George Orwell: Állatfarm

Egy angol farm a színhely, ahol az állatok a disznók vezetésével megdöntik az Ember uralmát, hogy szabadon, sorsukat saját kezükbe véve éljék boldognak remélt új életüket. Orwell 1944-ben készült el a művel, melynek története egyértelműen a szovjet rendszer jellegzetességeinek jegyeit viseli magán. Elképesztő hasonlóságok vannak a cselekmény és a valóságban történtek között. A forradalom előtti elnyomók elleni agitációtól kezdve az új hatalom megszilárdulásán át a személyi kultusz kialakulásáig minden jellegzetességére ráismerni a szovjet kommunizmusnak.

Az öreg kandisznó, Őrnagy forradalmi álma miután megvalósul, mindenki lelkes és boldog a rájuk szakadt nagy szabadságtól, aztán szép lassan kiderül, hogy mégsem minden fenékig tejföl. A történetben az első elégedetlenség akkor keletkezik, amikor a tej és az alma a disznók kiváltsága lesz, holott az Állatizmus Hétparancsolatának 7. pontja kimondja, hogy minden állat egyenlő. Mindezt a vezetők egészségének megőrzésével magyarázzák, máskülönben visszajönne Jones, a gazda, amit senki sem akarna. Aztán akad egy különc fehér kanca, Molli, akinek nem voltak az emberek olyan rosszak és vissza is szökik hozzájuk. A két vezető disznó, Hógolyó és Napóleon közt kialakulnak nézeteltérések, ami egy Hógolyó által kigondolt szélmalom tervének megvitatásakor
odáig fajul, hogy Napóleon az általa felnevelt kutyák segítségével elkergeti Hógolyót és így magához ragadja a hatalmat. Ezután minden rosszért Hógolyót lehet okolni, és az ő ármánykodását, valamint az ellenséggel való összejátszását is fel lehet hozni érvként. Fokozatosan megváltoznak a forradalom után kialakított demokratikus játékszabályok, mégpedig Napóleon érdekeinek megfelelően, ezzel együtt pedig kialakul a személyi kultusz is.
A jellegzetes karakterek közt található Süvi, a disznó, a néphez kiküldött agitátor és propagandista, akinek feladata megmagyarázni és elfogadtatni a köznépre nézve hátrányos intézkedéseket és lelkesíteni a népet:
"Fegyelem, elvtársak, vasfegyelem! Ez most a jelszavunk. Egyetlen hibás lépés, és ránk tör az ellenség. Mert azt ugye nem akarjátok, elvtársak, hogy Jones visszajöjjön?"
Persze, hogy nem akarták.
Az eszmével elkábított, vakhitű, de önfeláldozó és a közösségért tettre kész egyszerű munkás jelképe Bandi, a ló. Két jelszavát: "Majd még keményebben dolgozom!" és "Napóleonnak mindig igaza van!" megfelelő válasznak érezte minden problémára.
A vezetők figuráiban valódi személyekre asszociáltam, úgymint: Őrnagy (Lenin), Hógolyó (Trockij), Napóleon (Sztálin). A kutyák pedig a mindenkori erőszakszervezet szerepét töltik be.
A szélmalom építése Napóleon felügyelete alatt mégis megkezdődik, azonban egy szélvihar ledönti. A vezetés eldönti az újjáépítést, ami még vastagabb falakat, ezáltal még verejtékesebb munkát igényel a dolgozóktól. Megjelennek az első koncepciós perek. Bejelentik, hogy Hógolyóról kompromittáló dokomentumokat találtak, miszerint lepaktált az emberekkel. Az egykori hős harcostársat árulóvá nyilvánítják, az ügyben érintett, magukat bűnösnek valló állatokat pedig kivégzik a kutyák. Ezek az események váltják ki az első igazán komoly döbbenetet az állatokból. Az állatok még keményebben gürcölnek, a gazdaság mezei munkái mellett a kétszer vastagabb falú szélmalmon, viszont kevesebb élelem jut a köznépnek. Persze a hivatalos magyarázat mindig arról szól, hogy jobb a helyzet mint Jones gazda idején:
"Vasárnap reggelenként Süvi a csülkei közt tartott hosszú papírszalagról felolvasta nekik azokat a számoszlopokat, amelyek bebizonyították, hogy a takarmányféleség-termelés kétszáz, háromszáz vagy ötszáz százalékkal emelkedett, melyiké hogy. Az állatoknak semmi okuk nem volt rá, hogy ne higgyenek neki, annál is kevésbé, mert már nem emlékeztek rá világosan, milyenek is voltak a viszonyok a Forradalom előtt. Mindazonáltal voltak napok, amikor úgy érezték, jobban örülnének kevesebb számnak és több ennivalónak."
A disznók előbb beköltöztek az emberek házába, ami a Forradalom után tabunak lett nyilvánítva. Az erre való rosszalásra a magyarázat: a vezetőknek pihenteknek kell lenniük a fontos döntések meghozatalához. Aztán Napóleon külön lakosztályba költözött, egyedül étkezett és különböző titulusokat kapott (Minden állatok atyja, az Emberiség Réme, a Juhnyáj Védelmezője, stb). Az elkészült malmot Napóleon-malomnak nevezik el. A személyi kultusz virágzott!
Frederick, a szomszéd gazda embereivel megtámadja a farmot, a szélmalmot ledöntik, de véres csata árán ismét megfutamítják őket az állatok.
Aztán a gazdaság idővel egyre gazdagabb lesz (a szélmalom pár év után elkészül), de az állatok mégsem gazdagodnak, kivéve a kutyákat és a disznókat. A disznók nagy ivászatokat, banketteket tartanak. A végére megtanulnak két lábon járni, felveszik az emberi szokásokat, ruhákat kezdenek viselni. A 7.parancsolat helyett csak egyetlen marad:
"Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél."
A könyv legvége az igazi döbbenet, amikor a disznók a Forradalmat kiváltó, embereket tagadó és gyűlölő elveik végképp a porba hullnak az olvasó szeme előtt. A disznók ugyanis Napóleon vezetésével vendégül látják a szomszédos gazdák küldöttségét, hogy megmutassák nekik elért eredményeiket. Az emberek csodálatukat fejezték ki, majd este a házban kedélyesen italoztak, beszélgettek egymással. "Mr.Pilkington újra gratulált a disznóknak az alacsony fejadagokért, a hosszú munkaidőért, és azért, hogy a kényeztetés semmi jelével nem találkozott az Állatfarmon." Napóleon itt bejelenti, hogy megszűnik az "elvtárs"-ozás, Állatfarm helyett pedig újra Major-nak hívják a tanyát. Kártyaparti közben veszekedés, ordítozás folyt a felek közt, mindezt ámulva szemlélte az ablakon keresztül beleső többi állat:
"Az állatok a disznókról az Emberekre, az Emberekről a disznókra, aztán a disznókról megint az emberekre néztek, és már nem tudták megmondani, melyik az Ember, és melyik a disznó."

