Minden könyv egy élmény

Tar Sándor: A térkép szélén

2010-03-27T10:58:00.004+01:00

Többnyire a rendszerváltás után munkanélkülivé váltak, lecsúszott egzisztenciák, alkoholisták, elváltak, hajléktalanok, a társadalom perifériájára szorult emberek a főszereplői Tar Sándor 2003-as novelláskötetének. A 16 történet többnyire kilátástalan élethelyzetben jeleníti meg szereplőit. Van, aki rezignáltan beletörődik sorsába, jobb híján sodródik az árral, egyesek meg próbálnak küzdeni, de általában kevés sikerrel. A valós életről, közelmúltunkról szólnak ezek a novellák, mégpedig alulnézetből, azaz a szerencsétlenebb, kiszolgáltatottabb rétegek, egyszerű munkások, elszegényedett munkanélküliek lepukkant, reményvesztett életek megjelenítésével. Bemutatja a rendszerváltás következményeinek igazságtalanságait (elbocsájtások, elszegényedés), és a dolgozót emberszámba sem vevő új tulajdonosokat egyaránt. Megrendítően ábrázolja a kilátástalanságban felnövő fiatalokat, és a méltóságukat vesztett, az élet megpróbáltatásaival küzdő nőket is. Helyenként a szerelemnél nagyobb úr az éhség, és előfordul, hogy a kannás bor segít a szexuális tapasztalat megszerzésében. Szerencsére a humort, iróniát sem nélkülözik az írások.

Tar Sándor saját tapasztalatait is beleírta a történeteibe, hiszen szegényparaszti családban nőtt fel, majd gépipari technikus volt egészen 1992-es elbocsájtásáig, onnantól pedig munkanélküliként tartotta magát számon. A Hajdúságban élt, amely eleve az ország szegényebb régióihoz tartozik, így hát kis magyar szociográfiáihoz volt honnan gyűjteni az ötleteket.

A történetek szereplőit nagyszerűen ábrázolja a szerző, szinte érezni a könyvből izzadságuk és az olcsó bor szagát. A kisvárosi környezetemben szintén találni a novellák figuráihoz hasonló karaktereket. Bizony, ezek a társadalom perifériájára szorult emberek is a közelmúltunk hús-vér szereplői. Ez is a mai magyar valóság, de egyáltalán nem show, és esetükben tényleg a lét a tét.
Egy-két novellát némileg befejezetlennek találtam, az emberábrázolások viszont kiválóak, és a humor, az irónia is tetszett. Összességében jó kis szociográfia.

Értékelés: 4/5

Wass Albert: A funtineli boszorkány

2010-03-24T14:09:00.006+01:00

"Az ember azt hiszi, hogy nagyon okosan elrendezte a sorsot. De a sorsot nem lehet elrendezni. Egyszerre csak jön valami, hirtelen, egy nap, amikor nem is várod, és fölborul minden. Vége. Vége. A sorsot nem lehet elrendezni. A sors rendezi el az embert."

Wass Albert munkásságát csak a rendszerváltás után lehetett megismerni, ha jól tudom, előtte politikai okai voltak irodalmi mellőzésének. Habár az utóbbi években is sokan eszerint ítélik meg, szerintem ha egy író jól ír, felesleges bármilyen ideológia szerint megítélni, beskatulyázni, emiatt megfosztani magunkat egy jó regénytől vagy verseskötettől.

Nekem ez a könyve az első, amelyet olvastam tőle. A sok várólistán lévő könyv közül sokszor csak bizonyos szempont alapján tudok dönteni, ezúttal a 2005-ös, A Nagy Könyv százas listájának egy újabb, olvasatlan könyvére voltam kíváncsi. Ezen A funtineli boszorkány a 25. legnépszerűbb regény volt, és Wass Albert eddig ismeretlen szerző volt számomra. Most, hogy túl vagyok a három kötetes, majd' 800 oldalas regényen, megelégedéssel írhatom, hogy nem csalódtam a műben, és a 25. hely sem bizonyult érdemtelennek.

