Tar Sándor: A térkép szélén

Többnyire a rendszerváltás után munkanélkülivé váltak, lecsúszott egzisztenciák, alkoholisták, elváltak, hajléktalanok, a társadalom perifériájára szorult emberek a főszereplői Tar Sándor 2003-as novelláskötetének. A 16 történet többnyire kilátástalan élethelyzetben jeleníti meg szereplőit. Van, aki rezignáltan beletörődik sorsába, jobb híján sodródik az árral, egyesek meg próbálnak küzdeni, de általában kevés sikerrel. A valós életről, közelmúltunkról szólnak ezek a novellák, mégpedig alulnézetből, azaz a szerencsétlenebb, kiszolgáltatottabb rétegek, egyszerű munkások, elszegényedett munkanélküliek lepukkant, reményvesztett életek megjelenítésével. Bemutatja a rendszerváltás következményeinek igazságtalanságait (elbocsájtások, elszegényedés), és a dolgozót emberszámba sem vevő új tulajdonosokat egyaránt. Megrendítően ábrázolja a kilátástalanságban felnövő fiatalokat, és a méltóságukat vesztett, az élet megpróbáltatásaival küzdő nőket is. Helyenként a szerelemnél nagyobb úr az éhség, és előfordul, hogy a kannás bor segít a szexuális tapasztalat megszerzésében. Szerencsére a humort, iróniát sem nélkülözik az írások.

Tar Sándor saját tapasztalatait is beleírta a történeteibe, hiszen szegényparaszti családban nőtt fel, majd gépipari technikus volt egészen 1992-es elbocsájtásáig, onnantól pedig munkanélküliként tartotta magát számon. A Hajdúságban élt, amely eleve az ország szegényebb régióihoz tartozik, így hát kis magyar szociográfiáihoz volt honnan gyűjteni az ötleteket.

A történetek szereplőit nagyszerűen ábrázolja a szerző, szinte érezni a könyvből izzadságuk és az olcsó bor szagát. A kisvárosi környezetemben szintén találni a novellák figuráihoz hasonló karaktereket. Bizony, ezek a társadalom perifériájára szorult emberek is a közelmúltunk hús-vér szereplői. Ez is a mai magyar valóság, de egyáltalán nem show, és esetükben tényleg a lét a tét.
Egy-két novellát némileg befejezetlennek találtam, az emberábrázolások viszont kiválóak, és a humor, az irónia is tetszett. Összességében jó kis szociográfia.

Értékelés: 4/5

Wass Albert: A funtineli boszorkány

"Az ember azt hiszi, hogy nagyon okosan elrendezte a sorsot. De a sorsot nem lehet elrendezni. Egyszerre csak jön valami, hirtelen, egy nap, amikor nem is várod, és fölborul minden. Vége. Vége. A sorsot nem lehet elrendezni. A sors rendezi el az embert."

Wass Albert munkásságát csak a rendszerváltás után lehetett megismerni, ha jól tudom, előtte politikai okai voltak irodalmi mellőzésének. Habár az utóbbi években is sokan eszerint ítélik meg, szerintem ha egy író jól ír, felesleges bármilyen ideológia szerint megítélni, beskatulyázni, emiatt megfosztani magunkat egy jó regénytől vagy verseskötettől.

Nekem ez a könyve az első, amelyet olvastam tőle. A sok várólistán lévő könyv közül sokszor csak bizonyos szempont alapján tudok dönteni, ezúttal a 2005-ös, A Nagy Könyv százas listájának egy újabb, olvasatlan könyvére voltam kíváncsi. Ezen A funtineli boszorkány a 25. legnépszerűbb regény volt, és Wass Albert eddig ismeretlen szerző volt számomra. Most, hogy túl vagyok a három kötetes, majd' 800 oldalas regényen, megelégedéssel írhatom, hogy nem csalódtam a műben, és a 25. hely sem bizonyult érdemtelennek.

Az egész könyvből árad a természet szeretete, tisztelete. Jól tetten érhető, hogy olyan ember írta, aki maga is otthonosan mozgott benne, együtt lélegzett vele. Wass Albertnek egy ideig ez volt a hivatása is, erdőmérnöki végzettséggel rendelkezett és erdészfelügyelőként is dolgozott.

Az erdélyi hegyekben játszódó, meseszerű történetnek a havasi, fiatal lány, Nuca, a főszereplője. Az első kötetben, Az urszubeli leányban az Istenszéke alatt, az Urszun él egy furcsa, kerek faházban apjával, a szótlan Tóderikkel. Nem ismer más törvényt, mint az erdők és hegyek törvényét, a jóságot sem Istentől vagy annak árnyékában tanulja meg, hanem a természettől. Élete nem könnyű, hiszen apját elviszik a csendőrök, így a tíz év körüli kislány magára és az emberek könyörületére utalva nő fel. A közeli faluban sokan nem nézik jó szemmel, hogy magában él, és szépségével a férfiakat megbabonázza. Nyestre, nyulakra vadászik, halat fog, ezeket adja el a falu korcsmájában, cserébe málélisztet, túrót, olajat, szappant, gyertyát vesz. A jószívű, segítő emberek kecskékkel, birkákkal látják el, megállja a helyét a vad természetben, nem elveszett ember. Egy alkalommal egy cigányasszony különös képességeire hívja fel a figyelmét, és azt állítja, hogy a boszorkányok jele van a homlokán, továbbá: "A halál van az ágyadban leány! Aki veled alszik, meghal!"
És valóban, egyre több jel utal arra, hogy a cigányasszonynak igaza van. Kiolvassa az emberek szeméből a múltjukat és a jövőjüket, a túl közeli ismeretségre vágyó férfiak élete pedig rejtélyes halállal végződik. Amikor elkeseredettségében újra felkeresi a cigányaszonyt, az így felel neki:

"Nem tehetsz róla. Jó vagy és szelíd. Szeretni akarsz, és halált osztogatsz. Nem érzed a gyűlöletet, aminek eszközéül jöttél erre a földre. (...) Ha életet hoznál mégis a világra, magad ölnéd meg azt is, és nem tehetnél róla. Borzalmas írás van a tenyereden, leány... és az írások ellen nem tehetünk semmit. Te vagy a bosszú angyala, akinek boszorkány a neve... szép és borzalmas a sorsod, félelmetes és gyönyörűséges... kívánságod parancs a poklok hatalmasai előtt, vágyad beteljesül, mielőtt kimondanád... megcsúfolt szüzek bosszúját hordozza véred... megcsalt leányok átkát váltod valóra... (...) megérzed a szemek mögött a gondolatot, és meghallod a szavakat, amiket nem mondanak el. Meglátod, ami láthatatlan, meghallod, ami hang nélkül való, s megérzed, aminek illata sincs, mert még meg sem született az időben."

Egyre inkább tudatában van különleges képességeinek, állatot, embert egyaránt képes megbabonázni. Hosszú, titokzatos várakozás után a leány úgy érzi, hogy fel kell mennie az Urszun. Nem tudja pontosan, hogy hová és miért, csak erős késztetést érez. Ott összetalálkozik egy vadásszal, Éltető uraság fiával, Gáspárral. Szerelemre gyúlnak egymás iránt, pár napot itt együtt töltenek, amikor Gáspárnak mennie kell, megígéri, hogy visszatér hozzá.
A történetben megjelenik az iparosítás árnyoldala is a modern gőzfűrészgép megjelenésével, az erőszakos erdőkivágással. Ennek esik áldozatul az urszubeli ház is, Nuca kénytelen elmenekülni onnan.

A második kötet, a Kunyhó a Komárnyikon, már az elején tudósít az iparosítás másik jellegzetes mozzanatáról, a vasútépítésről. Az addig háborítatlan természetet alagút, vasúti töltés, és - Wass Albert szavaival - vasszörny, az ördög masinája, azaz mozdony csúfítja el.
A Komárnyikon egy kis kunyhót épít Gáspár, amelyben feltűnik egy, a környékbeli emberek számára ismeretlen nő is: Nuca. A környékbeli juhászok, erdőőrök megismerkednek vele, és amikor megtudják, hogy milyen kapcsolat fűzi a fiatalúrhoz, szinte mind segít neki berendezkedni, új életet kezdeni a kis házikóban. Egyszerű, de bölcs emberek ők, legtöbbjük fájdalmas múlttal éli az életét.
Wass Albert sok, arra a vidékre jellemző szót használ. Egy idő után a szövegkörnyezetből rá lehet jönni a legtöbbnek a jelentésére. Csak néhány példa: pakurász = juhász, pláj = mező, tisztás, plájász = erdő-, mezőőr, prepegyit = zsivány. A legtöbbet fogyasztott étel itt a málélisztből készült puliszka.
A jóslat egy ideig mintha hazudna, Nuca rövid időre megtalálja boldogságát, de az úrfi főleg csak vadászidényben jár fel a kunyhóba, és amikor megszületik kisfiuk, Nuca szomorúan veszi tudomásul, hogy a gyermek sem jelent a férfinak nagyobb kötődést.
Egy alkalommal, amikor nyolc zsivány betér a kunyhóba, kiderül, hogy vezetőjük, Bandilla, Nuca igazi apja. Tóderik a nagyapja volt, egy tragédia miatt kényszerült apjaként nevelnie.
A korábbi jóslat pedig egyszer csak beteljesedik: meggyilkolják az úrfit. Ekkor Éltető uraság csellel elraboltatja a gyermeket - unokáját -, hogy örökösként nevelje fel.