Döbbenetes, hogy Orwell már 1944-ben ilyen jól látta a szovjet diktatúra jellegzetességeit, bűneit, veszélyeit, amelyekkel hazánk pár év múlva szinte szóról szóra szembesült. Ugyanakkor nem egyedi a jelenség, más típusú diktatúráknak is hasonló a működési elvük. Nagyszerűen rajzolja meg azokat a fokozatokat, ahogyan változik az eszményinek képzelt rendszer, a vezetők és vezetettek motivációja és gondolkozásmódja is a helyén van.
Azt hiszem Orwell páratlan, és a jövő generációinak is szóló és őket is figyelmeztető fontos könyvet alkotott épp abban a pillanatban, amikor a Szovjetunió már az európai terjeszkedéshez készülődött.

(u.i.: Orwell 1984 című regényét kétszer is elkezdtem olvasni, de valahogy egyik alkalommal sem nyerte el a tetszésem. Ezek után a későbbiekben talán még kapni fog tőlem egy harmadik esélyt is.)

Értékelés: 4.5/5

P. Howard: A tizennégy karátos autó / A Láthatatlan Légió

Rejtő Jenő (alias P. Howard) történeteivel életemben először úgy 8 éves koromban találkoztam, mégpedig a Füles rejtvényújság képregény-sorozatában. 14 éve könyvben olvastam a Szőke ciklont és a Vesztegzár a Grand Hotelben-t, aztán nemrég a munkahelyemen kezembe akadt egy kósza példány mostani bejegyzésem tárgyáról. Mivel a fentebb említett írásokról szép emlékeket őrzök, elolvastam eme könyvet is.

A tizennégy karátos autó
Gorcsev Iván, a szélhámos fiatalember és felfogadott titkára, Vanek Úr hihetetlen kalandokat élnek át a történetben. A titokzatos, tizennégy karátos arannyal terhelt Alfa Romeo (amelyet rablók által mások is szeretnének megszerezni) számtalanszor el- és feltűnik Gorcsev közreműködésével, aki a tulajdonos lányának szerelméért még a francia idegenlégióba való belépést is vállalja. A légió kötelékében elfoglaltságaira tekintettel csak az első néhány órát tölti el személyesen, Vanek Úr azonban mint alközlegény, inkognitóban beugrik helyette, viszont személye a francia idegenlégió számára valóságos sorscsapás, nem egyszer kergeti az őrületbe feletteseit. A számtalan elképesztő esemény után a végére Gorcsev segítségével a rablóktól visszaszerzett autót sikerül a megfelelő sivatagi célállomásra eljuttatni, így Gorcsev a leány kezét, Vanek Úr pedig a civil szabadságot nyeri el.

