Vonnegut regényének főszereplője és elbeszélője Rudy Waltz az amerikai Középnyugaton, Midland Cityben töltötte élete nagy részét. Visszaemlékezésében fura életéről, családjáról mesél.
Apját mindenáron festőnek szánták, ezért hogy nemlétező tehetségét kibontakoztathassa, a bécsi Képzőművészeti Akadémiára jelentkezik, ahonnan - látva nevetséges képeit - nyomban eltanácsolják. Itt ismerkedik össze sorstársával, Adolf Hitlerrel. Mielőtt kénytelen hazatérni Amerikába, még beleszerelmesedik a Monarchia párducbőr kacagányába. Az I.világháború után megnősül, feleségével Németországba mennek nászútra. Jó barátjával, Hitlerrel ugyan nem tud találkozni, mert éppen börtönben ül. Németországban egy nagy puskagyűjteményt vásárol. Ennek egyik tagja, egy Springfield karabély kisebbik fiának, az akkor 12 éves Rudynak a kezében véletlenül elsül. Így lesz a fiúból kétszeres gyilkos (t.i. az áldozat gyermeket várt). Azóta csak Mesterlövészként emlegették a városi népek Midland City-ben. Apját perelték, még börtönbe is csukták és kiforgatták a vagyonából. Ez az akaratlan kettős gyilkosság egész életében nyomasztotta Rudyt. Később gyógyszerész lesz belőle, ír egy elfuserált színdarabot. Bátyja, Felix basszus hangjának köszönhette karrierjét, továbbá gyűjtötte a feleségeket. Midland City-t egy új jégkorszak éri, amit még a Waltz szülők átvészelnek, később az amúgy kiváló egészségnek örvendő Waltz mama, egy radioaktív építőanyagból készült kandallópárkány sugárzása miatt halt meg idős korában. A két testvér utóbb Haitin élt egy szállodát igazgatva, ennek köszönhetően élték túl a szülővárosuk közelében véletlenül felrobbant neutronbomba pusztítását. Ezenkívül még számtalan meghökkentő jelenet van e groteszk műben, nem mellékesen Rudy receptgyűjteményének egy-egy tagja is felbukkan benne.
Vannak benne ütős poénok, de akadnak érdektelen részek is. A regény első fele nekem jobban tetszett (talán az újdonságként ható, meghökkentő történetek miatt?), később mintha ellaposodott volna. Egy unalmas vonatúton azonban el lehet vele ütni az időt. Saját tapasztalat.
Maugham múlt század elején írt regényében arra vállalkozott, hogy bemutasson egy bizonyos emberi típust, a zseninek született tehetséget, aki bármilyen áldozat árán képes vele született képességei kibontakoztatására.
A szerző saját életébe fonva meséli el a különös történetet, melynek olykor maga is aktív szereplője. Charles Strickland, a londoni tőzsdeügynök 40 évesen nyárspolgári életet él, nem valami kiváló társalgó, műveletlen is, ellentétben az irodalom kedvelő, és társasági életet élő feleségével. Ám családi életük két gyermekükkel kiegyensúlyozottnak tűnik. Aztán 17 évi házasság után Strickland váratlanul elhagyja a feleségét, Párizsba megy. Felesége kérésére a szerző utána utazik, hogy jobb belátásra bírja, ám Stricklandnek esze ágában sincs visszatérnie. Az előzetes feltevésekkel ellentétben nem egy nő miatt döntött így, hanem mert festeni akar.
5 év elteltével a szerző Párizsba költözik. Egy régi festő barátján keresztül (Dirk Stroeve-nak hívják és giccseket fest) újra látómezejébe kerül Strickland. Strickland ekkor igen nyomorúságos helyzetben van, ám Stroeve zseninek tartja, még akkor is, ha kiállhatatlan természete miatt sok sértést is el kell elviselnie az angoltól. Stroeve nevetségesen jószívű mindenkivel szemben, ennek is köszönhető, hogy amikor Strickland lázas betegen, éhezve ágynak esik, Stroeve felesége ellenkezésével szemben is magukhoz veszi ápolni. Mikorra 6 hét elteltével Strickland felépül, egy váratlan fordulattal kiderül, az asszony már nem a férjét, hanem Stricklandet szereti. Stroeve annyira naiv, és ezek után is annyira félti, szereti feleségét, hogy még saját lakásáról is lemond javukra. Dirk felesége egy Stricklanddel való összezördülést követően öngyilkosságot követ el, a kórházban néhány nap múlva meghal. Magyarázatul szolgál minderre az, hogy Strickland nem szerette, csak megkívánta a nőt, magáévá tette, egy akt képet festett róla, aztán tovább már nem volt rá szüksége. A nő viszont valóban szerette, és továbbra is ragaszkodott volna hozzá. Ebből az ellentétből lett a tragédia.
Szerzőnk amikor már Strickland halála után eljutott Tahitire, különböző emberektől értesült további sorsáról. Nichols kapitány franciaországbeli megismerkedésükről számolt be, együtt éheztek, nyomorogtak egy időben. Strickland egy hajón vállalt munkát, így került a csendes-óceáni kis szigetre. Mrs.Johnson (hotel tulajdonos a szigeten) elbeszéléséből kiderült, hogy Strickland megnősült, egy Ata nevű lánnyal, és gyermekeikkel éltek együtt a sziget belsejében, paradicsomi körülmények között. Beilleszkedett az ottani környezetbe, valósággal bennszülötté vált, a festést természetesen itt is folytatta.
"Itt, e távoli szigeten nem az emberek megvetésével találkozott, mint otthon, inkább részvétet keltett bennük, és különösségeit elnézéssel fogadták. Mind a bennszülöttek, mind az itteni európaiak fura embernek látták, de hát megszokták a fura embereket, és nem volt ellene kifogásuk; a világ tele volt különös emberekkel, akik különös dolgokat műveltek; és itt talán tudták, hogy az ember nem az, ami lenni szeretne, hanem aminek lennie kell. Angliában, Franciaországban nem tudott a formák közé illeszkedni, itt azonban akadtak az ő testére szabott lehetőségek is. Nem hinném, hogy ő it gyöngédebb, kevésbé durva és kevésbé önző lett, csak a körülmények voltak kedvezőbbek.Ha életét ebben a környezetbe tölthette volna, tán nem lett volna rosszabb másnál. Itt olyasmivel találkozott, amit az otthoniaktól nem is várt, nem is kellett neki: rokonszenvvel, megértéssel."
Utolsó öt évében betegen, leprásként élt. Az orvos csodálattal nézte utolsó, nagyszerű alkotását, amikor halálakor elment hozzá: a szobában a mennyezettől a padlóig csodás festmény borította a falakat. A kép egy látomás volt a világ kezdetéről, az Éden kertje Ádámmal és Évával, a Természet dicshimnusza.
"... Strickland ebben fejezte ki magát végre tökéletesen. Csendben dolgozván, abban a tudatban, hogy ez az utolsó alkalom, bizonyára kifejezett benne mindent, amit az életről tudott és kitalált. És talán, végre, megtalálta lelke békéjét. Végre sikerült kiűznie magából a démont, amely megszállva tartotta, és a munkája végeztével - egész élete nem volt más, mint az erre való gyötrelmes törekvés - megpihenhetett magányos, megkínzott lelke. Szívesen halt meg, mert betöltötte a hivatását."