Az egész könyvből árad a természet szeretete, tisztelete. Jól tetten érhető, hogy olyan ember írta, aki maga is otthonosan mozgott benne, együtt lélegzett vele. Wass Albertnek egy ideig ez volt a hivatása is, erdőmérnöki végzettséggel rendelkezett és erdészfelügyelőként is dolgozott.

Az erdélyi hegyekben játszódó, meseszerű történetnek a havasi, fiatal lány, Nuca, a főszereplője. Az első kötetben, Az urszubeli leányban az Istenszéke alatt, az Urszun él egy furcsa, kerek faházban apjával, a szótlan Tóderikkel. Nem ismer más törvényt, mint az erdők és hegyek törvényét, a jóságot sem Istentől vagy annak árnyékában tanulja meg, hanem a természettől. Élete nem könnyű, hiszen apját elviszik a csendőrök, így a tíz év körüli kislány magára és az emberek könyörületére utalva nő fel. A közeli faluban sokan nem nézik jó szemmel, hogy magában él, és szépségével a férfiakat megbabonázza. Nyestre, nyulakra vadászik, halat fog, ezeket adja el a falu korcsmájában, cserébe málélisztet, túrót, olajat, szappant, gyertyát vesz. A jószívű, segítő emberek kecskékkel, birkákkal látják el, megállja a helyét a vad természetben, nem elveszett ember. Egy alkalommal egy cigányasszony különös képességeire hívja fel a figyelmét, és azt állítja, hogy a boszorkányok jele van a homlokán, továbbá: "A halál van az ágyadban leány! Aki veled alszik, meghal!"
És valóban, egyre több jel utal arra, hogy a cigányasszonynak igaza van. Kiolvassa az emberek szeméből a múltjukat és a jövőjüket, a túl közeli ismeretségre vágyó férfiak élete pedig rejtélyes halállal végződik. Amikor elkeseredettségében újra felkeresi a cigányaszonyt, az így felel neki:

"Nem tehetsz róla. Jó vagy és szelíd. Szeretni akarsz, és halált osztogatsz. Nem érzed a gyűlöletet, aminek eszközéül jöttél erre a földre. (...) Ha életet hoznál mégis a világra, magad ölnéd meg azt is, és nem tehetnél róla. Borzalmas írás van a tenyereden, leány... és az írások ellen nem tehetünk semmit. Te vagy a bosszú angyala, akinek boszorkány a neve... szép és borzalmas a sorsod, félelmetes és gyönyörűséges... kívánságod parancs a poklok hatalmasai előtt, vágyad beteljesül, mielőtt kimondanád... megcsúfolt szüzek bosszúját hordozza véred... megcsalt leányok átkát váltod valóra... (...) megérzed a szemek mögött a gondolatot, és meghallod a szavakat, amiket nem mondanak el. Meglátod, ami láthatatlan, meghallod, ami hang nélkül való, s megérzed, aminek illata sincs, mert még meg sem született az időben."

Egyre inkább tudatában van különleges képességeinek, állatot, embert egyaránt képes megbabonázni. Hosszú, titokzatos várakozás után a leány úgy érzi, hogy fel kell mennie az Urszun. Nem tudja pontosan, hogy hová és miért, csak erős késztetést érez. Ott összetalálkozik egy vadásszal, Éltető uraság fiával, Gáspárral. Szerelemre gyúlnak egymás iránt, pár napot itt együtt töltenek, amikor Gáspárnak mennie kell, megígéri, hogy visszatér hozzá.
A történetben megjelenik az iparosítás árnyoldala is a modern gőzfűrészgép megjelenésével, az erőszakos erdőkivágással. Ennek esik áldozatul az urszubeli ház is, Nuca kénytelen elmenekülni onnan.