A Láthatatlan Légió
Afrikában legendák terjednek a sivatagban masírozó Láthatatlan Légióról, egy rejtélyes katonacsapatról. Egyenruhájuk fekete, harmonika és kürt dallama hív sorakozóra, a menet legvégén pedig egy kísérteties konflis zárja a sort.
Sir Oliver Yolland angol üzletember, egy petróleum lelőhelyet akar elfoglalni a konkurencia elől, ehhez szüksége van egy csapat katonára. Ez az alkalmilag sorozott társaság mindenféle kétes alakból áll, felszerelésük és ruházatuk sem mindennapos, az idő viszont sürget, nekiindulnak hát a Szaharának. Az út során különböző, meglehetősen bizonytalan személyazonosságú személyek csatlakoznak a társasághoz, egyeseknek értékes dokumentumokra is fáj a foguk. A sok kalandokkal teli vándorlás után az eredeti céltól eltérően, de az újnak megfelelve teljesíti feladatát a Légió, a szereplők többségéről pedig kiderül, hogy nem az, akinek kiadta magát.

Rejtői humor a 30-as évek hangulatában, néhol ütős, néhol erőltetett poénokkal és szituációkkal.
Elég hullámzónak találtam a színvonalat, különösen A tizennégy karátos autó esetében.
Nem bántam meg hogy elolvastam, de csak azért mert éppen nem volt más olvasnivalóm.

Értékelés: 3/5

Ernest Hemingway: Akiért a harang szól

A spanyol polgárháború 1936 és 1939 között zajlott. A szemben álló felek: a köztársaság pártiak (liberálisok, demokraták, szocialisták, kommunisták, anarchisták, anarcho-szindikalisták), illetve a felkelők (konzervatívok, francóisták, nacionalisták, monarchisták). A köztársaságiak csekély segítséget kaptak a Szovjetuniótól, valamint az értelmiségiekből, művészekből, írókból és a politikailag elkötelezettekből álló Nemzetközi Brigádok önkéntesei csatlakoztak hozzájuk. A felkelőket Németország és Olaszország támogatta fegyverekkel és katonákkal.
1937-ben Hemingway újságíróként Spanyolországba utazott hogy tudósításokat küldjön a spanyol polgárháborúról. 1940-ben jelent meg először e polgárháborús regénye.

A regény főszereplője, Robert Jordan, egy amerikai fiatalember, tíz éve él Spanyolországban és egy éve vesz részt a polgárháborúban a köztársaságiak oldalán. Felettese, Golz tábornok utasítására a fasiszta vonalak mögött egy hidat kell felrobbantania, ezzel akadályozva meg egy, a felkelők által indított ellentámadást. A hegyekben tartózkodó, barlangokban meghúzódó, az ellenségtől mindig fenyegetve lévő gerillákkal szövetkezve tudja végrehajtani tervét. Három napig van köztük, ez idő alatt kell az akciót elfogadtatni és megszervezni a kis csoporttal. Feltárulnak a csoport különböző tagjainak polgárháborús tettei, emberi, jellembeli tulajdonságai, úgyszintén a spanyol vérmérséklet és mentalitás karakterei. Elbeszéléseik nyomán kivégzések, robbantások, leszámolások, nyers erőszak elevenedik meg a könyv lapjain. A fasiszták kegyetlenkedései, sokszor a köztársaságiakból is embertelen cselekedeteket váltott ki. Mindkét szemben álló fél véres leszámolásokban vett részt.
A táborhelyen szerelem szövődik Robert Jordan és egy, a gerillák által megmenekített lány, Maria között, aki korábban súlyos testi és lelki sebeket szerzett. Szüleit a szeme láttára kivégezték a falangisták (a spanyol fasiszta párt tagjai), őt magát pedig többen megerőszakolták. Jordan és Maria a háború borzalmaival szemben egymásban megtalálják a vigaszt, a menedéket.
A híd robbantásának időpontjához közeledve Jordanék rájönnek, hogy az eredetileg tervezett meglepetésszerű támadás kudarcra van ítélve, a fasiszták felkészültek rá. Jordan, a támadás elhalasztását kérő üzenete későn jut el Golz tábornokhoz, az akció lefújása nem lehetséges. ezzel együtt az amerikai a gerillák segítségével a rá bízott feladatot elvégzi, a hidat felrobbantja, ám mindez emberéletekbe kerül és ő maga is súlyos sebesülést szerez a visszavonulás során.
A történet jól érzékelteti, milyen komoly nehézségekkel kellett szembenézniük a gerilla csapatoknak. Egyrészt a különböző származású, nemzetiségű harcosok is megosztották alkalmanként a csapatok tagjait, másrészt a rosszul szervezett, fegyverekkel nem túl jól álló gerillacsapatok a felső katonai vezetéssel sem mindig tudtak szoros kapcsolatban állni.

Hemingwaynek a polgárháborús Spanyolországban való tartózkodása jó rálátást biztosított ahhoz, hogy saját élményeit, tapasztalatait felhasználva, a spanyol köztársaságiakkal rokonszenvezve, de amerikai nézőpontból mesélje el történetét.