Életében nem sokra tartották festményeit, halála után viszont elismerték és sok pénzt értek képei.
A regény főhősének sorsa lényeges vonásaiban Gauguin, a tragikus sorsú francia festő életrajzával egyezik, ám Maugham-et a jellem érdekelte igazán, a sorsszerűség boncolgatása, Gauguin hányatott élete ehhez csak alkalmas nyersanyagul szolgált.
"... az a szenvedély, amely Strickland-et tartotta hatalmában: a szenvedély, szépet alkotni. Ez nem hagyta nyugodni. Ez űzte, ez hajtotta. Örök vándor volt, akit isteni vágyak marcangoltak, s a keblében lakozó démon könyörtelen volt. Vannak férfiak, akik olyan mélységesen vágyódnak az igazságra, hogy elérése érdekében készek egész világukat alapjaiban megrendíteni. Ilyen volt Strickland, csakhogy nála az igazságot a szépség helyettesítette."
Popper Péter: Ők - én vagyok című könyvében említett 33 legfontosabb könyve közül ez az egyik, innen vettem az ötletet, hogy elolvassam. Nem bántam meg, szeretem a lélekbúvárkodást, az egész regény erre épül, ráadásul több, meglepő és érdekes fordulattal színesíti Maugham a történetet.
Gyermekkorom óta érdekel a történelem, különösen a XX. század eseményei, elsősorban a II.világháború és az azt követő időszak napjainkig. A 80-as, 90-es évek fordulóján zajló rendszerváltozás idején mindössze 16 éves voltam. A felnőtt kor felé igyekvő fiatalemberként ez a rendkívül eseménydús időszak számomra is érdekes volt, ekkor kezdett el jobban érdekelni a közélet, a politika. Jól látszott azokban a felbolydult hónapokban, hogy azok a rendkívüli változások, amik akkor végbemennek a magyar és a közép-európai országokban, a történelem kiemelkedő fontosságú eseményei között lesznek számon tartva.
A politikai változásokban kiemelkedő szerepe volt, a rendszerváltozás utáni első miniszterelnöknek, Antall Józsefnek. Politikus családból származott, édesapja idősebb Antall József 1931-ben egyik alapítója a Független Kisgazdapártnak, a háború alatt és után is volt kormánybiztos, később újjáépítési miniszter. Nem véletlen hát, hogy fia neveltetésének meghatározó elemei a demokrácia iránti elkötelezettség, a nemzeti érzelem, a keresztény erkölcs és társadalomszemlélet voltak, fiatal korától érdeklődött a történelem és a politika iránt. Antall a budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett 1950-ben. Már 16 évesen eldöntötte, hogy politikai pályára lép – amire később természetesen sokáig nem volt lehetősége. Az érettségi után az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészettudományi karának magyar nyelv és irodalom- történelem-levéltár szakos hallgatója lett. A tanári diploma mellé megszerezte a könyvtárosi és muzeológusi diplomát is. A diploma megszerzése után Antall a Magyar Országos Levéltárban, majd a Pedagógiai Tudományos Intézetben dolgozott. 1955-ben az Eötvös József Gimnáziumban kezdett tanítani, ahol a forradalmi bizottság élére került 1956 októberében. Részt vett a kisgazdapárt újjászervezésében és a Keresztény Ifjú Szövetség megalapításában. A forradalmat követően többször őrizetbe vették, bár továbbra is taníthatott. 1957-ben a Toldy Ferenc Gimnáziumban tanított tovább, ám 1959-ben politikai magatartása miatt végleg eltiltották a pedagógusi pályától. Ezt követően két évig könyvtárosként dolgozott. 1963-ban a Magyar Életrajzi Lexikonba ő írja meg nyolcvan orvos életrajzát, s ekkor ismeri fel, hogy a gyógyítás története fontos, és részben feldolgozatlan tudományos téma. Az 1964-ben megnyílt Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyv- és Levéltárban előbb mint tudományos kutató dolgozik, majd igazgatóhelyettes, 1974-től pedig igazgatója az intézetnek. Több száz orvostörténeti publikációja jelent meg, s számos művet lektorált, szerkesztett. 1986-ban a Nemzetközi Orvostörténelmi Társaság alelnöke lett. 1989-ben az ellenzéki pártok, társadalmi szervezetek és a hatalom birtokosa, a Magyar Szocialista Munkáspárt között zajló, a rendszerváltozást előkészítő kerekasztal tárgyalásokon vált először ismerté a neve. A 40 év kommunizmusa után, 1990 tavaszán lezajlott első szabad és többpárti választásokon a legtöbb szavazatot a Magyar Demokrata Fórum kapta, május 23-án Antall József alakíthatott kormányt.
A mai fiatal korosztály nem túl sokat tudhat akkori, betegsége miatt rövidre szabott, ám mélyreható politikai tevékenységéről. Marinovich Endre a miniszterelnök kabinetfőnöke volt, könyve visszaemlékezés erre a korszakra, főbb eseményeire, Antall József szemszögéből. A címbeli 1315 nap a három és fél éves kormányzati időszakra utal. Az alcím: Antall József naplója, itt nem szó szerint értendő. A szerző a bevezetőben magyarázattal szolgál:
„Antall József miniszterelnök betegségét 1993 őszén a Kölni Egyetem 1. sz. Belgyógyászati klinikáján kezelték. Tervei között szerepelt, hogy kórházi tartózkodása idején emlékeit, gondolatait hangszalagon rögzíti. Ezért október 8-án felkérte kabinetfőnökét, hogy biztosítsa számára a szükséges technikai eszközöket. (…)
November 5-én a kórház elhagyása után Antall József felbontatlanul adta vissza a kazettákat tartalmazó csomagot kabinetfőnökének.
- Erre már nem volt erőm – mondta.
E sorok írója, akinek különös szerencséje, hogy Antall József egyik legközvetlenebb munkatársa lehetett, kísérletet tesz arra, hogy megszólaltassa a néma kazettákat.
Meggyőződéssel hiszi, hogy egykori főnöke megbocsátja ezt a pia fraus-t.”
Az Antall család tulajdonában lévő eredeti archív dokumentumok alapján, valamint közéleti személyiségekkel lefojtatott interjúk, tanácsok segítségével készült a könyv.