A második kötet, a Kunyhó a Komárnyikon, már az elején tudósít az iparosítás másik jellegzetes mozzanatáról, a vasútépítésről. Az addig háborítatlan természetet alagút, vasúti töltés, és - Wass Albert szavaival - vasszörny, az ördög masinája, azaz mozdony csúfítja el.
A Komárnyikon egy kis kunyhót épít Gáspár, amelyben feltűnik egy, a környékbeli emberek számára ismeretlen nő is: Nuca. A környékbeli juhászok, erdőőrök megismerkednek vele, és amikor megtudják, hogy milyen kapcsolat fűzi a fiatalúrhoz, szinte mind segít neki berendezkedni, új életet kezdeni a kis házikóban. Egyszerű, de bölcs emberek ők, legtöbbjük fájdalmas múlttal éli az életét.
Wass Albert sok, arra a vidékre jellemző szót használ. Egy idő után a szövegkörnyezetből rá lehet jönni a legtöbbnek a jelentésére. Csak néhány példa: pakurász = juhász, pláj = mező, tisztás, plájász = erdő-, mezőőr, prepegyit = zsivány. A legtöbbet fogyasztott étel itt a málélisztből készült puliszka.
A jóslat egy ideig mintha hazudna, Nuca rövid időre megtalálja boldogságát, de az úrfi főleg csak vadászidényben jár fel a kunyhóba, és amikor megszületik kisfiuk, Nuca szomorúan veszi tudomásul, hogy a gyermek sem jelent a férfinak nagyobb kötődést.
Egy alkalommal, amikor nyolc zsivány betér a kunyhóba, kiderül, hogy vezetőjük, Bandilla, Nuca igazi apja. Tóderik a nagyapja volt, egy tragédia miatt kényszerült apjaként nevelnie.
A korábbi jóslat pedig egyszer csak beteljesedik: meggyilkolják az úrfit. Ekkor Éltető uraság csellel elraboltatja a gyermeket - unokáját -, hogy örökösként nevelje fel.

Ettől kezdve, - a harmadik kötetben, A funtineli boszorkányban - Nuca tudatosan használja boszorkányos erejét: nemcsak látja az emberek szemében a múltat és a jövendőt, de megbosszul minden rosszat, amit a férfiak a nők ellen valaha elkövettek. Lidércként, valamiféle kísértetként bolyong, és egy-egy pásztor esik áldozatul énekének, szépségének, de bosszút áll gyermeke elrablóin is.
Amikor újra összetalálkozik apjával, Bandillával, együtt tölti velük az idejét barlangi szállásukon. Aztán elhatározzák, hogy egy távolabbi helyen, a Fekete-völgyben vesznek egy házat. Itt mindannyian letelepednek, juhokat, lovat, tehenet vesznek. Hamarosan híre megy a környéken, hogy Nuca látóasszony, testi-lelki bajokat gyógyít. Sokan járnak hozzájuk bajaikkal, cserébe ellátják őket élelemmel, állatokkal. A közeli kis fatemplomba ellátogatva ráakad nagy ellenségére, a pópára, aki ellene hangolja a népet. A csendőrök is elkezdik zaklatni, és a végén az apját lelövik, őt pedig elviszik, házukat felgyújtják. A börtönből szabadulva útközben egy gazdával találkozik, szavai sokatmondóak:

"(...) én most megyek vissza a hegyekbe, hogy ne is lássak többet csak fát és állatot. (...) Nem bántok én senkit! Sohasem bántottam senkit! Csak megmondtam az embereknek azt, ami a szemükben volt. Nem én rontottam el az életüket, ők rontották el maguk. Én csak megmondtam nekik, hogy mi az, amivel elrontották."