Értékelés: 3.5/5

Kurt Vonnegut: Macskabölcső

Szándékosan kezdtem a Vonnegut-könyvekkel való ismerkedést az Éj anyánkkal pár hónappal ezelőtt, az egy komoly tartalmú és mondanivalójú regény. A legtöbb ismert művében azonban szürreális képek, események, időutazások is előfordulnak különleges, abszurd humorral vegyítve. Sokan szeretik őket, de különleges stílusa miatt nem mindenkinél arat osztatlan sikert. Az Éj anyánk számomra tökéletes élmény volt, "megkockáztattam" hát egy könnyedebb regényét.

A Macskabölcső első mondata: "Ebben a könyvben egy szó sem igaz". Nos, valóban itt szinte a könyv lényege kerül megfogalmazásra, a szituációk, a helyek, a szereplők és a bokononista vallás írónk élénk képzeletének szülöttei.
A történet mesélője egy író, már az elején megvallja, hogy ő bokononista, és e fura vallásba folyamatosan betekintést nyújt Bokonon-idézetek, "Kalüpszó"-k, speciális szavak és azok magyarázatainak segítségével. A sztori kiindulópontja, hogy mesélőnk anyagot gyűjt az Aznap volt a Világvége című készülő könyvéhez. Többek közt arra kíváncsi, hogy mit csinált az atombomba egyik alkotója azon a napon, amikor ledobták az első atombombát Japánra. A tudós egyik gyerekével levelezve kerül tudtán kívül kapcsolatba a bokononizmussal. Innentől aztán megismeri karasza tagjait, San Lorenzo furcsa szigetére kerül (itt alapította meg Bokonon a vallását és nem is terjed túl a szigeten). Itt rádumálják a köztársasági elnöki tisztségre, szembesül a szuperjég pusztító hatásával, és a legvégén magával Bokononnal is találkozik. (A könyvben az egyes szituációk helyzetkomikuma az igazán érdekes.)

Bokonon-szótár:

foma = ártalmatlan hazugság

karasz = emberek brigádja, mely Isten akaratát cselekszi, akár tudattalanul is

kankan = az eszköz, mely révén valaki a karaszába eljut

sziunkák = az élet kacsai (összekuszálódhat más sziunkákkal)

vámpéter = a karasz tengelye

buzgó, buzgó, buzgó = ezt suttogják a bokonisták, ha eltűnődnek, mily bonyolult és kifürkészhetetlen az élet gépezete

vin-dit = hirtelen, szubjektív lökést jelent a bokonizmus felé

rang-rang = olyan személy, aki az embert bizonyos gondolkodásmódtól eltéríti, méghozzá úgy, hogy a rang-rang tulajdon példájával bizonyítja az illető életmód képtelenségét.

duprasz = kétszemélyes karasz

nagybömb = hamis karasz, látszólagos brigád, ami Isten útjainak szempontjából céltalan (pl. az Amerikai Forradalom Leányai, a General Electric cég, az Agglegények Nemzetközi Rendje - valamint bármely nemzet, bármikor, akárhol.)
"Ha érteni vágyod a nagybömböt,
hámozz meg egy léggömböt."

boko-maru = a tudatok elegyítésének szertartása (talpak összeérintése)

za-ma-ki-bo = sors, elkerülhetetlen végzet

szárunol = meghajtja fejét vin-dit-e parancsa előtt

szin-vat = olyan ember, aki a másiknak teljes szerelmét kívánja (Bokonon azt tanítja, hogy nagyon gonosz dolog, ha nem szeretünk mindenkit egyformán)

pul-pa = Isten haragja

Hibázni lehetetlen - ez az általános bokononi köszöntés, ha félszeg emberrel találkoznak.


Ezek után annak aki még nem olvasta, lehet hogy kissé zavarosak az eddigiek, olvasás közben azonban jól lehet követni.
Az egész könyv tele van abszurd helyzetekkel, fonák szituációkkal és humorbonbonokkal, mindemellett komoly társadalomkritikai hangokat is kiérezni belőle . Befogadásához rá kell hangolódni, meg kell szokni a stílusát, és szabadjára kell engedni a fantáziánkat.
Nem hibátlan mű, de két komolyabb hangvételű könyv között jó kis kikapcsolódást nyújthat.

"Különös úti célok - az Isten táncórái" (Bokonon)

Értékelés: 4/5

Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan

Az egyik legértelmetlenebb dolog a világon a háború. A háborúkban részt vevő katonák egy része elesik, egy része lelki és/vagy testi sérülésekkel megmenekül a halál torkából. Az a katona pedig, aki karcolás nélkül megússza, a szerencse fia. Akármelyik csoportról van azonban szó, elmondható, hogy mindannyian államférfiak, uralkodók játékszerei. A különböző népek egyes tagjai jól meglennének egymással, vezetőik gyűlölete, kapzsisága vezet véres és értelmetlen összecsapásokhoz.