A miniszterelnök a kölni klinikára a gyógyulásához szükséges transzplantáció miatt érkezett. 1993. október 10. az itteni első napja, innen indul a képzeletbeli hangszalag. A majd’ egy hónapos tartózkodás idején a pillanatnyi egészségi állapotáról, közérzetéről is beszámol, de a fő mondanivaló a kormányzással kapcsolatos eseményekkel, tapasztalatokkal, nézetekkel kapcsolatos. Olyan sarkalatos eseményeket taglal, mint a Varsói Szerződés és a KGST feloszlatása, szól a kormányalakítás és átalakítás részleteiről. Szoros barátság fűzte a német Kohl kancellárhoz, de jó viszonyt ápolt Bush amerikai elnökkel, és korrekt partnere volt Jelcin orosz elnök is. Visszatekint arra az időszakra, amikor ellenzéki politikusként szerepet vállalt az átalakulásban. Kormányzása első időszakában rögtön szembesülnie kellett az ország rendkívül nehéz gazdasági helyzetével. A megöröklött súlyos eladósodottsága az országnak, az elavult, versenyképtelen gazdasági szerkezet önmagában is gondokat jelentett, ehhez jöttek még a szükséges átalakulásból fakadó társadalmi, pénzügyi és politikai problémák. Részletes magyarázatokkal szolgál, hogy miért voltak szükségesek az adott kormányzati lépések, mik voltak a korlátozó tényezők. Olyan kihívásokkal kellett megküzdenie, mint a ’90 őszén lezajlott taxisblokád, az akkoriban kibontakozó médiaháború, személyek tekintetében pedig az akkori koalíciós partnere Torgyán József, vagy párttársa Csurka István is ellenlábasa volt a miniszterelnöknek. Fontos, a távoli jövőben beérő, az ország fejlődése szempontjából meghatározó integrációk szorgalmazása is az ő kormányzásához kötődik, ilyenek a NATO-hoz és az Európai Közösséghez (későbbi, mai nevén az Európai Unió) való csatlakozás igénye. Beszámol amerikai, angolszász látogatásairól, tárgyalásairól. Tevékenységének e széleskörű bemutatása érdekesen, tárgyilagosan kerül megfogalmazásra, történészhez, demokratához méltó igényességgel. Sok érdekes, - kívül álló, civil számára - soha sem hallott személyes történettel, politikusokról, a „politikai boszorkánykonyháról” szóló kulisszatitkokról. Megingathatatlan hit- és eszmevilág, nagyfokú történelmi műveltség és a demokráciához való elkötelezettség képe rajzolódik ki szavaiból.Ugyanakkor drámaivá teszik beszámolóját a tevékenységét végig kísérő súlyos betegségére, a műtétekre, kezelésekre tett utalásai.
„A néma kazetták megszólaltatása 1993. november 4-vel lezárul. Ezután Antall József már nem szándékozta, november 30. után pedig nem is tudta volna bekapcsolni a készüléket.”
Az utolsó, Végjáték című fejezetben a könyv szerzője a miniszterelnök életének utolsó heteiről saját emlékei alapján számol be. 1993. november 5-én a gyógyulás tekintetében reménykeltő, jó állapotban hagyhatta el Antall a kölni klinikát. November 22-ig tárgyal, kormányüléseket vezet, ám ekkorra fáradékony, kezdi magát rosszul érezni, kórházba megy és már nem is engedik haza. Pár nap múlva családja és közvetlen munkatársai értesülnek a lesújtó diagnózisról, az orvosok már nem tudnak rajta segíteni. Az utolsó találkozások, elbúcsúzások ideje ez. A miniszterelnök fájdalmai ellenére sem akart olyan fájdalomcsillapítót magához venni, amely egy pillanatra is elhomályosítaná tudatát. Az utolsó előtti napon Göncz Árpád köztársasági elnök betegágyánál átadja neki a legmagasabb állami kitüntetést, a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét. Másnap 17.15-kor Antall József, Magyarország miniszerelnöke meghal. 18 órakor a rádió és a televízió is megszakítja adását, Boross Péter belügyminiszer bejelenti a szomorú hírt. Estére megtelik a Kossuth tér gyertyákkal, mécsesekkel, gyászoló emberekkel.
Itt ér véget a könyv, mellékletében a kormány tagjainak és a miniszterelnökség vezető munkatársainak felsorolása, a kormányülések ülésrendjének bemutatása, valamint színes fényképek találhatóak.
Megszólalásai, tanáros előadásai miatt, valamint alkatából és habitusából adódóan sokan beképzeltnek, kioktatónak, maradinak tartották Antall Józsefet. Egyrészt történelem tanári, történészi múltja természetesen meghatározóak voltak politikusi szerepében is, másrészt talán kissé zárkózott alkat volt, a széles nyilvánosság felé magánéletét, érzelmeit nem kívánta, nem szerette volna kimutatni. Ez neveltetéséből, életkorából is fakadt. Közvetlen munkatársai, kollégái, tárgyalópartnerei azonban humoros, közvetlen oldalát is ismerték, tudását, felkészültségét pedig elismerték. Külföldön már abban az időben tisztelet övezte, de úgy érzem, az utóbbi időben Magyarországon is kezd megváltozni a megítélése tevékenységét, személyét, és nem utolsó sorban – az utóbbi évek siralmas magyar politikai állapotainak is köszönhetően – politikai formátumát tekintve. Politikáról, nemzetről, európaiságról vallott nézetei példaértékűek lehetnek a ma és a jövő politikusainak számára is.
Akit érdekel a közelmúlt történelme, a politika, a rendszerváltás utáni első időszak, az ebből a könyvből képet alkothat az akkori hazai és nemzetközi viszonyokról, valamint közelebbről megismerheti a politikus, a történész és némileg a magánember Antall Józsefet. Egyúttal bepillantás a politikai színfalak mögé, érdekes történetekkel. Érthető, tárgyszerű, emberi összegzés a miniszterelnök három és fél évéről és utolsó napjairól.
A könyv szerzője, Jorge Semprun Spanyolországban született 1923-ban. Családja a spanyol polgárháború miatt Franciaországba emigrált. 1942-ben belépett a Spanyol Kommunista Pártba. A német megszállás idején részt vett a francia ellenállási mozgalomban. A Gestapo 1943-ban letartóztatta, hamarosan a buchenwaldi koncentrációs táborba került. Túlélve a megpróbáltatásokat, 1945-ben visszatért Franciaországba. 16 évvel később hozzá kezdett első könyvének, A nagy utazásnak a megírásához, mely 1963-ban jelent meg.
A regény visszaemlékezés a négy napos útra, amelyet 1943-ban 20 évesen, vasúti vagonba zárva tett meg Franciaországból a buchenwaldi koncentrációs táborig. Az akkori történések felelevenítése közben korábbi, és későbbi emlékek is eszébe jutnak az írónak, a történetmesélés nem lineáris, hanem különböző idősíkok váltakoznak.
Mielőtt elfogta volna a Gestapo, társaival vonatrobbantásokban vett részt, ő tehát nem zsidó származása miatt, hanem a francia ellenállási mozgalom önkénteseként, „vörös spanyolként”, egyszóval kommunistaként kényszerült megtenni a nagy utat francia földről Buchenwaldba. Az ezt megelőző börtönnapokra történő visszaemlékezésben a német őrrel való filozófiai diskurzus, vagy a vele egy zárkában lévő emberek különböző viselkedése érdekes momentumként bukkannak fel. Utalást tesz a menekültként való francia földre érkezésére, feleleveníti az ellenállási mozgalom akcióit, egy németek ellen vívott tűzharc után eltűnt bajtársuk háború utáni keresését, vagy azt, amikor a németek a bevagonírozáshoz terelik őket.
A koncentrációs tábor felszabadítása után a helybelieknek megmutatták a táborokat a felszabadítók, hogy szembesítsék a valósággal, a szörnyűségekkel az addig megtévesztett, semmiről sem tudó, vagy éppen szemüket szándékosan eltakaró német embereket is. (A buchenwaldi tábor parancsnokának hírhedt felesége, - "a buchenwaldi szuka"-ként elhíresült kegyetlen, és több ezer ember haláláért felelős - Ilse Koch neve is említésre kerül a regényben. Ő arról volt hírhedt, hogy nappal ostorral járkált a barakkok között és a számára nem szimpatikus embereket önkényesen megkorbácsolta. Kutyasétáltatás közben szokása volt terhes nőkre ráuszítani az ebeket. Gyakran kényszerítette a rabokat arra, hogy perverz szexuális aktusok közepette fajtalankodjanak egymással. De ez sem volt elég neki. Gyűjtötte áldozatai fejét, melyekből fali díszeket készített, és lenyúzatta a rabok bőrét, amelyből aztán könyvborítót, pénztárcát, kesztyűt varratott.) Egy felvillanó emlékképben a mesélő, a regénybeli Gérard, a Francia Misszió leányait, kívánságukra körbe vezeti a felszabadított táborban. Reakciójuk egyértelmű.