Ettől kezdve, - a harmadik kötetben, A funtineli boszorkányban - Nuca tudatosan használja boszorkányos erejét: nemcsak látja az emberek szemében a múltat és a jövendőt, de megbosszul minden rosszat, amit a férfiak a nők ellen valaha elkövettek. Lidércként, valamiféle kísértetként bolyong, és egy-egy pásztor esik áldozatul énekének, szépségének, de bosszút áll gyermeke elrablóin is.
Amikor újra összetalálkozik apjával, Bandillával, együtt tölti velük az idejét barlangi szállásukon. Aztán elhatározzák, hogy egy távolabbi helyen, a Fekete-völgyben vesznek egy házat. Itt mindannyian letelepednek, juhokat, lovat, tehenet vesznek. Hamarosan híre megy a környéken, hogy Nuca látóasszony, testi-lelki bajokat gyógyít. Sokan járnak hozzájuk bajaikkal, cserébe ellátják őket élelemmel, állatokkal. A közeli kis fatemplomba ellátogatva ráakad nagy ellenségére, a pópára, aki ellene hangolja a népet. A csendőrök is elkezdik zaklatni, és a végén az apját lelövik, őt pedig elviszik, házukat felgyújtják. A börtönből szabadulva útközben egy gazdával találkozik, szavai sokatmondóak:

"(...) én most megyek vissza a hegyekbe, hogy ne is lássak többet csak fát és állatot. (...) Nem bántok én senkit! Sohasem bántottam senkit! Csak megmondtam az embereknek azt, ami a szemükben volt. Nem én rontottam el az életüket, ők rontották el maguk. Én csak megmondtam nekik, hogy mi az, amivel elrontották."

Visszatér az egykori korcsmába, ahová kislányként betért csereberélni, elmegy az urszubeli ház romjaihoz - emlékezni. Meglátogatja a komárnyiki kunyhót is, az öreg Dumitru, az egyik plájász lakja, de a többi kedves ismerős már szinte mind meghalt. Abban bízik, hogy egyszer majd a fia is ellátogat ide, ám hírt hoznak a haláláról, miszerint kiesett egy vonatból. Ekkor eszébe jut, hogy a kunyhóhoz jövet egy vonat ablakából egy gyerek megdobta tojással, akit Nuca dühében megátkozott. Ekkor döbben rá, hogy egy újabb jóslata teljesült be a cigányasszonynak ("Ha életet hoznál mégis a világra, magad ölnéd meg azt is, és nem tehetnél róla."). Eltűnik a házból, és ezután a Funtinelben látják néha, halálos veszélyt jelentve arra a férfira, aki meglátja.

Nagyon érdekes az az ellentét, amely a lenti, falubeli emberek, és a fenti, a természet gyermekének tekinthető Nuca között megfigyelhető. Ezt csak még jobban megterheli misztikus, természetfeletti képessége, aminek következtében sehol sem találhat nyugalmat, állandó bolyongásra kényszerül. A másik ellentét, amelyről nyilvánvaló szomorúsággal tudósít a szerző: az iparosítás, a civilizáció betörése a háborítatlan természetbe a gőzfűrésznek köszönhető erdőkivágás, valamint a vasútépítés által.
Wass Albert gyönyörű természeti képekkel ajándékozott meg, olvasás közben azokra a csodás, háborítatlan helyszínekre kívánkoztam. A komárnyiki kunyhóban szívesen eléldegélnék. Ugyanakkor regénye tele van szép gondolatokkal sorsról, végzetről, ember és természet megszentelt viszonyáról. Nagyon tetszett, ahogy a bölcs, öreg plájászok beszéltek életről, halálról, Istenről. Egyszerű életszemléletük, a civilizáció zaklatottságától mentes, csendes mindennapi tevékenységük nagyon rokonszenves volt számomra.
Azt hiszem, aki kicsit is fogékony a lélekemelő olvasmányokra, az ebben a meseszerű történetben is megtalálhatja a szépet.

Értékelés: 5/5

Émile Ajar: Előttem az élet

A szerző valódi neve Roman Kacew, Émile Ajar az egyik írói álneve a sok közül. 1914 és 1980 között élt, az Előttem az élet 1975-ben jelent meg. Érdekesség, hogy még ebben az évben megkapta érte a francia irodalmi Goncourt-díjat. No nem a könyv miatt érdekes ez, hanem mert ezt a díjat csak egyszer kaphatja meg egy író, neki pedig már a második volt - az elsőt 1956-ban kapta Romain Gary néven írt egyik könyvéért -, mivel az odaítélő bizottság nem tudta, hogy ki is rejtőzik az álnév mögött.

Az Előttem az életet fanyar humor és drámaiság egyaránt jellemzi. Egy arab kisfiú, Momo elbeszélésében, vagányos beszédmódjával, az ő életfilozófiájának szemüvegén keresztül ismerjük meg a francia társadalom perifériájára szorult négerek, arabok, zsidók világát. A párizsi Belleville-ben, a 6.emeleten lakik Rosa mama, egy kövér, idős, zsidó asszony (egykori prostituált), aki - Momo szavaival élve - kurvagyerek-bömböldét üzemeltet. Ez annyit jelent, hogy kurvák kisgyerekeire felügyel az otthonában. E szolgáltatást azért veszik igénybe az elfoglalt anyukák, mert egyébként a Gyámhatóság elvehetné tőlük a gyerekeiket, nem túl erkölcsös életvitelüknek köszönhetően. Van itt mindenféle: néger, arab, vietnámi, zsidó kisgyerek, az anyukák pedig havonta küldik Rosa mamának a pénzesutalványokat. A kiskölkök jönnek-mennek, cserélődnek, van, aki egy idő után elkerül nevelőszülőkhöz, vagy kis időre az anyja foglalkozik vele.

