai.

„A néma kazetták megszólaltatása 1993. november 4-vel lezárul. Ezután Antall József már nem szándékozta, november 30. után pedig nem is tudta volna bekapcsolni a készüléket.”

Az utolsó, Végjáték című fejezetben a könyv szerzője a miniszterelnök életének utolsó heteiről saját emlékei alapján számol be. 1993. november 5-én a gyógyulás tekintetében reménykeltő, jó állapotban hagyhatta el Antall a kölni klinikát. November 22-ig tárgyal, kormányüléseket vezet, ám ekkorra fáradékony, kezdi magát rosszul érezni, kórházba megy és már nem is engedik haza. Pár nap múlva családja és közvetlen munkatársai értesülnek a lesújtó diagnózisról, az orvosok már nem tudnak rajta segíteni. Az utolsó találkozások, elbúcsúzások ideje ez. A miniszterelnök fájdalmai ellenére sem akart olyan fájdalomcsillapítót magához venni, amely egy pillanatra is elhomályosítaná tudatát. Az utolsó előtti napon Göncz Árpád köztársasági elnök betegágyánál átadja neki a legmagasabb állami kitüntetést, a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét. Másnap 17.15-kor Antall József, Magyarország miniszerelnöke meghal. 18 órakor a rádió és a televízió is megszakítja adását, Boross Péter belügyminiszer bejelenti a szomorú hírt. Estére megtelik a Kossuth tér gyertyákkal, mécsesekkel, gyászoló emberekkel.

Itt ér véget a könyv, mellékletében a kormány tagjainak és a miniszterelnökség vezető munkatársainak felsorolása, a kormányülések ülésrendjének bemutatása, valamint színes fényképek találhatóak.

Megszólalásai, tanáros előadásai miatt, valamint alkatából és habitusából adódóan sokan beképzeltnek, kioktatónak, maradinak tartották Antall Józsefet. Egyrészt történelem tanári, történészi múltja természetesen meghatározóak voltak politikusi szerepében is, másrészt talán kissé zárkózott alkat volt, a széles nyilvánosság felé magánéletét, érzelmeit nem kívánta, nem szerette volna kimutatni. Ez neveltetéséből, életkorából is fakadt. Közvetlen munkatársai, kollégái, tárgyalópartnerei azonban humoros, közvetlen oldalát is ismerték, tudását, felkészültségét pedig elismerték. Külföldön már abban az időben tisztelet övezte, de úgy érzem, az utóbbi időben Magyarországon is kezd megváltozni a megítélése tevékenységét, személyét, és nem utolsó sorban – az utóbbi évek siralmas magyar politikai állapotainak is köszönhetően – politikai formátumát tekintve. Politikáról, nemzetről, európaiságról vallott nézetei példaértékűek lehetnek a ma és a jövő politikusainak számára is.

Akit érdekel a közelmúlt történelme, a politika, a rendszerváltás utáni első időszak, az ebből a könyvből képet alkothat az akkori hazai és nemzetközi viszonyokról, valamint közelebbről megismerheti a politikus, a történész és némileg a magánember Antall Józsefet. Egyúttal bepillantás a politikai színfalak mögé, érdekes történetekkel. Érthető, tárgyszerű, emberi összegzés a miniszterelnök három és fél évéről és utolsó napjairól.

Értékelés: 5/5

2009. november 22., vasárnap

Jorge Semprun: A nagy utazás

A könyv szerzője, Jorge Semprun Spanyolországban született 1923-ban. Családja a spanyol polgárháború miatt Franciaországba emigrált. 1942-ben belépett a Spanyol Kommunista Pártba. A német megszállás idején részt vett a francia ellenállási mozgalomban. A Gestapo 1943-ban letartóztatta, hamarosan a buchenwaldi koncentrációs táborba került. Túlélve a megpróbáltatásokat, 1945-ben visszatért Franciaországba. 16 évvel később hozzá kezdett első könyvének, A nagy utazásnak a megírásához, mely 1963-ban jelent meg.