"Ahogy az összeaszott , kiugró csontú, beesett mellkasú testeket nézem, amelyek egymásra halmozva, négy méter magasságban hevernek a krematórium udvarán, arra gondolok, hogy csak az vethet rájuk ilyen tiszta és testvéri pillantást, aki átélte a halálukat, mint ahogy mi átéltük, mi, akik túléltük ezt az egészet. Idehallom a távolból a hopák ujjongó dallamát, s arra gondolok, hogy ezeknek a passyi fiatal nőknek semmi keresnivalójuk itt. Ostobaság volt, hogy megpróbáltam elmagyarázni nekik. Később, egy hónap múlva, tizenöt év múlva talán bárkinek el tudom majd magyarázni az egészet. De ma, az áprilisi napsütésben, a zúgó bükkfák között ezeknek az iszonyú és testvéri holtaknak nincs szükségük magyarázatra. Tiszta és testvéri tekintetre van szükségük. Arra van szükségük, hogy éljünk, egész egyszerűen arra csak, hogy teljes erőnkből éljünk."
Egy másik kép, amikor a felszabadult tábor első napjainak egyikén rabtársaival bemennek a tábor melletti faluba a közkútról inni, visszafelé Gérard a falu szélén álló házba bemegy. Tudni szeretné, vajon milyen emberek élhetnek abban a házban, ahonnan tökéletes rálátás esik a táborra és a krematórium kéményeire? Megfejteni valamit abból, hogy milyen lehet kívülről nézni a benti poklot. A házban egyedüliként tartózkodó asszony körbevezeti a házban, az emeleti,"otthonos" szoba ablakából jól látszik a tábor. Amikor az esténként a krematórium kéményéből felcsapó lángok látványáról kérdezi az asszonyt, csak annyit tud válaszolni, hogy a két fia a háborúban esett el.
"Saját szenvedéseinek súlyát szegezi szembe halott bajtársaim súlyával, hamvaiknak súlyával. Csakhogy a halottak súlya, természetesen, nem egyforma. Nincs holttest a német hadseregben, amely ugyanolyan nehéz volna, mint egyetlenegy halott bajtársam füstjének súlya."
Döbbenetes az a kép is, amikor az utolsó télen lengyel zsidók érkezését idézi fel. A legtöbbjük a vagonokban meghalt, a rettentő hidegben megfagytak vagy éhen haltak. Néhány gyerek életben maradt, őket az SS a tábor felé terelte, útközben kutyákat uszítottak rájuk, egyikük sem ért élve a táborba.
A címbeli utazás kettős értelmű. Egyrészt a tényleges vonat útra utal, amelyet a tábor felé egy vagonban tett meg a spanyol, másrészt az újra felelevenített különböző időkbe, emlékekbe, pillanatokba, történésekbe, érzésekbe gondolati síkon történő, ide-oda való nagy utazásra is. A könyv fő vezérfonala a vonatút. A szenvedés, a betegség és a halál veszi körbe a szerencsétlen, összezsúfolt embereket, az ismeretlen felé robogva. A vagonban mellé csapódó, semuri fiúként emlegetett fiatalemberrel éli meg az utazás négy napját és öt éjszakáját. Mesél neki addigi életéről, segítik egymást és a többieket életben tartani. A megérkezés azonban a semuri fiúnak a távozást jelenti: az út végére meghal. Gérardnak a teljes magárahagyatottság és kilátástalanság érzése marad, így indul a vagontól a tábor felé sokadmagával a könyv végén.
Semprun könyvében rávilágít fiatal életének harcos, az elnyomó, embertelen hatalom ellen áldozathozatalra kész pillanataira, motivációira. Kiír magából, újra átél, hogy valamicskét feldolgozhasson a belé égett történésekből, traumából. Ítélet és kegyeleti emlékezés is egyben a regény. Sem témáját, sem szerkezetét tekintve nem egyszerű könyv. Engem a visszaemlékezés teljesen váratlan ide-oda ugrálása időben és térben egy kicsit zavart. A személyesen átélt események beszámolói nagyon megrázóak, hitelesek, szinte filmszerűen megjelenítettek. Olvasása közben és után is van miről elmélkedni, mostani szóhasználattal élve: falhoz vágja az embert.
A regényt bevezető jegyzetében Márai így ír: "Hősöm arc- és jellemvonásaiban az olvasó bizonyára felismerni véli Giacomo Casanova, a 18. század e hírhedt kalandorának jellegzetes arcélét. E felismerés ellen, mely egyesek szemében talán vád is, nehéz lenne védekezni. Hősöm átkozottul hasonlít ama mindenre elszánt, hazátlan s mindenestől talán mégis boldogtalan vándorlegényre, aki 1756. október 31-én éjfélkor kötélhágcsón ereszkedett le a velencei ólomkamrákból a lagúnákba, s egy Balbi nevű kicsapott szerzetes társaságában menekült a Köztársaság területéről München felé. Mentségem annyi, hogy hősöm élettörténetéből engem nem a regényes történet érdekelt, hanem a regényes jellem." E jellem regénybeli vizsgálata tette számomra felejthetetlenné és nagyszerűvé Márai könyvét.
A velencei szökése után útban München felé Giacomo a Bolzanó nevű kisvárosban, egy fogadóban keres átmeneti menedéket. A hírre, hogy a hírhedt Casanova a városba érkezett, a hölgyek és asszonyok izgatottan összesúgnak, mindenki látni szeretné, mi lehet a vonzereje a szélhámos idegennek. A fogadóban, ahol megszáll, rögtön kikezd a szolgálólánnyal, később néhány kíváncsi nőszemély is meglesi. A negyven felé közeledő, mégcsak nem is szép arcú, tömzsi Casanova első látásra megütközést kelt e nőkben, de amikor szobájából kilép, és szemtől szemben áll velük, valami megfoghatatlan, a férfiből áradó kisugárzást éreznek. Ám Giacomonak ez csak játék, mint ahogy az egész élet az. Írónak vallja magát, "aki jár a világban, s gyűjti művéhez az anyagot". Megélhetéséhez velencei párfogójától kér levélben pénzt, ami gyorsan elfogy, hamiskártyásként szerez további összegeket, valamint a fogadóbeli szálláshelyén szerelmi tanácsokat osztogat néhány aranyért csalódott férfiaknak, nőknek.
Mindeközben azonban eszébe jut egy öt évvel korábbi afférja egy 15 éves lánnyal, Franciskával. A rövid kapcsolatnak Párma grófja vetett véget, egy párbaj során súlyosan megsebesítette Giacomot, és halállal fenyegette, ha még egyszer a közelébe férkőzik a lánynak. A múltat és jelent összekötő kapocs az, hogy Párma grófja és a grófné, Franciska jelenleg Bolzanóban lakik. Egy este folyamán, Giacomo meglepetésére megjelenik az idős gróf a fogadóban; beszéde van az idegennel. Ezúttal nem fenyegető szándékkal, hanem hogy ajánlatot tegyen. Franciskának, igen rövid és tömör kívánságát tartalmazó levelét hozta magával, mely Casanovának íródott. A grófné ugyanis - férje elmondása, és a levél tanúsága szerint - öt év óta sem tudta kiverni a fejéből a kalandort, szerelmes belé, látni akarja.