Momo egy érzékeny, az éltről kortársainál felnőttesebben gondolkozó kisfiú, aki 3 éves kora óta tartózkodik Rosa mamánál. Nem ismeri a szüleit, csak annyit tud, hogy anyja is prostituáltként szülte. Tele van szeretet éhséggel, és még a kisebb lopásokkal is csak magára akarja felhívni a figyelmet, hogy törődjenek vele, hogy fontosnak érezhesse magát. Nincsenek illúziói az élettel kapcsolatban, hiszen a sors nem bánik vele kesztyűs kézzel, akárcsak a környezetében lévőkkel. Kurvák, stricik, bevándorlók világa veszi körül, ebben szocializálódik. Mégis a nehéz sorsúak közt is vannak segítőkész, szeretni való emberek. A kávézóban ott az idős, arab származású Hamil úr, aki a Korán és Victor Hugo-könyvek társaságában ücsörög. Momoval szívesen társalog a Koránról, az irodalomról. Vagy a szomszédjukban egy néger transzvesztita, egykori bokszbajnok, Lola asszony él, aki ha kell pénzzel, élelmiszerrel vagy főzéssel segít nekik.

Rosa mama életére fiatalon rányomta a bélyegét, hogy zsidó nőként megjárta a koncentrációs tábort. Ez azóta is sokszor kísérti álmaiban. Különös szokása, hogy ágya alatt tartja Hitler arcképét, és amikor rosszul állnak a dolgok, nézegeti, amitől jobban érzi magát. A pincében pedig van egy zsidó kuckója, ahová ha szükségét érzi, szintén elvonulhat megnyugodni. Fél a múltbeli árnyaktól, és a magánytól is.

Amikor már egyre több betegség és a szenilitás gyötri Rosa mamát, fogyatkoznak a gyerekek és a pénzesutalványok, Momo és Rosa mama közt még szorosabbá válik a kötelék. Momo egy felnőttnek is kihívást jelentő helyzetben találja magát, amikor gyerekként rá hárul a Rosa mama ellátásának feladata. Leépülése folyamatában, először csak nem képes elhagyni a lakását Rosa mama (kedves momentum, amikor a szomszédban lakó bútorszállító fivérek szabadnapjukon leszállítják, és megkocsikáztatják a városban az idős nőt, amitől az kivirul), majd pedig már saját magát sem képes ellátni ("mindenhol ereszt").
Egy napon beállít hozzájuk Momo apja, aki 11 év után jelentkezik a gyerekért. Kiderül, hogy annak idején ő is strici volt, prosti feleségét féltékenységből megölte (elmés volt, azaz elmebeteg), és ezután adta át Rosa mamának a gyereket. Az asszony azonban elhiteti vele, hogy a fiát tévedésből zsidónak nevelte, ami olyan sokként éri az arab férfit, hogy távozóban elhalálozik. Momo ekkor tudja meg, hogy tulajdonképpen nem 10, hanem 14 éves. Később az asszony kezelőorvosa, Katz doktor világosítja fel, hogy Rosa mama szerette volna minél tovább magánál tartani, félt hogy a gyerek elhagyja, ezért hitette el vele, hogy négy évvel fiatalabb.

Rosa mama nem szeretne kórházban, magatehetetlenül vegetálni, erről Momoval is beszél. Amikor az orvos kórházba utalná az asszonyt, még pár nap haladékot kicsikar Momo. Sőt, még az eutanázia lehetőségét is felveti az orvosnak, aki ezt természetesen kerek-perec elutasítja. Végül Momo egy kegyes hazugságot eszel ki, hogy a kórházba szállítást megakadályozza: elhiteti orvossal, szomszéddal egyaránt, hogy izraeli rokonai érte jönnek, és Izraelben, saját népe közt fogják ápolni. A pincebeli kuckó lesz az a hely, ami Rosa mama addigi képzeletében oly sokszor, és immár a kis Momoéban is Izrael földje lesz. Úgy gondolja, talán ez az egyetlen hely, ahonnan békével, emberhez méltóan távozhat az életből.

Rosa mama és Momo egymásrautaltsága (egyiküknek sincs senkijük és ezt mindketten empátiával átérzik a másikban is) olyan szeretetteljes ragaszkodást és gondoskodást eredményez, ami felülír minden származási, vallási és kulturális különbséget.

Értékelés: 4/5

Giovanni Boccaccio: Dekameron (Válogatott novellák)

Giovanni Boccaccio, az európai irodalom első novellistája, 1348 és '53 között írta élete fő művét, a Dekameront. Kis híján megsemmisült szerzeménye, amikor életét 1362-ben súlyos vallási krízis dúlta fel. Egy vándorprédikátor hatására olyan súlyos bűntudat tört rá, hogy tűzbe akarta vetni vétkesnek talált Dekameron-ját is, melyben annyit gúnyolódott a papokon és az álszenteken. Kétségbeesett szándékáról - az utókor mérhetetlen szerencséjére - Petrarca beszélte le. A költő barát a Dekameron-t oly nagyra becsülte, hogy egy novelláját - a tizedik nap tizedik elbeszélését, a szeplőtlen jellemű Griselda történetét - latinra is lefordította, hogy megismerje a világ valamennyi művelt embere.
Az egyház sokáig indexen tartotta az alkotást, amiért Boccaccio a szerzeteseket, apácákat olykor pajzán helyzetekben vagy nem éppen példaértékű jellemekként ábrázolja.