A regény visszaemlékezés a négy napos útra, amelyet 1943-ban 20 évesen, vasúti vagonba zárva tett meg Franciaországból a buchenwaldi koncentrációs táborig. Az akkori történések felelevenítése közben korábbi, és későbbi emlékek is eszébe jutnak az írónak, a történetmesélés nem lineáris, hanem különböző idősíkok váltakoznak.

Mielőtt elfogta volna a Gestapo, társaival vonatrobbantásokban vett részt, ő tehát nem zsidó származása miatt, hanem a francia ellenállási mozgalom önkénteseként, „vörös spanyolként”, egyszóval kommunistaként kényszerült megtenni a nagy utat francia földről Buchenwaldba. Az ezt megelőző börtönnapokra történő visszaemlékezésben a német őrrel való filozófiai diskurzus, vagy a vele egy zárkában lévő emberek különböző viselkedése érdekes momentumként bukkannak fel. Utalást tesz a menekültként való francia földre érkezésére, feleleveníti az ellenállási mozgalom akcióit, egy németek ellen vívott tűzharc után eltűnt bajtársuk háború utáni keresését, vagy azt, amikor a németek a bevagonírozáshoz terelik őket.

A koncentrációs tábor felszabadítása után a helybelieknek megmutatták a táborokat a felszabadítók, hogy szembesítsék a valósággal, a szörnyűségekkel az addig megtévesztett, semmiről sem tudó, vagy éppen szemüket szándékosan eltakaró német embereket is.
(A buchenwaldi tábor parancsnokának hírhedt felesége, - "a buchenwaldi szuka"-ként elhíresült kegyetlen, és több ezer ember haláláért felelős - Ilse Koch neve is említésre kerül a regényben. Ő arról volt hírhedt, hogy nappal ostorral járkált a barakkok között és a számára nem szimpatikus embereket önkényesen megkorbácsolta. Kutyasétáltatás közben szokása volt terhes nőkre ráuszítani az ebeket. Gyakran kényszerítette a rabokat arra, hogy perverz szexuális aktusok közepette fajtalankodjanak egymással. De ez sem volt elég neki. Gyűjtötte áldozatai fejét, melyekből fali díszeket készített, és lenyúzatta a rabok bőrét, amelyből aztán könyvborítót, pénztárcát, kesztyűt varratott.)
Egy felvillanó emlékképben a mesélő, a regénybeli Gérard, a Francia Misszió leányait, kívánságukra körbe vezeti a felszabadított táborban. Reakciójuk egyértelmű.

"Ahogy az összeaszott , kiugró csontú, beesett mellkasú testeket nézem, amelyek egymásra halmozva, négy méter magasságban hevernek a krematórium udvarán, arra gondolok, hogy csak az vethet rájuk ilyen tiszta és testvéri pillantást, aki átélte a halálukat, mint ahogy mi átéltük, mi, akik túléltük ezt az egészet. Idehallom a távolból a hopák ujjongó dallamát, s arra gondolok, hogy ezeknek a passyi fiatal nőknek semmi keresnivalójuk itt. Ostobaság volt, hogy megpróbáltam elmagyarázni nekik. Később, egy hónap múlva, tizenöt év múlva talán bárkinek el tudom majd magyarázni az egészet. De ma, az áprilisi napsütésben, a zúgó bükkfák között ezeknek az iszonyú és testvéri holtaknak nincs szükségük magyarázatra. Tiszta és testvéri tekintetre van szükségük. Arra van szükségük, hogy éljünk, egész egyszerűen arra csak, hogy teljes erőnkből éljünk."