Később, Franciskával való találkozásakor Giacomo így beszél a gróf kívánságáról a grófnénak: "Azt mondta, ajándékozzalak meg az éjszaka műfajommal, a kalanddal. Azt mondta, csináljam remekbe művem, ezt az éjszakát. Pénzt kínált, szabadságot, levelet, mely megvéd és átkísér az országhatárokon. Azt mondta, hogy beteg vagy, Franciska, szerelembe estél, s megkért, gyógyítsalak ki. Azt mondta, nekünk adja ezt az éjszakát, mely éppen olyan rövid, és éppen olyan hosszú, mint az egész élet, s csináljam meg a lehetetlent, éljük át egy éjszaka a szerelem minden elragadtatását és csalódását, s aztán váljunk el, reggelre, utazzak a világba, hová sorsom szólít, s te majd visszatérsz palotádba, emelt fővel, s megaranyozod és melengeted Párma grófja életének utolsó időszakát... S még azt is akarta, hogy vigasztaljalak meg és bántsalak meg, ahogy kell, hogy reggelre vége legyen mindennek közöttünk, s pontot tegyünk a mondat végére..."
Az egyezség megszületik, kissé keletlenül ugyan a fura ajánlat hallatán, de azt elfogadva készül Casanova az éjszakai találkára. A gróféknál aznap éjjel rendezett álarcosbálra is meghívást kap, ott lenne az első találkozása a grófnéval. Az asszony azonban megelőzi, a fogadóban felkeresi Giacomot. A könyvnek ez a legérdekesebb szituációja, csúcspontja szerintem. Mindketten álarcban vannak, a grófné a bálra férfinak, Casanova pedig nőnek öltözve. Nemcsak a jelmezek tekintetében, hanem lélektanilag is felcserélődnek a szerepek. Franciska az epekedő szerelmes, a hódító, Giacomo pedig e tekintetben védekező, elutasító. Franciska érvelése az, hogy azóta az első találkozás óta érzik mindketten, hogy egymásnak lettek teremtve, szerelem ég bennük egymás iránt, Casanova azonban nem meri felvállalni ezt az érzést, mert fontosabbak neki az újabbnál újabb kalandok. Ám ettől az éjtől fogva Casanova soha sem feldheti szerelmének tényét, mindig, mindenhol kísérteni fogja, megátkozza mindaddig, míg a férfi vissza nem talál hozzá. A velencei kérlelhetetlen, s egy olyan éjszaka után válnak el egymástól, ahol a gróf elképzelésével ellentétben a nő vigasztalta a férfit és ő is bántotta meg egy kicsit. Casanova azonban erősebbnek érezte sorsának hívó szavát, jellemének parancsát, életét szenvedéllyel, veszéllyel, hontalanul kell leélnie, hogy beteljesíthesse rá kiszabott végzetét.
Márai 40 éves volt - tehát egy idős művének főszereplőjével - mikor e regényével elkészült, szinte biztosra veszem, hogy egy kicsit önmagát is beleírta. A könyv egyes részeinél arra gondoltam, hogy Márai prózai művében milyen szépen, szinte versszerűen fejti ki szereplőinek gondolatait, ahogy a versek szövegeit, úgy a könyv gondolatait is figyelemmel kell olvasni. Sűrűn előforduló bölcs és találó mondatainál elégedetten csettintettem. Nagyon jó lélektani regény és filozófia a szerelemről, a boldogságról és boldogtalanságról, az írásról, életről és halálról, sorsról és végzetről.
Az 1920-as évek Amerikájának korhangulata elevenedett meg olvasás közben képzeletemben. A korabeli ruhák, autók, villák és a történet szereplői - köszönhetően a jól megírt könyvnek - mind-mind sikeresen idézték fel a történetnek díszletül szolgáló, akkori miliőt. Nem meglepő hát, hogy a regény filmre kívánkozott, megszületése után jó 50 évvel, Robert Redford főszereplésével mutatták be az adaptációt.
A történet címszereplője, a titokzatos Jay Gatsby, aki a New York környéki, tengerparti luxusvillájában szombatonként fényűző estélyeket tart, ilyenkor kapuja a hívatlan vendégek előtt is nyitva áll. Múltját, vagyonát titok lengi körül, mindenfélét beszélnek róla az emberek. A regény narrátora, Nick Carraway, Gatsby szomszédjában lakik. Egy szombat esti meghívásnak eleget téve ismerkedik meg a házigazdával. Nick unokatestvére, Dasy is a környéken lakik férjével, Tom Buchanan-nel, Gatsby gyakran nézi estéként a Daisy-ék felől látható mólóvégi zöld fényt. Miután Nick és Gatsby között baráti viszony jön létre, Gatsby megkéri Nicket, hogy hívja meg Daisyt magához, mert találkozni szeretne vele. Innentől Gatsby múltja kezd feltárulni: Daisy fiatalkori szerelme volt, és egy évek óta hajszolt álomnak rendelte alá életét, nevezetesen hogy újra folytatódjon az annak idején kényszerűen megszakadt kapcsolata a nővel. Ezért vette a Daisy közelében lévő villát, ezért tartotta az estélyeket, hátha egy alkalommal az asszonyt viszontláthatja. Nick közreműködésével létrejön a találkozás, annál is inkább, mivel Daisyt is csalja a férje. Ezután Gatsby egy szállóban nyílt kenyértörésre viszi a dolgot: Tom Buchanan-nel, a férjjel, egy feszült szituációban közli a tényeket, újra együtt kívánnak élni Daisyvel. A férj fölényes nyugalommal fogadja mindezt, a feleség viszont feldúltan távozik Gatsbyvel a hotelből. Daisy, Gatsby kocsiját vezetve halálos balesetet okoz, a számára ismeretlen nőt, férjének, Tomnak a szeretőjét halálra gázolja, majd megállás nélkül továbbhajtanak. A elhunyt asszony kétségbe esett férje másnap elindul, a szemtanúk leírása alapján keresi a kocsit és annak tulajdonosát. Mint utólag kiderül, Tom - habár tud róla, hogy nem Gatsby vezette az autót - irányítja Gatsbyhez a szerencsétlen férfit, aki előbb Gatsbyt lövi le, majd magával is végez. Gatsby, bár kétes üzletekkel alapozta meg vagyonát, mégis vétlenül halt meg. Temetésén Nicken, apján és a személyzetén kívül más nem kívánt megjelenni.
Gatsby gyökértelen lebegése a tengerparti luxusvillában, a lampionos kerti estélyek, a mólóvégi zöld fény üzenete a víz felett: a húszas évek talmi varázsának szimbóluma. Az elfecsérelt élet végén a csúnya halál pedig már leplezetlenül jelképezi a történet általános érvényét. A romantikus vonások Gatsbyt díszítik, akinek az a tragédiája, hogy méltatlan álmokkal szőtte körül az életét. Ellenpont a Buchanan házaspár, akik a kopár valóság talaján, a felszínen maradnak, míg Gatsby álmával együtt elsüllyed.