A könyv, amelyet én olvastam, az Európa Diákkönyvtár-sorozatban megjelent kötet, mindössze 13 novellát tartalmaz. A teljes mű száz novellából áll. A kerettörténet szerint Firenzéből, az ott dúló szörnyű pestisjárvány, a búskomorság, a fájdalom és a szorongás elől menekül egy közeli vidéki villába tíz ifjú - hét leány és három fiú. Hogy a borzalmakról figyelmüket eltereljék, tíz napon át történeteket mesélnek egymásnak, naponta egyet mindenki. Innen a görög Dekameron cím, melynek jelentése: "tíz nap".

Boccaccio kifogyhatatlan kedvvel mesél, és nagyszerűen ábrázol különböző emberi jellemeket. Novelláit példabeszédeknek is felfoghatjuk, amennyiben rátapint egy-egy gyarló, megvetendő, vagy nemes és példaértékű, de mindenképpen emberi tulajdonságra. Némelyik novellában az egyházi embereket gúnyolja ki csalásuk vagy naivságuk okán. Máshol az udvariasság és nagylelkűség példázatát örökíti meg akár nemes ember akár közönséges szolga tetteiben. Van meglepő fordulatokban gazdag, "véletlen" alakította történet, vagy olyan kacagtatóan előadott, melyben az okos rászedi az ostobát. Sokaknak a pajzán történetek jutnak eszükbe a Dekameron-ról, ebben a válogatásba 2-3 ilyen fért bele, melyek ravasz asszonyokról, törvénytelen szerelmeskedésekről, felszarvazott férjek megcsúfolásáról szólnak - nem megbotránkoztató, inkább megmosolyogtató stílusban -, szerzetesek és apácák vidám bujálkodásairól csak a bővebb kiadású könyvekben lehet olvasni.

Miközben a háttérben a halál árnyéka vetül a mesélőkre, a történetekből áradó életöröm, humor, finom erotika egy időre valóban elfelejteti a gondokat szereplőkkel és olvasóval egyaránt. Engem is teljesen kikapcsolt, és hajdani gyermekkorom mesevilága idéződött fel bennem, a felnőtteknek szóló novellákat olvasva. Nagyon jól átjött a középkor hangulata is, magam előtt láttam a kosztümös életképeket, a humora pedig kellemes perceket szerzett.

Értékelés: 4/5

Thomas Mann: A varázshegy

Hans Castorp nagy utazása, avagy az ember, aki dombra ment fel és hegyről jött le...


A 24 éves Hans Castorp, mindössze három hetes látogatásra utazik a svájci tüdőszanatóriumba, hogy meglátogassa Joachim unokaöccsét. Az egyetemi vizsgáira való készülés meglehetősen kimerítette, egy kis hegyvidéki levegőváltozás éppen jól jön neki, aztán folytathatja tovább hídépítő-mérnöki karrierjét. Igen ám, de amikor belecsöppen ebbe a különleges környezetbe, ott ragad, és hosszú tartózkodásra rendezkedik be.

Lassan tudatosodik benne, hogy a síkföldi élet, az egészségesek világa, ahonnan jött: a "lent", és a szanatórium, a betegek világa: a "fent" - teljesen más világok.
Itt más az életritmus, még az idő természete is különbözik. Az idő az egyik dolog, amelyről igen sokat elmélkednek regénybeli szereplőink. Az egyik érdekes figura, az olasz Settembrini megismerkedésükkor kijelenti:
"Mi idefenn nem ismerjük a hetet, mint időegységet, uram, engedje meg, hogy kioktassam. Legkisebb egységünk a hónap. Nagystílűen számolunk... ez az árnyak előjoga."

Ez már csak azért is így van, mert szigorú napirend szerint múlnak a betegek napjai. A napi ötszöri étkezéseket a teraszokon eltöltött fekvőkúrák és környékbeli séták egészítik ki. Jelesebb alkalmakkor zenés esteket tartanak az étterem, társalgó helyiségeiben.

Az első hetekben csak mint kívülállóra tekintenek a szálló lakói, mígnem Hans fokozatosan, szinte észrevétlenül beilleszkedik az itteni életbe, sőt pár nap elteltével olyan tüneteket "produkál" (láz, orrvérzés, heves szívdobogás), hogy Behrens tanácsos (a főorvos) kifejezetten maradásra bírja, így maga is bentlakóvá válik az intézményben. De úgy tűnik, ezt egy cseppet sem bánja, ekkorra a szabályos életrend, a kényelem, mind-mind jó hatással vannak rá.

Ahogy telnek a hónapok, megismeri, hogy "az igazi évszakok, azok voltaképpen ismeretlenek idefenn." Télen is lehet szikrázóan napsütéses idő, de nem ritka, hogy nyáron is havazik. Ez is egy plusz adalék a fenti idő megfoghatatlanságához.