Egy másik kép, amikor a felszabadult tábor első napjainak egyikén rabtársaival bemennek a tábor melletti faluba a közkútról inni, visszafelé Gérard a falu szélén álló házba bemegy. Tudni szeretné, vajon milyen emberek élhetnek abban a házban, ahonnan tökéletes rálátás esik a táborra és a krematórium kéményeire? Megfejteni valamit abból, hogy milyen lehet kívülről
nézni a benti poklot. A házban egyedüliként tartózkodó asszony körbevezeti a házban, az emeleti,"otthonos" szoba ablakából jól látszik a tábor. Amikor az esténként a krematórium kéményéből felcsapó lángok látványáról kérdezi az asszonyt, csak annyit tud válaszolni, hogy a két fia a háborúban esett el.

"Saját szenvedéseinek súlyát szegezi szembe halott bajtársaim súlyával, hamvaiknak súlyával. Csakhogy a halottak súlya, természetesen, nem egyforma. Nincs holttest a német hadseregben, amely ugyanolyan nehéz volna, mint egyetlenegy halott bajtársam füstjének súlya."

Döbbenetes az a kép is, amikor az utolsó télen lengyel zsidók érkezését idézi fel. A legtöbbjük a vagonokban meghalt, a rettentő hidegben megfagytak vagy éhen haltak. Néhány gyerek életben maradt, őket az SS a tábor felé terelte, útközben kutyákat uszítottak rájuk, egyikük sem ért élve a táborba.

A címbeli utazás kettős értelmű. Egyrészt a tényleges vonat útra utal, amelyet a tábor felé egy vagonban tett meg a spanyol, másrészt az újra felelevenített különböző időkbe, emlékekbe, pillanatokba, történésekbe, érzésekbe gondolati síkon történő, ide-oda való nagy utazásra is. A könyv fő vezérfonala a vonatút. A szenvedés, a betegség és a halál veszi körbe a szerencsétlen, összezsúfolt embereket, az ismeretlen felé robogva. A vagonban mellé csapódó, semuri fiúként emlegetett fiatalemberrel éli meg az utazás négy napját és öt éjszakáját. Mesél neki addigi életéről, segítik egymást és a többieket életben tartani. A megérkezés azonban a semuri fiúnak a távozást jelenti: az út végére meghal. Gérardnak a teljes magárahagyatottság és kilátástalanság érzése marad, így indul a vagontól a tábor felé sokadmagával a könyv végén.

Semprun könyvében rávilágít fiatal életének harcos, az elnyomó, embertelen hatalom ellen áldozathozatalra kész pillanataira, motivációira. Kiír magából, újra átél, hogy valamicskét feldolgozhasson a belé égett történésekből, traumából. Ítélet és kegyeleti emlékezés is egyben a regény.
Sem témáját, sem szerkezetét tekintve nem egyszerű könyv. Engem a visszaemlékezés teljesen váratlan ide-oda ugrálása időben és térben egy kicsit zavart.
A személyesen átélt események beszámolói nagyon megrázóak, hitelesek, szinte filmszerűen megjelenítettek. Olvasása közben és után is van miről elmélkedni, mostani szóhasználattal élve: falhoz vágja az embert.

Értékelés: 3.5/5

2009. november 12., csütörtök

William Golding: Az utódok

Az utódok abba a történelem előtti korba viszi el az olvasót, amikor az evolúció egyszerre két értelmes fajjal kezdte benépesíteni a Föld lakható területeit. Egy Neander-völgyi törzs életének pillanataival foglalkozik a könyv első fele. A maguk kezdetleges módján keresnek élelmet, a folyóból isznak, öregembert temetnek, élik a maguk életét. Aztán egyszer elérkezik a homo sapiens és a neandervölgyi embercsoport találkozásának az ideje. A két emberfaj találkozásának apropója a mai ember közvetlen elődjének behatolása a neandervölgyiek sötét, erdei birodalmába. A neandervölgyi törzs közül egyeseket megölnek, két gyermeket pedig elrabolnak. A törzsből két felnőtt, egy nő és egy férfi marad életben, akik bemerészkednek az idegenek táborhelyére, hogy visszaszerezzék tőlük a két kicsit. Ekkor szembesülnek azokkal a fejlettségbeli különbségekkel, amik a homo sapiens tagjait jellemezték: nyíllal vadásztak, állati bőrökbe öltöztek, erjedt italt ittak egy üreges fa tárgyból. A találkozás eredménye: kölcsönösen félelmet keltenek egymásban.