Érdekes, izgalmas történet, ablak a múlt század húszas éveire szerelemmel, rejtéllyel, bűnüggyel.
Az utódok abba a történelem előtti korba viszi el az olvasót, amikor az evolúció egyszerre két értelmes fajjal kezdte benépesíteni a Föld lakható területeit. Egy Neander-völgyi törzs életének pillanataival foglalkozik a könyv első fele. A maguk kezdetleges módján keresnek élelmet, a folyóból isznak, öregembert temetnek, élik a maguk életét. Aztán egyszer elérkezik a homo sapiens és a neandervölgyi embercsoport találkozásának az ideje. A két emberfaj találkozásának apropója a mai ember közvetlen elődjének behatolása a neandervölgyiek sötét, erdei birodalmába. A neandervölgyi törzs közül egyeseket megölnek, két gyermeket pedig elrabolnak. A törzsből két felnőtt, egy nő és egy férfi marad életben, akik bemerészkednek az idegenek táborhelyére, hogy visszaszerezzék tőlük a két kicsit. Ekkor szembesülnek azokkal a fejlettségbeli különbségekkel, amik a homo sapiens tagjait jellemezték: nyíllal vadásztak, állati bőrökbe öltöztek, erjedt italt ittak egy üreges fa tárgyból. A találkozás eredménye: kölcsönösen félelmet keltenek egymásban.
Erről a könyvről nem sok jót tudok írni. Nekem borzasztóan unalmas volt, éppen hogy csak csordogáltak az események benne. Érdektelenek voltak a párbeszédek, a neandervölgyi állandóan "Van egy képem..."-el kezdődő gondolatfuttatása egy idő után kezdett idegesítővé válni. A bozótos hosszú leírása nem pótolja az érdekes mozzanatokat, amiknek szerintem helyet lehetett volna szorítani a történetben, még ha egy nagyon korai korban is játszódik a sztori. Az egyetlen pozitívuma a könyvnek, hogy viszonylag rövid, egyedül emiatt nem hagytam idő előtt végleg abba az olvasását.
Franny és Zooey a hétgyermekes Glass-család két legfiatalabb tagja, rendkívül érzékeny, túlságosan okos „csodakorcsok“, két legidősebb bátyjuk, Seymour és Buddy tanítványai, voltaképpen képtelenek beilleszkedni a társadalomba. A regény egyetlen hétvége története: Frannyt az idegösszeomlása hazavezérli a családi fészekbe, ahol Zooey szeretettel és maró iróniával átitatott korholása először ront az állapotán. Végül azonban az akkor már hét éve halott Seymour szelleme segítséget, megoldást hoz.
Egy fokkal jobbnak találtam Salinger eme írását, mint a Zabhegyezőt, de igazi áttörést nem ért el nálam. Vannak benne humoros jelenetek, párbeszédek - az egész család egyébként is igen furcsa szerzetekből áll -, összességében azonban nem dobtam hátast tőle.
Szabó Magda története olyan, mint egy fali kép, egy freskó. Mindenki rajta van aki a történetben szereplő református papi családhoz valamilyen módon tartozott. Előbb csak a különböző személyeket ismerjük meg rajta, majd ahogy minél tovább, minél figyelmesebben szemléljük, úgy tárulnak fel az apró, különleges részletek, különbségek is.
Annuska, a család lázadója, kilencévi távollét után elmebeteg anyjának a temetésére érkezik a regénybeli városba. Annuska valójában azért hagyta el a parókiát, mert nem tudta elviselni a nagy család farizeus viselkedését. A regény a temetés napjának a krónikája a szereplők különböző nézőpontjából, egyúttal azonban a múltbeli történések, ellentétek is feltárulnak, magyarázatot adva a jelen helyzetre. A fullasztó családi légkörben felnövő Annuskának, akit szökése után kitagadott apja, megérkezése előtt rossz hírét keltették, ám a nap végére kiderül, hogy nincs miért szégyenkeznie a családja előtt, mert erkölcsileg mindnél tisztességesebbnek bizonyul.
Lebilincselő drámai történet, kitűnő jellemábrázolással, belső monológokkal. Azt hiszem, feltétlenül a legérdekesebb könyveknek tekinthetjük azokat, amelyeket egy ültő helyünkben elolvasunk. Nekem ez a könyv ilyen volt. Szabó Magda könyvei pedig további figyelmet érdemelnek részemről.
"Ez nem regény. Nem is elbeszélés. Ez egy történet. Olyan férfiról, aki beutazza a világot, s a végén egy szeles tó partján ül egész nap. A férfi neve Hervé Joncour. A tóét nem tudni. Mondhatnánk, hogy szerelmi történet. De ha csupán az volna, nem érné meg elmondani. Szerepel benne vágy és fajdalom, mindkettőről tudjuk, mi fán terem, még sincs rá igazi szavunk. Mert szerelemnek nem szerelem." (Alessandro Baricco)
Ez a rövidke történet (mindössze 98 oldal) vonzalomról, a szokatlan, különleges, a megszokottól eltérő, de egyúttal az elérhetetlen utáni vágyakozásról is szól. Az 1860-as években egy francia selyemhernyó-kereskedő egyre távolabbi tájakra kénytelen utazni üzletfelei megbízásából, beszerzendő az újabb utánpótlást a selyemkészítéshez. Így aztán még a távoli Japánt is felkeresi, ahol az akkor még a világ elől elzárkózó, különleges kultúrájú országon kívül, egy rejtélyes nőt is megismer. Hazatér a nagy útról, feleségével éli tovább a boldog, kiegyensúlyozott életét. A következő években még további három alkalommal utazik Japánba, előbb inkább csak a kiváló populációjú selyemhernyók miatt, utóbb már - a háború dúlta Japán veszélyeivel is dacolva - a nő miatt. Végül is vágyódásnál több nem lehet a kapcsolatukból, sohasem váltanak egyetlen szót sem egymással, mindössze egyetlen alkalommal a nő megérinti a férfit. A nő által japánul írott levél készteti az negyedik (egyben utolsó) útra a férfit, és a felesége halála után is kap egy japán szövegű levelet, ami egy kis csavart jelent a történet végén. Summázatként a könyv így fejeződik be:
"Időnkint, szeles napokon, lement a tóig, s órákig nézte, mert úgy tűnt, a vizen alig észrevehető, megmagyarázhatatlan látványban van része, magát az életét látja."
A történet viszonylag jó, de a forma, stílus és kidolgozottság tekintetében hiányérzetem volt, talán többet is ki lehetett volna belőle hozni.
A Szovjetunió Sztálin uralkodása idején emberek millióit tartotta munkatáborokban, gulágokban, többnyire koholt vádak alapján elítélteket. A GULag szó a Glavnoje Upravlenyije Lagerej rövidítése, azaz magyarul Lágerek Főigazgatósága. Ez a hatósági szervezet intézte a kényszermunkatáborok, -telepek, börtönök mindenféle ügyeit. A GULag-ot 1934-ben hozták létre a Belügyi Népbiztosság főszerveként, maga a szovjet lágerrendszer már 1918 óta megvolt. Máig sem tudható, hány millióan dolgoztak a táborokban, s azt sem, hányan haltak meg.