A szereplők tekintetében különleges figurákban nincs hiány. A már említett Behrens tanácsos, aki az intézmény orvosi vezetője, egyedi humorú személyiség. Korábban eltemette idefenn a feleségét, gyászában egy időre meghibbant, azután itt maradt, mert idekötötte a sír, és mert ő maga is fertőzést kapott. Ha alkalmanként szivarozik, attól depressziós hangulatba kerül, szabadidejében festeget.
Madam Chaucat, a szeszélyes, tatárszemű hölgy, aki iránt szégyenlős vonzalom alakul ki főszereplőnkben. A hölgy különváltan él férjétől, és nem olyan komoly beteg, hogy örökké szanatóriumban kelljen élnie, gyakran utazik el és vissza.
Az olasz Settembrini, a humanista literátus, aki Castorpot az élet féltett gyermekének nevezi, már megismerkedésüktől fogva filozofáló diskurzusokat folytat a fiatalemberrel. Mivel Hans nyitott az új dolgok megismerésére, az olasz próbálja megnyerni nézeteinek.
Amikor az olasz leköltözik a szállóból a közeli településre, és ott szomszédja lesz a jezsuita Naphtának, akivel nagy szellemi csatákat vívnak, különböző ideológiák és szellemi áramlatok küzdenek meg a két idős ember által, Hans világképének befolyásolására, formálására. Ezek a tömény filozófiai diskurzusok, amelyek szinte enciklopédikus teljességgel bontakoznak ki, nos, a könyv ezen részei számomra komoly kihívást jelentettek. Részben száraz mondanivalójuknak, részben talán a felemlegetett eszmékben való csekély jártasságomnak, esetlegesen türelmetlenségemnek köszönhetően. Mindenesetre a sokadik magasröptű csörténél felmerült bennem: most hagyjuk abba!, de aztán sikerült valahogy átlendülnöm rajta. Nálam a "mélypont" ilyen tekintetben a könyv utolsó harmadában volt, de tekintve hogy 1021 oldalt tesz ki a regény, utólag megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy leküzdöttem az efféle akadályokat is.

Hans e különös világban tett utazása, számára addig ismeretlen, új dolgok felé terelik figyelmét, melyek befogadására személyiségének köszönhetően késznek mutatkozik.
"... elmélyedő érdeklődéssel olvasott az életről, az élet szent és tisztátalan rejtélyéről" anatómiai, fiziológiai, élettani, patológiai tematikájú könyveket. (Újabb kihívás a könnyed olvasmányokat kedvelőknek!: Mann itt is szinte orvosi, biológiai részletességgel taglalja ezeket a dolgokat.) Az elmélet mellett ezen a helyen óhatatlanul szembetalálja magát a halál valóságával is, hiszen nem mindenki gyógyul ki betegségéből. Arra azonban kínosan ügyelnek a szállóban, hogy az életben maradottak ne láthassák a holttestek elszállítását, a téma a betegek közt is tabunak számít. Castorp ezt erkölcstelennek tartotta. Szellemi szükséglete volt, hogy komolyan vehesse és tisztelhesse a szenvedést és a halált. Törődik a súlyos betegekkel, látogatja őket, így tiltakozva a szanatóriumban uralkodó önzés ellen.
Később érdeklődése a botanika felé fordul. Ezekre az új ismeretekre való könnyed fogékonyságait egy alkalommal így magyarázza:

"Magány, elvonultság, szemlélődés. Van ebben valami tetszetős elgondolás. Mi idefenn meglehetős elvonultan élünk, ezt bízvást mondhatjuk. Ötezer láb magasságban fekszünk páratlanul kényelmes nyugágyunkon, lenézünk a világra és teremtményeire, s elgondolkozunk a magunk feje szerint. Ha jobban megfontolom és kimondom az igazat, akkor a nyoszolya, mármint a fekvőszék, tetszik tudni, tíz hónap alatt több hasznos felismerésre vezetett, és több gondolatot keltett életre bennem, mint a malom odalenn a síkföldön az esztendők folyamán, ez tagadhatatlan."

A második tél beköszöntével felfedezi a természet szépségeit sítalpon, bejárja a havas hegyvidéki környéket. Egy hatalmas hóviharba kerülve majdnem az életébe kerül az elemekkel szembeni kihívás, de végül túléli, és a helyzet kiváltotta megváltozott tudatállapot egy újabb lehetőséget kínál a szellemi elmélkedésre.

Joachim unokaöccse, aki katonai pályát választott, eltérő karakter. Egy alkalommal így nyilatkozik Hans megérkezése után:

"Néha azt gondolom, betegség és halál igazából nem is komoly dolog, hanem inkább egyfajta lógás; komolyság voltaképpen csak a lenti életben van. Azt hiszem, idővel majd te is megérted ezt, ha tovább leszel idefenn."