Visszatér az egykori korcsmába, ahová kislányként betért csereberélni, elmegy az urszubeli ház romjaihoz - emlékezni. Meglátogatja a komárnyiki kunyhót is, az öreg Dumitru, az egyik plájász lakja, de a többi kedves ismerős már szinte mind meghalt. Abban bízik, hogy egyszer majd a fia is ellátogat ide, ám hírt hoznak a haláláról, miszerint kiesett egy vonatból. Ekkor eszébe jut, hogy a kunyhóhoz jövet egy vonat ablakából egy gyerek megdobta tojással, akit Nuca dühében megátkozott. Ekkor döbben rá, hogy egy újabb jóslata teljesült be a cigányasszonynak ("Ha életet hoznál mégis a világra, magad ölnéd meg azt is, és nem tehetnél róla."). Eltűnik a házból, és ezután a Funtinelben látják néha, halálos veszélyt jelentve arra a férfira, aki meglátja.

Nagyon érdekes az az ellentét, amely a lenti, falubeli emberek, és a fenti, a természet gyermekének tekinthető Nuca között megfigyelhető. Ezt csak még jobban megterheli misztikus, természetfeletti képessége, aminek következtében sehol sem találhat nyugalmat, állandó bolyongásra kényszerül. A másik ellentét, amelyről nyilvánvaló szomorúsággal tudósít a szerző: az iparosítás, a civilizáció betörése a háborítatlan természetbe a gőzfűrésznek köszönhető erdőkivágás, valamint a vasútépítés által.
Wass Albert gyönyörű természeti képekkel ajándékozott meg, olvasás közben azokra a csodás, háborítatlan helyszínekre kívánkoztam. A komárnyiki kunyhóban szívesen eléldegélnék. Ugyanakkor regénye tele van szép gondolatokkal sorsról, végzetről, ember és természet megszentelt viszonyáról. Nagyon tetszett, ahogy a bölcs, öreg plájászok beszéltek életről, halálról, Istenről. Egyszerű életszemléletük, a civilizáció zaklatottságától mentes, csendes mindennapi tevékenységük nagyon rokonszenves volt számomra.
Azt hiszem, aki kicsit is fogékony a lélekemelő olvasmányokra, az ebben a meseszerű történetben is megtalálhatja a szépet.

Értékelés: 5/5

Émile Ajar: Előttem az élet

2010-03-16T10:57:00.004+01:00

A szerző valódi neve Roman Kacew, Émile Ajar az egyik írói álneve a sok közül. 1914 és 1980 között élt, az Előttem az élet 1975-ben jelent meg. Érdekesség, hogy még ebben az évben megkapta érte a francia irodalmi Goncourt-díjat. No nem a könyv miatt érdekes ez, hanem mert ezt a díjat csak egyszer kaphatja meg egy író, neki pedig már a második volt - az elsőt 1956-ban kapta Romain Gary néven írt egyik könyvéért -, mivel az odaítélő bizottság nem tudta, hogy ki is rejtőzik az álnév mögött.

Az Előttem az életet fanyar humor és drámaiság egyaránt jellemzi. Egy arab kisfiú, Momo elbeszélésében, vagányos beszédmódjával, az ő életfilozófiájának szemüvegén keresztül ismerjük meg a francia társadalom perifériájára szorult négerek, arabok, zsidók világát. A párizsi Belleville-ben, a 6.emeleten lakik Rosa mama, egy kövér, idős, zsidó asszony (egykori prostituált), aki - Momo szavaival élve - kurvagyerek-bömböldét üzemeltet. Ez annyit jelent, hogy kurvák kisgyerekeire felügyel az otthonában. E szolgáltatást azért veszik igénybe az elfoglalt anyukák, mert egyébként a Gyámhatóság elvehetné tőlük a gyerekeiket, nem túl erkölcsös életvitelüknek köszönhetően. Van itt mindenféle: néger, arab, vietnámi, zsidó kisgyerek, az anyukák pedig havonta küldik Rosa mamának a pénzesutalványokat. A kiskölkök jönnek-mennek, cserélődnek, van, aki egy idő után elkerül nevelőszülőkhöz, vagy kis időre az anyja foglalkozik vele.