Erről a könyvről nem sok jót tudok írni. Nekem borzasztóan unalmas volt, éppen hogy csak csordogáltak az események benne. Érdektelenek voltak a párbeszédek, a neandervölgyi állandóan "Van egy képem..."-el kezdődő gondolatfuttatása egy idő után kezdett idegesítővé válni. A bozótos hosszú leírása nem pótolja az érdekes mozzanatokat, amiknek szerintem helyet lehetett volna szorítani a történetben, még ha egy nagyon korai korban is játszódik a sztori. Az egyetlen pozitívuma a könyvnek, hogy viszonylag rövid, egyedül emiatt nem hagytam idő előtt végleg abba az olvasását.

Értékelés: 2/5

2009. szeptember 6., vasárnap

Boleslaw Prus: A fáraó

Augusztusban a helyi könyvtárban pár hétig szünetelt a kölcsönzés, ez idő alatt fogtam hozzá házi könyvtáram egy újabb olvasatlan könyvéhez, A fáraóhoz.

Az ókori Egyiptom a színtere a lengyel szerző regényének, kr.e. XI.században. E korban a birodalmat a fáraó kormányozta, ő volt a fővezér, a leggazdagabb földesúr, sőt az istenek fia, és maga az isten. Az istennek kijáró hódolatot nemcsak a néptől és a tisztviselőktől követelte meg, hanem néha maga is állított magának oltárt, és tulajdon képmása előtt meggyújtotta az illatos füstölőt. Sokan közülük már életükben hatalmas piramisokat emeltek maguknak részben vallási okokból, részben pedig hogy haláluk után még évezredeken keresztül kifejezze uralkodói nagyságukat.
A fáraó mellett, de nagyon gyakran még fölötte is voltak a papok; ez volt a bölcsek rendje, ennek a kezében volt az ország sorsa. A papság rendkívüli szerepet töltött be Egyiptomban. Oktatók, jósok, tanácsadók voltak. Az ő akaratuk és tudományuk biztosította a halottaknak a halhatatlanságot. Mint orvosok betegeket gyógyítottak, mint mérnökök irányították a közmunkákat, mint csillagászok pedig a politikát, ők ismerték legjobban országukat és a szomszéd államokat.
A regény XIII.Ramszesz története felemelkedésétől egészen bukásáig. Egy olyan fáraóé, aki még trónörökösként felismerte a papok ármánykodását, túlhatalmát, azt hogy az uralkodó feje fölött hoznak Egyiptom sorsát meghatározó döntéseket. Uralkodóként megpróbálta letörni hatalmukat, szembeszállt velük, azonban a papság a vallás és a tudomány legfőbb ismerőiként olyan manipulációkra, manőverekre voltak képesek, melyekkel az egyszerű népet saját céljaiknak megfelelően irányíthatták, az uralkodót pedig lefegyverezhették. Az ifjú fáraó apjával ellentétben nem a kiegyezést választotta a papokkal szemben, ezzel azonban sorsa eldőlt, csak rövid uralkodás adatott meg neki.

Bevallom, sohasem vonzott túlságosan e kor történelme, de egy jó regény ha izgalmasan, fordulatosan van megírva, felkeltheti a még szunnyadó érdeklődést. Sajnos nálam a könyv nem hozott áttörést e tekintetben. A cselekmény nem volt túl érdekfeszítő, közepesre tudnám összességében értékelni a regényt. Az ókor rajongói azonban tegyenek vele egy próbát!