Ő Castorppal ellentétben nem volt alkalmas a fenti körülmények nyújtotta lehetőségek kihasználására, mindig csak ideiglenes állomásnak tekintette a szállót, és elvágyott a síkföldre, hogy betöltse hivatását. Idejekorán távozik a szállóból, hogy pár hónap elteltével kiújuló betegsége miatt visszatérjen - meghalni.

Clawdia Chaucat-tal, a számára szimpatikus nővel, egy farsangi esten sikerül Hansnak szóba elegyednie, de rögtön másnap a hölgy elutazik. 10 hónap múlva tér vissza a holland Mynheer Peeperkorn oldalán. Hanst ez érzékenyen érinti, ám nagy hatást gyakorol rá a férfi, aki különös "személyiség". A trópusi láz gyötörte hollandus pár hónap elteltével önként mond le az életről.

A történet vége felé rögeszmés viselkedések is felütik a fejüket a lakók közt. Van, aki azon tanakodik, hogyan lehet a kőrt négyszögesíteni (!). Hans is kezd elkedvetlenedni, a rátörő egyhangúság ellen passziánsszal múlatja ideje egy részét. Egy kis változatosságot visz a betegek és Hans életébe, amikor a tanácsos egy gramofont helyez el a társalgóban jó néhány lemezzel. Hanst elbűvöli a masina és a zenék. Késő éjszakába nyúlóan ismerkedik az operákkal, műdalokkal. Egy 19 éves dán leány természetfölötti képességeinek segítségével szeánszokat rendeznek. Hans két szellemidézésen vesz részt, a másodikon Joachim "megjelenik".

Mintha a közelgő világháború zűrzavarát éreznék, a szálló vendégei körében ingerültség, türelmetlenség, veszekedés tapasztalható. Olyannyira általános ez, hogy Castorp nem kis megrőkönyödésére a két szellemi vitapartner: Naphta és Settembrini összekülönbözése is párbajba torkollik. A tragédia elkerülhetetlen.

Hét év a síkföldön hosszú idő. Hét év alatt újulnak meg a sejtjeink. De mint tudjuk, odafönn az idő relatív. Hét évre nyúlt Hans Castorpnak a berghofi Nemzetközi Szanatóriumban töltött tartózkodása. A hetedik évre szinte minden kapcsolatát megszakította a külvilággal. Varázslatosan hatott rá a hely szelleme, a természet, a művészet, a gondolkodás hatalmas tartományai bontakoztak ki előtte ez idő alatt. A megismerés különféle szférái. A világháború kitörésével azonban "felébred álmából" és elhagyja a szállót, hogy kivegye részét a háborúban. Visszatér az életbe - talán meghalni.

Utólag örömmel nyugtázom, hogy sikerült megbirkóznom ezzel a nem kevés elmélyülést, filozófiai érdeklődést kívánó regénnyel, amelynek számomra akadtak szépségei, mélységei, de voltak mélypontjai is. Nem egy habkönnyű olvasmány. Nem ez a könyv lesz a nagy kedvencem, de van ilyen. Nem hagyott egy ideje nyugodni, el kellett olvasnom. Habár "nem lettünk egymáséi", elismerem, hogy az irodalom fontos regényei közt a helye.

Értékelés: 3/5

A fizikusok - Öt modern dráma

A kötetben szereplő XX. századi drámák különböző korokban játszódnak, ám szereplői korunkra jellemző embertípusokat és problémákat jellemeznek, vetnek fel.

Gorkij 1902-es, Éjjeli menedékhely című naturalista drámájában szinte egyetlen "szalonképes" figura sincs, a szereplők ki vannak taszítva a társadalomból, semmivel sem rendelkeznek. Munkanélküliek, naplopók, szerencsétlen, züllött emberek élnek egy menedékhelyen, egy mai hajléktalanszállónak megfelelő helyen. Se pénzük, se reményük nincs egy jobb életre. Többnyire lopásból, kártyázásból szerzett pár kopejkájukat elisszák. A lelkiismeret, a szeretet, a becsület csupa felesleges, fényűzésre alkalmas fogalom, aminek ebben a világban nincsen érvénye. A semmi borítja árnyékát erre a világra. Luka, az öreg vándor egy időre itt száll meg, megjelenésével felkavarja az állóvizet. Szeretet, megértést prédikál, és úton-útfélen hirdeti: nincsen olyan ember, akinek ne lenne valamilyen csakis őrá jellemző értéke, tiszteletre méltó tulajdonsága. Szinte Megváltóként bolyong a mélyben, hogy azután hirtelen ismét távozzon. Ám nemcsak megváltóként értelmezhető, hanem szélhámosként is: mindenkit becsap és rászed, hamisan prédikál. Az embert tisztelni kell, hirdeti egy olyan környezetben, ahol a tisztelet és szeretet erőtlen fegyver a szegénységhez, kitaszítottsághoz és megalázottsághoz képest. Az itt élők többsége beletörődik saját helyzetébe, elfogadják azt, és így is élnek tovább. Egyikük azonban, a színész - az öreg szavai hatására - nem tud belenyugodni a megváltoztathatatlanba, elmenne innen, végül mégis tragédia jelzi kitörési vágyának hiábavalóságát.