Szolzsenyicin a II.világháború idején tüzérként szolgált, többször kitüntették. A katonai elhárítás felfigyelt levelezésére, melyben Sztálint bandavezérként emlegette, s 1945-ben 8 év kényszermunkára ítélték. A sztálini kultusz leleplezése után 1956-ban rehabilitálták. 1959-ben három hét alatt írta meg kisregényét az Ivan Gyenyiszovics egy napját. A mű 1962-ben, a hruscsovi olvadás idején jelent meg, ebben a saját gulagbeli élményei alapján mutatta be a lágerek rabjainak életét.
A kisregény Ivan Gyenyiszovics Suhov fogvatartott egy napját mutatja be a szibériai sztyeppén található kényszermunkatáborban. Van néhány köztörvényes is a táborban, de a többség - ahogy Suhov is - koholt vádak alapján tölti büntetését. A háború idején hadifogságba került katonákat a szovjet vezetés kémeknek tekintette, ezért legtöbb fogva tartott társához hasonlóan Suhov is kénytelen volt 1943-ban az erről szóló papírt aláírnia, máskülönben agyonverték volna. A cselekmény idején 1951-et írnak, 10 éves fogságából főszereplőnk a 8.évét tölti rabként. A hajnali ébresztőt jelző kolomp hangjától az esti alvásig tart a nap krónikája. Embertelen körülmények között élő és dolgoztatott emberek világa tárul fel a műben. A sokszor -40 fokos hideg önmagában is próbára teszi az emberek szervezetét, pláne a rosszul szigetelt fa barakkok, melyben alszanak, a hiányos öltözet, amelyben dolgozniuk kell. Az étkezés csak néhány deka kenyérből, leves gyanánt híg léből és alkalmanként zabkásából áll. Egyesek a hozzátartozóiktól néha kapnak csomagot, de a nagyját szét kell osztogatni különböző vezetőknek, borbélynak, csomagosztónak, meg a társaknak is kell belőle juttatni. A többség állandóan éhezik, még a kevés kenyéradagot is be kell osztaniuk. Reggeli után a hajnali dermesztő fagyban a sokszoros ellenőrzés, ruhaátvizsgálást követően a sztyeppén keresztül indulnak az aznapi munkaterületre. Az aktuális napon Suhov brigádja egy épülő hőerőműhöz lett beosztva, ez a falakkal körülvett helyszínnek köszönhetően még viszonylag elfogadható Suhovéknak, szabad ég alatt dolgozni (pl. fagyos földet csákányolni gödörnek) még ennél is rosszabb. A nagy épületben először az ablakokat kell betakarni a fagy ellen. Ehhez jobb híján kátránypapírt használnak, aztán pedig nekiállnak falakat felhúzni. A munka gyors tempót igényel, mert a habarcs pillanatok alatt megfagy. Suhov nagyszerűen érti a dolgát, még kissé tovább is dolgoznak a kelleténél, a táborba való visszainduláshoz szaladni kell, mert a létszámellenőrzésről ha valaki lemarad, szigorított zárkába kerülhet.
"A 104-esben mindenki tudja, hogy a szigorítottban kőfal, cementpadló fogadja, sehol egy ablak, a kályhát is csak annyira fűtik, hogy a falról megolvadt jég tócsákban álljon a padlón - jól tudják, hisz maguk építették. Ha a fogad vacogásától el tudsz aludni, hát alhatsz a csupasz deszkán, kapsz naponta harminc deka kenyeret és a harmadik, a hatodik meg a kilencedik napon egy tányér zupát. Tíz nap! Aki az itteni szigorítottban tíz napot megszakítás nélkül leül, egész életére búcsút mondhat az egészségének. Tüdőbaj és kórház várja. De aki tizenöt napot ült ott a szigorítottban, az már rég a földben fekszik."
Vigyázni kell, az embernél nehogy valamilyen tiltott eszközt találjanak, mert az is ezt vonja maga után. A táborba néhány fadarabot, forgácsot is úgy kell becsempészniük, hogy a barakkbeli kályha kicsit több meleget adjon ki magából, ám a kapuőrség gyakran saját részre még ezt is elkobozza. A dohány, akárcsak az étel itt nagy kincs, minden egyes rágyújtást sóvárogva néznek a többiek. Reggel Suhov még rosszul érezte magát és az orvosi rendelésre is elment, ám nem járt sikerrel és fel kellett vennie a munkát. A napja viszont összességében jól alakul, a nap és a regény végén így összegez Szolzsenyicin Suhovot illetően:
"Suhov békés megelégedéssel hajtja nyugovóra a fejét. A mai nap sikeresen végződött. Nem ülteték a szigorítottba, nem hajtották ki a brigádot a Közszolgáltatási telep építéséhez, délben feketén szerzett egy külön adag kását, a brigadéros magas százalékot sajtolt ki, vidáman ment a falazás, a pengével nem bukott le a hippisnél, este is jutott neki valami Cezartól, és dohányt is vett. Nem is betegedett meg, legyűrte a bajt.
Eltelt egy felhőtlen, majdnem boldog nap."
Érdekesnek találtam a könyvet, főleg hogy az író saját tapasztalatai alapján mutatta be egy kényszermunkatábor életét. Döbbenetes körülmények és szituációk találhatók benne, állati sorban tengődő, kizsákmányolt emberek tragédiája egy hazug eszme ideológiájának kiszolgáltatva.
A szerző, Platón ókori görög filozófus volt. Fiatalon, miután csalódott a politikában, testestül-lelkestül a filozófiának szentelte magát. Húsz éves korában Szókratész követője lett. Szókratész döntő hatással volt fejlődésére, műveinek legtöbbjében is Szókratész a párbeszéd hőse, kinek ezzel páratlan emléket állított (Szókratész maga semmit sem írt le tanításaiból). Mesterét kivégzése napjáig követte.
Szókratész filozófusként élete végéig küzdött a görög társadalom erkölcsi megújulásáért. Sétálva, beszélgetve vezette rá céltudatos módszerével hallgatóit az erkölcsi igazságok felismerésére, egyénisége és élete is tanítás volt. Szókratész gyakran hangoztatta: „tudom, hogy semmit sem tudok”. Szókratész nem előadásokat tartott, hanem párbeszédek keretében rendítette meg beszélgetőpartnerei magabiztosságát, és ezek során fejtette velük együtt ki azt, hogy valójában miről is vannak ők meggyőződve, még abban az esetben is, amikor első közelítésben ennek épp az ellenkezője mellett akartak érvelni. Szókratész kérdései segítségével képes volt a beszélgetőpartnerben rejtőző véleményt napvilágra hozni, majd az így napvilágra hozott álláspont életképességét is tüzetesen megvizsgálta beszélgetőpartnerével együtt.
Szókratész úgy tartotta, hogy az erény az ember igazi java.Komolyan hitte, hogy az események nem véletlenek, hanem meghatározott céljuk van. Hitt az isteni rendelésben, mert hitt Istenben. Az erkölcsös életet tartotta boldog életnek.
Ellenzői, irigyei azzal vádolták, hogy rossz hatással van a fiatalokra.Tárgyalásán koholt vádak alapján halálra ítélték, azonban az ítéletet elfogadta, mert azt hirdette, hogy a törvény ellen lázadni nem szabad és a rossz törvényt is meg kell tartani.