Értékelés: 3/5

2009. július 17., péntek

Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember

Gárdonyitól eddig csak az Egri csillagokat olvastam, mint oly sokan én is általános iskolában.

Nos, ez is történelmi regény, a hunok idejében zajlanak az eseményei, amikor vezérük, Atilla (szándékosan írtam így, mert ellentétben a mai használattal, a könyvben is így szerepel) sorra hódította meg a különböző népeket és birodalmakat. A regény főszereplője egy Zéta nevű rabszolga, az ő elbeszélése alapján ismerjük meg viszontagságos sorsát. Rabszolgaként is művelt fiatalember válik belőle, felszabadítja gazdája, majd egy Konstantinápolyból szalasztott küldöttség tagjaként megismeri a hun embereket, szokásaikat és egy gyönyörű hun leányt is. Emőke olyan nagy hatást gyakorol rá, hogy vissza sem akar térni népéhez, inkább a hunoknál marad, vállalva hogy szabadság helyett ismét rabszolgaként éljen. Zétára viszont egy kis szolgáló leány, Dsidsia vet szemet, aki bár rajong Zétáért, ő minduntalan elutasítja őt. Részt vesz a hunok oldalán a katalaunumi csatában, remélve hogy a csatában szerzett dicsőség elhozza számára a szabadulást és a vagyont, hogy Emőkéhez méltó legyen. Megsebesül, csak több hónap múlva jut vissza ismét a hunokhoz, ahol tudása miatt egyike lesz Atilla ravóinak (írnokot jelent hunul). Emőke iránti szerelme reménytelenné válik, hiszen a leány Atillát csodálja és utána vágyakozik. Amikor Atilla meghal, Emőke tudja csak, Zéta nem, hogy hun szokás szerint a közvetlen szolgáit és írnokait lenyilazzák a temetéskor, ezért a lány bánatában Zéta helyett magára vállalja a halált titokban. Amikor erre rádöbben Zéta, akkor ébred rá igazán, hogy neki Dsidsia volt igazából rendelve és nem Emőke.

Betekintés egy régmúlt történelmi időbe, az őseink, a hunok korába, párhuzamosan futó szerelmi szálakkal. Ezt a sztorit egy nagyszabású filmként is el tudnám képzelni.

Értékelés: 3.5/5

2009. május 25., hétfő

William Wharton: Éjfélre kitisztul

"Hat amerikai zsenipalántának kellene igazi katonásdit játszani, mintegy mellesleg, a folyamatos bridzselés, sakkozás, rejtvénygyártás és egyéb intellektuális örömök közepette. Mert ezek az antikatonák, akik serdülő fejjel pottyantak bele a második világháború szörnyűségeibe, úgy akarják végigcsinálni az egészet, hogy ők maguk valójában egy pillanatra se váljanak a háború részéve... Mi a fenét akarnak azok a németek, akikkel a felderítő akció során találkoznak, s akik ahelyett,hogy lepuffantanák a kelepcébe szorult amerikaiakat...gránátok helyett hógolyókkal dobálóznak, hóembert építenek, karácsonyfát állítanak, sőt még igazi karácsonyi ajándékokkal is meglepik az amikat?..."

Kissé lassan csordogáló, nem az akciódús jelenetektől hemzsegő II.világháborús regény, ám helyenként meglepő, érdekes dolgokkal is találkoztam a történetben. A könyv értékei elsősorban a fiatal katonák testi-lelki megpróbáltatásainak hű bemutatása, a háború értelmetlenségének, irracionalitásának érzékeltetése. valamint a bajtársiasság és a másik Ember (legyen az akár ellenséges katona) tiszteletének kifejeződése. Írói megvalósítást illetően némi hiányérzet maradt bennem, talán lehetett volna izgalmasabb is, néhol üresjáratokat éreztem a cselekményben. Ettől eltekintve, háborús könyvek kedvelőinek ajánlott!