Remarque személyesen megtapasztalta az I.világháború eseményeit a fronton. Ettől olyan kitűnő a könyv, nagyszerűen adja vissza a különböző események, helyszínek hangulatát, szól az embertelenség ellen, és a testvériességért.
A főszereplő a német Paul Baumer, aki szinte az iskolapadból kerül 18 évesen, a háború kitörésekor a frontra. Iskolatársaival és néhány idősebb katonatársával igazi bajtársi közösséget alkotnak. Nyugodtabb napjaikban az élelem pótlása a legfontosabb feladatuk, mivel a tábori koszt egyhangú és kevés. Baumer megfogalmazása szerint két dolog, ami a katona boldogságához szükséges: a jó étel és a nyugalom. Aztán a harctéren iszonyú borzalmak tanúi és részesei. A gránát szaggatta testrészek, a repeszek okozta halálos sebesülések vagy a lövészárokban mereven, elkékült arccal állók, akik egy váratlan gáztámadás áldozatai, mind-mind a világháború "kellékei". Remarque naturalista leírása néha szinte nekem is fájt olvasás közben, de még így is csak egy csöpp fogalmunk lehet róla, azokhoz képest akik megélték a szörnyűségeket. Jól mutatja ezt, amikor szabadságra hazatér és apja a harcokról kérdezgeti, Paul viszont egyrészt nem szívesen éli át újra a megtörtént eseményeket, másrészt szavakkal nem kifejezhetőek ezek a dolgok. Hogy is foghatnák fel igazán azt, amit átélt? Ezek a fiatal, szinte még gyerek katonák néhány hónap alatt elvesztették ártatlanságukat, megkomolyodtak és kemény kritikával illették az előttük járó, a háborút kirobbantó idősebb nemzedéket.
Az egyik legdrámaibb jelenet az, amikor Paul hogy önmaga túléljen, életében először, egy gránáttölcsérben tőrrel megöl egy ellenséges francia katonát. Órákig haldoklik még, de nem képes még egyszer leszúrni, helyette vizet ad neki és ellátja a sebét. Megsajnálja, hiszen mindketten áldozatai a nagy játszmának.
Később ő maga is megsebesül, egy bajtársával kórházban lábadozik. Amikor felépül újra visszakerül a frontra. Ekkorra már bajtársai többsége meghalt vagy megsebesült, hét osztálytársa közül már csak ő van a fronton. A sors azonban nem kegyes hozzá:
"Paul Baumer elesett 1918 októberében, egy napon, amely az egész fronton oly nyugodtan és csöndesen telt el, hogy a hadijelentés mindössze erre a mondatra szorítkozott: nyugaton a helyzet változatlan."
A szörnyű állóháború sok millió felesleges áldozatának egyike Paul Baumer, akit megfosztottak a boldog felnőttkortól és az élettől.

Az egyik legjobb háborúellenes regény.
Olvasás közben arra gondoltam: milyen szerencse, hogy nemzedékem nem volt részese mindennek!

Értékelés: 4/5

William Golding: A Legyek Ura

William Golding 1954-ben megjelent könyve egy, a civilizációból kiszakadt, zárt közösség tagjainak pár napos történetét meséli el.

Néhány gyerek egy lakatlan szigetre kerül, miután repülőgépük lezuhan. Életkoruk kb. 6 és 14 év közé tehető. Előbb csak kis csoportokat alkotnak a szerencsétlenség után, majd egy partszakaszon gyűlnek össze mindannyian, hogy közösen biztosítsák a túlélésüket. Mivel egyetlen felnőtt sem tartózkodik a szigeten, szinte azonnal átveszik a felnőttek szerepét, eldöntik és megszervezik a túléléshez szükséges stratégiát és feladatokat, és egyikük, Ralph személyében vezetőt is választanak. Ő legfontosabb feladatnak a tűzgyújtást és annak táplálását tartja, hogy az arra járó hajók észrevegyék a füstöt, ezáltal pedig megmenekülhessenek. Ezt a feladatot mindvégig a legfontosabbnak tartja, amit tulajdonképpen a civilizációhoz való visszatérés jelképének is tekinthetünk.
A gyerekek egyik csoportja eredetileg templomi énekkari tagok. Vezetőjük Jack, az első pillanattól kezdve ellenségesen viselkedik Ralphal. A feladatok meghatározásakor a kóristák a vadászatot választják. Az állatok elejtése az életben maradáshoz elengedhetetlen, de mint később kiderül, ez különös átalakuláshoz vezet a gyermeki lelkekben is.
Ralph szeretné, ha mindenki egyformán kivenné a részét a munkákból, akár kunyhóépítésről, akár a tűz táplálásáról legyen szó. A vadászok csoportja azonban csak a zsákmányszerzéssel foglalkozik, Jack öntörvényű viselkedése pedig az ellentétek kiéleződéséhez vezet. Odáig fajul a dolog, hogy Jack vezetésével kiválnak az addig formálisan egységes közösségből. A sziget egy másik részén, külön törzset alkotva telepednek le, a környezet és a vadászat visszasüllyeszti őket egy civilizáció előtti életformába, vademberekké válva egy primitív, törzsi életmódot élnek és így is viselkednek.
Ezzel párhuzamosan Ralph, az ő civilizált gondolkozásával és józanságával egyre inkább magára marad.
Az események előrehaladtával a vadászok egyre erőszakosabbá válnak, és rövid időn belül két, a közösségükbe nem tartozó gyerek is áldozatukká válik.
Röfi, Ralp kissé szerencsétlen, de eszes és kitűnő ítélőképességű cimborája a számára végzetes történések előtt a józanság hangján így próbálja jobb belátásra bírni a vadakat:
"Mi jobb: kifestett, ostoba vadakat játszani, vagy értelmesnek lenni, mint Ralp?... Mi jobb: a törvények szerint élni békés egyetértésben, vagy vadászni és ölni?... Mi jobb: a törvény s a szabadulás, vagy a vadászat és a felfordulás?"
Szavai azonban süket fülekre találnak, és végleg elhallgattatja a vadászok egyike.
Ezek után Ralph is űzött vaddá válik, szó szerint vadásznak rá a dzsungelben. Rágyújtják az erdőt, és tulajdonképpen a tűznek köszönheti végső megmenekülését. Annak a tűznek, amiért ha kellett, még a konfliktusokat is vállalta. Egy hajóról észrevették a hatalmas erdőtüzet és Ralph menekülése közben e hajó legénységébe fut bele a parton. A könyv utolsó oldalán Golding így tudósít az újra felnőttek közé csöppent gyermekről:
"Könnyek buggyantak ki a szeméből, zokogás rázta. Amióta a szigeten van, most először engedte el magát, testét vadul facsarták a fájdalom görcsei. ...Ralph mosdatlan, piszkos kis testével, összegubancolódott hajával, taknyos orrával hangosan siratta ártatlanságának elvesztését, az emberi szív sötétségét és Röfi nevezetű igaz, bölcs barátjának halálos zuhanását a sziklafennsíkról."