Szókratész védőbeszéde A könyv első dialógusa Szókratész peréről: a vádlók álláspontját és Szókratésznak a vádakra adott válaszát mutatja be. Szókratész vádlója, Melétosz az következő okirattal vádolja Szókratészt: „Vétkezik Szókratész és áthágja a törvényt, mert földalatti dolgokat és égi jelenségeket kutat, silány ügyeket jónak tünteti fel, és másokat is erre tanít”. Második vádirat: „Vétkezik Szókratész, mert megrontja az ifjakat és nem hisz azokban az istenekben amiben a város, hanem új daimonok működésében”. Az első vádra, Szókratész a következőket válaszolja: a bölcsesség legfőképp abban van, hogy tudom, hogy nem tudok. Aki jó valamilyen mesterségben, az nem jelenti azt, (bár ő magáról azt hiszi), hogy bölcs: „Úgy látszik hát, hogy én ezzel a kicsiséggel mégiscsak bölcsebb vagyok nála, hogy amit nem tudok, arról nem is vélem, hogy tudom”. A második vád kapcsán Szókratész kimutatja az ellentmondást, miszerint nem hisz az istenekben, de hisz a daimonokban: a daimonok az istenek gyermekei. Szókratész rámutat arra, hogy egész életében csak az emberek javát kereste, kerülve minden vagyon- és hírnévszerzést.
A halálos ítélet kimondása után Szókratész rámutat arra, hogy sokkal nehezebb megmenekülni a bűntől, mint a haláltól. Utolsó mondata így hangzik bírái előtt: "Én halni indulok, ti élni; de hogy kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent."
Kritón A könyv második dialógusa. Kritón, Szókratész filozófus barátja, meglátogatja a kivégzésre várót a börtönben, és arra biztatja, hogy a kivégzést elkerülendő, válassza a barátai segítségével végrehajtandó szökést. A dialógusban Szókratész a rá jellemző vizsgálódás módszerével kifejti, hogy miért nem helyes döntés a szökést választani. Végül, Kritón elnémul Szókratész érveinek súlya alatt. A mű központi gondolta szerint azt nevezhetjük csak jónak ami törvényes, ezért a jogtalanságra sohasem lehet jogtalanság a válasz. A város életbemaradásának az egyik feltétele a törvények betartása; a magánembereknek mindig alá kell vetniük magukat a törvényeknek.
Szókratész meghalt a meggyőződéséért. Hitte, hogy az az igazság. Tette, viselkedése, méltósága mérhetetlen nyomot hagyott tanítványaiban, különösen Platónban és az egész emberi civilizáción.
Erény, erkölcs, érvelés és filozófia tekintetében kiváló leckét kapunk Szókratésztól Platón tolmácsolásában.
A Demian Hesse egyik legismertebb, legsikeresebb és legvitatottabb alkotása.
Ez is, mint Hesse nem egy műve, fejlődésregénynek tekinthető. A főszereplő, a gyermek Emil Sinclair, több fejlődési szakaszon jut keresztül, a lélekvezetőjének tekinthető, pár évvel idősebb Demian irányításával.
A két pólusra felosztható világot (jó és rossz, Isten és ördög, stb) és annak jelenségeit Hesse értelmezése szerint teljességében kell szemlélni és tisztelni. Maga az emberi létezés is hosszú-hosszú fejlődésen keresztül alakult ki és formálódott, sokféle minta, tapasztalat rejtőzik lényegünk legmélyén. Az ember legfontosabb feladata, hogy legyen az bármilyen rá kiszabott sors, megsejtve annak hívó üzenetét, a szerint éljen, vállalja fel azt, és ne nyomja el magában.
Néhány idézet a könyvből, amely rávilágít a lényegre:
"Minden ember élete út önmagához, egy út kipróbálása, egy ösvény megsejtése. Egyetlen ember sem volt soha teljesen önmaga, ám mindenki törekszik rá, hogy az legyen: valaki homályosan, valaki világosabban, mindenki a maga módján. Minden ember élete végéig magával hordozza születése maradékait, egy ősvilág iszapját és tojáshéját. Egyesek sohasem lesznek emberek: békák, gyíkok, hangyák maradnak. Mások felül emberek, alul halak. De mindnyájan a természet próbálkozásai az ember felé. És mindnyájuknak közös az eredete, az anyja; mindnyájan ugyanabból a mélységből jövünk, és mindnyájan ennek a mélységnek a kísérleteként és kölykeként törekszünk saját célunk felé. Megértjük egymást, ám megfejteni csak önmagunkat tudjuk."
"A megvilágosodott embereknek semmi más feladata nem lehet. mint hogy keressék és megszilárdítsák önmagukat, saját útjukon tapogatózzanak előre, bárhová vezessen is ez az út."
"Minden ember igaz hivatása csakis az lehet, hogy eljusson önmagához. Lehet az ember költő vagy őrült, próféta vagy gonosztevő - nem ez a fontos, mindennek végső soron semmi jelentősége. Az a lényeg, hogy az ember megtalálja saját sorsát, ne pedig egy tetszőleges sorsot kövessen, és amire rátalált, azt teljesen és töretlenül kiteljesítse önmagában. Minden egyéb badarság, szökési kísérlet, menekülés vissza a tömegek eszméihez, megalkuvás, rettegés önmagunktól."
"Minden ember, aki hatott az emberiség alakulására, kivétel nélkül mind csak azért volt alkalmas és hatékony, mert készen állt, hogy elfogadja a sorsot. Igaz ez Mózesre és Buddhára, Napóleonra és Bismarckra. Azt azonban nem választhatja meg az ember, hogy milyen hullámot követ, melyik pólus felől irányítják. Ha Bismarck megértette volna a szociáldemokratákat, és alkalmazkodott volna hozzájuk, okos lett volna, de nem a sors embere. Így volt ez Napóleonnal, Caesarral, Loyolával, mindegyikükkel! Ezt mindig biológiai és fejlődéstörténeti szempontból kell szemlélni! Amikor a Föld felszínének gyökeres változásai a vízi állatokat a szárazföldre, a szárazföldi állatokat pedig a vízbe sodorták, azok a példányok tudták véghez vinni az újat és a rendkívülit, és alkalmazkodásukkal megmenteni fajukat, melyek elfogadták a sorsot. Nem tudhatjuk, hogy ezek a példányok korábban konzervatívként és megtartóként tűntek-e ki fajtájuk közül, vagy inkább különcök és forradalmárok voltak-e. De készen álltak, és ezért tudták átmenteni fajaikat az új fejlődési szakaszba."
Sok, a könyvben szereplő nézettel, megállapítással vitába szállhat az olvasó, kell egyfajta nyitottság is hozzá. Ugyanakkor ne feledjük, hogy egy komoly értékválság, az I.világháború idején írta Hesse a regényt. Számomra sem volt egy könnyen befogadható olvasmány. Súlyos, néhol nem egyszerű filozófiai eszmefuttatásokkal, jelképekkel tarkított regény. Ám a mű esszenciája ezúttal is kitűnő! Hugo Ball, a zürichi dadaizmus vezető egyénisége egy Hesse-életrajzában így ír a Demianról: "A Demiannal a költő áttör minden határt: áttör önmagához, lehatol egészen az ősi összefonódottságig. ... ének az emberi lény gyökereiről." Mindez nehéz, de szép vállalkozás írónak és olvasónak egyaránt.
Vonnegut regényének főszereplője és elbeszélője Rudy Waltz az amerikai Középnyugaton, Midland Cityben töltötte élete nagy részét. Visszaemlékezésében fura életéről, családjáról mesél.