Értékelés: 3.5/5

2009. május 17., vasárnap

Robert Merle: Két nap az élet

A II.világháború idején a német csapatok előrenyomulása miatt, 1940. júniusában a franciaországi Dunkerque-nél a tengerparton francia és angol katonák tízezrei várják a behajózást.
Itt játszódik a regény, mely két nap krónikája, de nem akármilyen két napé, legalábbis a főhős, Mailler számára. Többször is megmenekül a halál torkából, embereket ment meg és embereket öl, végül ő maga sem kerülheti el a végzetét. A háború borzalmai és értelmetlensége döbbenetesen rajzolódik ki a könyvből, ráadásul még hitelesebbé teszi a regényt, hogy az író maga is résztvevője volt a nagy világégésnek katonaként.

Számomra izgalmas és fordulatos volt, szinte benne voltam a szituációkban.

Értékelés: 4/5

2009. április 25., szombat

Ken Follett: A katedrális

Nos, úgy tíz nappal ezelőtt a végére értem A katedrális című kult könyvnek. Az én példányom 1000 oldalas volt, egy kissé tartottam ettől a hatalmas oldalszámtól (valahogy szeretem gyorsan letudni az olvasmányaimat, hacsak nem egy letehetetlen művel van dolgom, meg a rosszabbakban sok lehet a rizsázás is - gondolom én). Ami engem illet: nem ez életem könyve, mert olvastam már sokkal jobb regényeket ennél, azonban nem is volt benne olyan rész, amit unalmasnak találtam volna a történet szempontjából. kivételt képeznek a rendszeresen előforduló építészeti fogalmak, leírások, amik engem nem igazán érdekeltek, meg nem is értettem mindet pontosan, lévén hogy nem vagyok szakmabeli és az érdeklődési körömbe nem tartozik bele az építészet. De hát ez legyen az én problémám. Maga a sztori a középkorban zajlik, egy katedrális viszontagságos építése áll a középpontban, valamint szerzetesek, egyházi elöljárók, nemesek és az egyszerű köznép harcai, ármánykodásai, cselszövései, megfűszerezve egy kis romantikával, tragédiával. Közel 50 év történéseit követhetjük nyomon az akkori Angliában, sőt részben még azon is túl. Amit még furcsának találtam: az angol környezetben élő egyes szereplőket Ferenc, Tamás, Tomi, Jancsi nevekkel illetni a fordítók részéről, főleg hogy eredeti angol nevek (William, Richard, stb.) is felbukkannak párhuzamosan velük.
Végül is ami számomra lényeges egy könyv esetében, azt elérte A katedrális: végig fenntartotta érdeklődésemet a cselekmény iránt és változatosak voltak a karakterek is.
Egyébként azt olvastam, hogy már készülnek a regény megfilmesítésére, több részes filmsorozat fog készülni belőle.

Értékelés: 3.5/5


2009. március 24., kedd

Robert Merle: Mesterségem a halál

Három okom is volt rá, hogy ezt a könyvet elolvassam. Először is, kedvelem a történelmi, ezen belül is a II.világháború idején játszódó regényeket, illetve erről az időszakról szóló dokumentum-könyveket. A másik, hogy nemrég tettem egy próbát az addig általam ismeretlen szerzővel, és a Malevil által megkedveltem. Ráadásként a Nagy Könyv első száz könyve között van, így együtt kihagyhatatlan volt számomra.

Az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnokának fiktív önéletrajzát ismerhetjük meg gyermekkorától egészen a halálos ítéletének kihirdetéséig. A regény nagyon jól jellemzi a XX.század első felének Németországát, az akkori körülményeket és emberi karaktereket. A legelgondolkoztatóbb számomra a főszereplő szenvtelensége volt, amely a gyerekkori családi indíttatástól egészen a bitófáig változatlan maradt.

Jó könyv, Merle még olvasatlan regényei pedig továbbra is a várólistámon vannak!

Értékelés: 4.5/5