Különleges lélektani dráma, felkavaró és elgondolkoztató történettel.

Értékelés: 4/5

William Shakespeare: Öt dráma 2.

Az első kötet után a III.Richárd-ot keresve vettem ki a könyvtárból ezt az újabb kiváló válogatást.

A Lear királyt már az előzőben olvastam, de itt is helyet kapott.

A III.Richard az egyik legkiválóbb drámája, a cselszövés és gyilkosságok árán a trónja jutó címszereplőről. Már uralkodóként hangzanak el tőle a tetteire oly jellemző szavak:
"... oly mélyen vagyok
A vérben, hogy bűn bűnt vonszol magával:
Könnyejtő részvét nem lakik szememben."
A végén a végső csata előtt az általa legyilkoltak szellemei álmában felkeresik, megátkozzák, és lelkiismeretével viaskodik mielőtt a halálba indul.
(Elolvasása után az 1974-ben készült tévéjátékot is megnéztem, Haumann Péter, Latinovits Zoltán és a többi nagyszerű színész kitűnő drámai alakításában.)

A Vihar egy szigeten játszódik, szó szerint varázslatos történet tündérekkel, uralkodókkal és szerelmes párokkal.

Az Othello, a velencei mór szintén egy kiváló dráma. Jago, Othello hadnagyának ármánykodása a végére gyilkosságba hajszolja urát és saját magát is.

Az Ahogy tetszik pedig egy bájos szerelmi történet, hasonlóan a Szentivánéji álomhoz tele van humorral, a végén minden szerelmes elnyeri méltó "jutalmát".

Ezúttal is csodálattal olvastam, hogy mennyi híres mondás származik Shakespeare műveiből, melyek nagy része ma már nagyrészt szállóigévé lettek. (York napsütése rossz kedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át, Ide nekem az oroszlánt is, Országomat egy lóért, stb.)
Ugyanakkor nagyszerű életbölcsességektől, életfilozófiáktól is hemzsegnek művei, hihetetlen érzékkel fogalmazta meg őket.

Az Othello-ban a Doge a kétségbeesett apának például így beszél:
"Hol nincs orvosság, nincs gyötrődni mért:
Belétörődés szívünkön a vért.
Tudjuk: ˝Késő bánat - ebgondolat˝ ,
Egy gyötrelemhez száz gyötrelmet ad.
Ha megtréfál a sors kegyetlenül,
Viseld el játszva, s te maradsz felül.
Sopánkodásra sose öld erőd;
Kacagj a rablón, s te rablod meg őt."

Az Ahogy tetszik-ből pedig álljon itt Jaques azóta elhíresült monológja:
"Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében, melynek hét felvonása
A hét kor. Első a kisded, aki
Dajkája karján öklendezik és sír.
Aztán jön a pityergő, hajnalarcú,
Táskás nebuló: csigamódra és
Kelletlen mászik iskolába. Mint a
Kemence, sóhajt a szerelmes, és
Bús dalt zeng kedvese szemöldökéről.
Jön a párduc-szakállú katona:
Cifra szitkok, kényes becsület és
Robbanó düh: a buborék hirért
Ágyúk torkába bú. És jön a bíró:
Kappanon hízott, kerek potroh és
Szigorú szem és jól ápolt szakáll:
Bölcseket mond, lapos közhelyeket,
S így játssza szerepét. A hatodik kor
Papucsos és cingár figura lesz:
Orrán ókula, az övében erszény,
Aszott combjain tágan lötyög a
Jól ápolt ficsur-nadrág; férfihangja
Gyerekessé kezd visszavékonyodni,
Sipol, fütyűl. A végső jelenet,
Mely e fura s gazdag mesét lezárja,
Megint gyermekség, teljes feledés,
Se fog, se szem, se íny – tönkremenés!”