Brecht, a Kurázsi mama és gyermekei című 1939-ben keletkezett darabja a harmincéves háború idején játszódik. Kurázsi mama katonákkal üzletel, "a csatamezők hiénája". Ha működik is benne az anyai szeretet, ennél jóval erősebb a pénznek, a haszonnak a szeretete. Ügyes, bátor asszony (nevét is onnan kapta, hogy ötven cipó megszerzése érdekében keresztülvágott az ágyútűzön), és mégis: olyannyira vak, hogy mindig rosszul választ: béke helyett a háborúra szavaz, mert csak a háború révén tud megélni, és gyermekei megmentése helyett is alkudozik, ad-vesz, áruival törődik. A túlélés számára a legfontosabb, és nem látja be, hogy a minden áron való túlélni akarás egy pontnál önnön ellentétébe fordul át: a halálba, gyermekei elvesztésébe. A gyermekei halála nem végzetszerű, hanem a sorozatosan rossz választások eredménye. Kurázsi mamának el kellett vesztenie a gyermekeit, mert nem a saját életét élte. Alkalmazkodott a háború törvényeihez, elfojtotta természetes érzéseit, és lassan emberi mivoltából is kivetkőzött.

Az 1949-es Az ügynök halála című Arthur Miller dráma az önmagát elveszítő kisemberről szól. Álom és valóság egybemosódik Willy Loman, a főszereplő számára. Az álmodozás visszavezeti a múltba, amely ezáltal mintegy megelevenedik, másfelől ez az álom az amerikai valóságra is vonatkozik: a Nagy Amerikai Álomra, amely a minden lehetséges ígéretével hitegeti az embereket. Egyfelől Loman saját álmainak a foglya, nem veszi észre a valóságot, másfelől viszont úgy tűnik, az Amerikai Álom nem létezik többé.
Loman családja felfigyel rá, hogy az ügynök egyre többet beszél magában - Loman ilyenkor a múltba sétál át, és dialógust folytat másokkal, például elhunyt testvérével. Loman a csőd szélén áll, az álmokba menekül. Nemcsak kisember, hanem tehetségtelen ember is, rossz üzletember, eleve alkalmatlan a pályára, ám ezzel nem hajlandó szembenézni, önmagának is hazudni kezd: illúziókkal veszi körül magát, és illúziókat kényszerít fiaira is. Fiával Biffel rendkívül feszült a viszonya, de nem véletlenül: Biff kezdettől tisztában van mindennel, látja hogy a sikerhez vezető út hazugságokkal és csalásokkal van kikövezve, ezért úgy dönt, hogy nem lép rá erre az útra. Az önámítás és a tisztánlátás nehezen tűrik meg egymást, végül Loman a halálba menekül.

A New Orleansban játszódó A vágy villamosa (1947) Stanley Kowalski és Blanche ellentétéből építkezik. Stanley, feleségével Stellával, szegényes negyedben élnek. Megérkezik hozzájuk Stella testvére, Blache, túladva a családi birtokon, szinte nincstelenül. A durva természetű Stanley, - aki asszonyára könnyen kezet emel, könnyen előtör állati énje -, már az elejétől fogva bizalmatlan a jövevénnyel szemben. Blanche tiszta, romlatlan nőnek adja ki magát, a közelmúltjában azonban titok lappang. Feslett életet élt, amelyről Stanley infókat szerez és le is leplezi a nőt. Blanche a rideg valóság elől az álmaiba menekül, Stanley viszont két lábbal áll a földön (faragatlanságával együtt is), az ő kettejük - valóság és álomvilág - párviadala tulajdonképpen a történet, melynek a végén Blanche elmegyógyintézetbe kerül.

Dürrenmatt A fizikusok (1962) című darabjában a tudósnak mint személyiségnek a felelősségét vetette fel, ám ennél tovább jutott, és magáról a modern világról mondott ítéletet. A magán elmegyógyintézetben három ápolt a főszereplő, egyikük Einsteinnek, másikuk Newtonnak képzeli magát, mindketten gyilkosságot követnek el, egy bizonyos cél érdekében. A harmadik Möbius, aki a legártalmatlanabbnak tűnik közülük. Ő rájött a minden elképzelhető felfedezések rendszerének a titkára, és látva, hogy a politika, a gazdaság miként állítja a tudományt egyre embertelenebb célok szolgálatába, önként vonult be az elmegyógyintézetbe, hogy így mentse meg az emberiséget saját felfedezésétől. Csakhogy véletlenül a lehető legrosszabb bolondokházát választotta ki magának: társai éppen erre a felfedezésre vadásznak. A fizikusok nemcsak a tudósok felelősségéről szól, hanem arról is, hogy bármiképpen cselekedjünk is, tetteink következménye fölött nincsen hatalmunk. Dürrenmatt következtetése: az igazi szabadság nem más, mint annak a belátása, hogy nem vagyunk szabadok.

Az öt dráma közül - élvezeti értékét tekintve - A vágy villamosa nyerte el leginkább a tetszésemet, de legalább egyszer mindegyikkel érdemes megismerkedni, hiszen a XX. századi drámairodalom meghatározó műveiről van szó.

Értékelés: 3/5