Momo egy érzékeny, az éltről kortársainál felnőttesebben gondolkozó kisfiú, aki 3 éves kora óta tartózkodik Rosa mamánál. Nem ismeri a szüleit, csak annyit tud, hogy anyja is prostituáltként szülte. Tele van szeretet éhséggel, és még a kisebb lopásokkal is csak magára akarja felhívni a figyelmet, hogy törődjenek vele, hogy fontosnak érezhesse magát. Nincsenek illúziói az élettel kapcsolatban, hiszen a sors nem bánik vele kesztyűs kézzel, akárcsak a környezetében lévőkkel. Kurvák, stricik, bevándorlók világa veszi körül, ebben szocializálódik. Mégis a nehéz sorsúak közt is vannak segítőkész, szeretni való emberek. A kávézóban ott az idős, arab származású Hamil úr, aki a Korán és Victor Hugo-könyvek társaságában ücsörög. Momoval szívesen társalog a Koránról, az irodalomról. Vagy a szomszédjukban egy néger transzvesztita, egykori bokszbajnok, Lola asszony él, aki ha kell pénzzel, élelmiszerrel vagy főzéssel segít nekik.

Rosa mama életére fiatalon rányomta a bélyegét, hogy zsidó nőként megjárta a koncentrációs tábort. Ez azóta is sokszor kísérti álmaiban. Különös szokása, hogy ágya alatt tartja Hitler arcképét, és amikor rosszul állnak a dolgok, nézegeti, amitől jobban érzi magát. A pincében pedig van egy zsidó kuckója, ahová ha szükségét érzi, szintén elvonulhat megnyugodni. Fél a múltbeli árnyaktól, és a magánytól is.

Amikor már egyre több betegség és a szenilitás gyötri Rosa mamát, fogyatkoznak a gyerekek és a pénzesutalványok, Momo és Rosa mama közt még szorosabbá válik a kötelék. Momo egy felnőttnek is kihívást jelentő helyzetben találja magát, amikor gyerekként rá hárul a Rosa mama ellátásának feladata. Leépülése folyamatában, először csak nem képes elhagyni a lakását Rosa mama (kedves momentum, amikor a szomszédban lakó bútorszállító fivérek szabadnapjukon leszállítják, és megkocsikáztatják a városban az idős nőt, amitől az kivirul), majd pedig már saját magát sem képes ellátni ("mindenhol ereszt").
Egy napon beállít hozzájuk Momo apja, aki 11 év után jelentkezik a gyerekért. Kiderül, hogy annak idején ő is strici volt, prosti feleségét féltékenységből megölte (elmés volt, azaz elmebeteg), és ezután adta át Rosa mamának a gyereket. Az asszony azonban elhiteti vele, hogy a fiát tévedésből zsidónak nevelte, ami olyan sokként éri az arab férfit, hogy távozóban elhalálozik. Momo ekkor tudja meg, hogy tulajdonképpen nem 10, hanem 14 éves. Később az asszony kezelőorvosa, Katz doktor világosítja fel, hogy Rosa mama szerette volna minél tovább magánál tartani, félt hogy a gyerek elhagyja, ezért hitette el vele, hogy négy évvel fiatalabb.

Rosa mama nem szeretne kórházban, magatehetetlenül vegetálni, erről Momoval is beszél. Amikor az orvos kórházba utalná az asszonyt, még pár nap haladékot kicsikar Momo. Sőt, még az eutanázia lehetőségét is felveti az orvosnak, aki ezt természetesen kerek-perec elutasítja. Végül Momo egy kegyes hazugságot eszel ki, hogy a kórházba szállítást megakadályozza: elhiteti orvossal, szomszéddal egyaránt, hogy izraeli rokonai érte jönnek, és Izraelben, saját népe közt fogják ápolni. A pincebeli kuckó lesz az a hely, ami Rosa mama addigi képzeletében oly sokszor, és immár a kis Momoéban is Izrael földje lesz. Úgy gondolja, talán ez az egyetlen hely, ahonnan békével, emberhez méltóan távozhat az életből.