Hosszú-hosszú oldalakat lehetne még jobbnál jobb idézetekkel megtölteni, de inkább a teljes műveit ajánlom olvasásra.

Értékelés: 4.5/5

Hermann Hesse: Narziss és Goldmund

A Hesse által elbeszélésnek mondott alkotás a középkorba kalauzolja olvasóit, címszerepben két ellentétes személyiségű emberrel.

Goldmund serdülőként kerül egy kolostorba, mivel apja mindenáron szerzetesi, szellemi életet szán neki. Narziss a legifjabb és legbölcsebb tanítómester e kolostorban. Kölcsönös szimpátia alakul ki köztük egymás iránt. Narziss az ész és a szellem embere, aki kiváló emberismerőként korán felismeri Goldmundban, hogy anyja természetéhez hasonlóan inkább az érzelmek és szenvedélyek megélésére és kifejezésére rendeltetett a sorsa, a zárt, csak a vallásnak és tudományoknak élő szerzetesi világ helyett. Goldmund e felismerést megértve és elfogadva, a kolostort elhagyja és hosszú vándorútra indul.
Nincstelen csavargóként járja a vidéket, számtalan asszonyt és leányt csábít el, hogy örömet adjon és kapjon. Embert öl és embert ment meg, halálnak és születésnek egyaránt tanúja. Nélkülözik, de lelke mégis gazdagodik jóval és rosszal egyaránt. A megélt örömök és bánatok hatására kibontakozik benne művészi tehetsége is. Szépen rajzol és idővel módja lesz arra is, hogy szobrászként - egy mester szárnyai alatt - megalkothassa a tapasztalatok ihlette vonásokat, mozzanatokat. A művészet a múlandóság feletti győzelmet jelentette Goldmundnak. Szobrai készítésekor az életében fontos szerepet játszó, vagy rá mély benyomást tevő emberek képmásaival ábrázolta a szenteket, apostolokat. A neki menedéket adó és megélhetést kínáló szobrászmester marasztalását viszont nem fogadja el, hiányzik neki a vándorélet, újra útra kel. Hamarosan a pestis tizedeli az embereket, körülötte mindenütt a halál, de ő túléli. Egy idő után újra visszakívánkozik a mester műhelyébe, de már késő, a mester nem él. Ekkor fogalmazza meg, egyik jellemző dilemmáját is:
"Alávaló, ahogy az élet rászedi az embert, sírni való és nevetséges! Vagy élsz, szabadon csapongó érzékekkel, teleszívod magad az ősi Éva-anya mellén, akad akkor néhány felséges öröm, de nincs oltalom a mulandóság ellen; élsz, akár gomba az erdőn, amely ma szép színekben pöffeszkedik, de holnapra elrohad. Vagy védekezel, magadra zárod a műhelyajtót, hogy illanó életednek emlékművet emelj - de akkor lemondás az élet, és nem vagy más, csak faragókés, igaz, a halhatatlanság szolgálatában, de kiszáradsz, elvész a szabadságod, el az élet minden öröme, teljessége."
Hamarosan szemet vet a városban egy nagy hatalmú gróf feleségére. A kastélyban találkoznak, ahol a gróf elfogatja Goldmundot és halálra ítéli. A szerencsés véletlennek köszönhetően Narziss - aki ekkorra már a kolostor irányítójaként a János apát nevet viseli - szemtanúja lesz a vesztőhelyre vitelének, és a gyóntatópap szerepében találkozik a sok-sok éve nem látott Goldmunddal. Közbenjárásának köszönhetően megmenti a haláltól és meginvitálja a kolostorba. Az ott kialakított műhelyében ismét a művészetnek élhet. A kolostor számára készített alkotásait Narziss is elragadtatással fogadja: "...látom, éppoly mélyen megragadod, és sokkal elevenebben kifejezed a lét titkát, mint a legtöbb gondolkodó."
Ekkor Goldmund élete vége felé jár, természete hívja még egy rövid vándoréletre, azonban idő előtt visszatér a kolostorba , immár betegen, fáradtan, nélkülözve szerelmet és életerőt. A régi barát, Narziss személye és gondoskodó szeretete vele van utolsó óráiban is. Ő indította el a sorsának megfelelő úton, és hosszú útját befejezve nála pihen meg örökre.

Az általam olvasott 1963-as kiadású könyv Hesséről szóló utószavában Németh G. Béla így ír a Narziss és Goldmundról: "A fogékony olvasó ... rögtön megérzi: egy kiváló, emberséges ember vallomása ez az életről. Jelentős mű, a nagy könyvek közül való."
Csak egyetérteni tudok vele.

Értékelés: 4/5

Albert Camus: Közöny - A bukás

A Közönyben egy totálisan szenvtelen, sodródó ember története tárul elénk. Sok helyen szokták idézni a főszereplő jellegzetességeként az első két mondatot: "Ma halt meg anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan." A mű elején a saját anyja temetését szinte kötelező nyűgként éli meg, és a továbbiakban megindul azoknak az eseményeknek a láncolata, amely gyilkosságban végződik, majd a végén közönnyel várja a rá kiszabott halálos ítélet végrehajtását is. Semmilyen módon nem akart felelősséget vállalni az életéért és cselekedeteiért, ez pedig másra és önmagára nézve is végzetes következménnyel járt. Olvasása után a Bűn és bűnhődés jutott róla eszembe. Ez Camus egyik legismertebb alkotása, rám viszont nem volt olyan hatással, mint e könyv másik darabja.

A bukás számomra többet nyújtott a Közönynél. A regény főhőse egy nagy sikerű párizsi ügyvéd, aki egy villámcsapásszerű élmény hatására hirtelen rádöbben önmaga és környezete végletesen hazug voltára. A regény öntépő vallomás, amelyet vezeklő bíróként mond el a hős, aki vádbeszéde után nemcsak önmaga, hanem az egyetemes emberi gyengeség felett is pálcát tör. Hihetetlen gazdag leírást kapunk az emberi természetről, a tetteink mozgatórugóiról. Camus számtalan nagyszerű gondolatot ad főhősünk szájába. Az egyik kedvencem:
"Boldogságunkat és sikereinket csakis akkor bocsátják meg, ha elég nagylelkűek vagyunk, hogy másokkal is megosszuk őket. De boldogok csak akkor lehetünk, ha nem sokat törődünk másokkal. Így hát minden út zárva van. Boldog legyen az ember s megítélt, vagy felmentett és szerencsétlen?"
Akár Hesse A pusztai farkasban, Camus A bukásban tart tükröt elénk, hogy mindannyian magunkra ismerjünk és elgondolkozzunk.

Szimbólumokkal és történelmi utalásokkal teli, odafigyelést, elmélyülést igénylő mű. Gondolati gazdagsága okán ajánlom a filozofikus művek kedvelőinek.

Értékelés: 3.5/5

Boleslaw Prus: A fáraó

Augusztusban a helyi könyvtárban pár hétig szünetelt a kölcsönzés, ez idő alatt fogtam hozzá házi könyvtáram egy újabb olvasatlan könyvéhez, A fáraóhoz.

Az ókori Egyiptom a színtere a lengyel szerző regényének, kr.e. XI.században. E korban a birodalmat a fáraó kormányozta, ő volt a fővezér, a leggazdagabb földesúr, sőt az istenek fia, és maga az isten. Az istennek kijáró hódolatot nemcsak a néptől és a tisztviselőktől követelte meg, hanem néha maga is állított magának oltárt, és tulajdon képmása előtt meggyújtotta az illatos füstölőt. Sokan közülük már életükben hatalmas piramisokat emeltek maguknak részben vallási okokból, részben pedig hogy haláluk után még évezredeken keresztül kifejezze uralkodói nagyságukat.
A fáraó mellett, de nagyon gyakran még fölötte is voltak a papok; ez volt a bölcsek rendje, ennek a kezében volt az ország sorsa. A papság rendkívüli szerepet töltött be Egyiptomban. Oktatók, jósok, tanácsadók voltak. Az ő akaratuk és tudományuk biztosította a halottaknak a halhatatlanságot. Mint orvosok betegeket gyógyítottak, mint mérnökök irányították a közmunkákat, mint csillagászok pedig a politikát, ők ismerték legjobban országukat és a szomszéd államokat.
A regény XIII.Ramszesz története felemelkedésétől egészen bukásáig. Egy olyan fáraóé, aki még trónörökösként felismerte a papok ármánykodását, túlhatalmát, azt hogy az uralkodó feje fölött hoznak Egyiptom sorsát meghatározó döntéseket. Uralkodóként megpróbálta letörni hatalmukat, szembeszállt velük, azonban a papság a vallás és a tudomány legfőbb ismerőiként olyan manipulációkra, manőverekre voltak képesek, melyekkel az egyszerű népet saját céljaiknak megfelelően irányíthatták, az uralkodót pedig lefegyverezhették. Az ifjú fáraó apjával ellentétben nem a kiegyezést választotta a papokkal szemben, ezzel azonban sorsa eldőlt, csak rövid uralkodás adatott meg neki.

Bevallom, sohasem vonzott túlságosan e kor történelme, de egy jó regény ha izgalmasan, fordulatosan van megírva, felkeltheti a még szunnyadó érdeklődést. Sajnos nálam a könyv nem hozott áttörést e tekintetben. A cselekmény nem volt túl érdekfeszítő, közepesre tudnám összességében értékelni a regényt. Az ókor rajongói azonban tegyenek vele egy próbát!

Értékelés: 3/5