Rosa mama és Momo egymásrautaltsága (egyiküknek sincs senkijük és ezt mindketten empátiával átérzik a másikban is) olyan szeretetteljes ragaszkodást és gondoskodást eredményez, ami felülír minden származási, vallási és kulturális különbséget.

Értékelés: 4/5

Giovanni Boccaccio: Dekameron (Válogatott novellák)

2010-03-10T11:37:00.003+01:00

Giovanni Boccaccio, az európai irodalom első novellistája, 1348 és '53 között írta élete fő művét, a Dekameront. Kis híján megsemmisült szerzeménye, amikor életét 1362-ben súlyos vallási krízis dúlta fel. Egy vándorprédikátor hatására olyan súlyos bűntudat tört rá, hogy tűzbe akarta vetni vétkesnek talált Dekameron-ját is, melyben annyit gúnyolódott a papokon és az álszenteken. Kétségbeesett szándékáról - az utókor mérhetetlen szerencséjére - Petrarca beszélte le. A költő barát a Dekameron-t oly nagyra becsülte, hogy egy novelláját - a tizedik nap tizedik elbeszélését, a szeplőtlen jellemű Griselda történetét - latinra is lefordította, hogy megismerje a világ valamennyi művelt embere.
Az egyház sokáig indexen tartotta az alkotást, amiért Boccaccio a szerzeteseket, apácákat olykor pajzán helyzetekben vagy nem éppen példaértékű jellemekként ábrázolja.

A könyv, amelyet én olvastam, az Európa Diákkönyvtár-sorozatban megjelent kötet, mindössze 13 novellát tartalmaz. A teljes mű száz novellából áll. A kerettörténet szerint Firenzéből, az ott dúló szörnyű pestisjárvány, a búskomorság, a fájdalom és a szorongás elől menekül egy közeli vidéki villába tíz ifjú - hét leány és három fiú. Hogy a borzalmakról figyelmüket eltereljék, tíz napon át történeteket mesélnek egymásnak, naponta egyet mindenki. Innen a görög Dekameron cím, melynek jelentése: "tíz nap".

Boccaccio kifogyhatatlan kedvvel mesél, és nagyszerűen ábrázol különböző emberi jellemeket. Novelláit példabeszédeknek is felfoghatjuk, amennyiben rátapint egy-egy gyarló, megvetendő, vagy nemes és példaértékű, de mindenképpen emberi tulajdonságra. Némelyik novellában az egyházi embereket gúnyolja ki csalásuk vagy naivságuk okán. Máshol az udvariasság és nagylelkűség példázatát örökíti meg akár nemes ember akár közönséges szolga tetteiben. Van meglepő fordulatokban gazdag, "véletlen" alakította történet, vagy olyan kacagtatóan előadott, melyben az okos rászedi az ostobát. Sokaknak a pajzán történetek jutnak eszükbe a Dekameron-ról, ebben a válogatásba 2-3 ilyen fért bele, melyek ravasz asszonyokról, törvénytelen szerelmeskedésekről, felszarvazott férjek megcsúfolásáról szólnak - nem megbotránkoztató, inkább megmosolyogtató stílusban -, szerzetesek és apácák vidám bujálkodásairól csak a bővebb kiadású könyvekben lehet olvasni.

Miközben a háttérben a halál árnyéka vetül a mesélőkre, a történetekből áradó életöröm, humor, finom erotika egy időre valóban elfelejteti a gondokat szereplőkkel és olvasóval egyaránt. Engem is teljesen kikapcsolt, és hajdani gyermekkorom mesevilága idéződött fel bennem, a felnőtteknek szóló novellákat olvasva. Nagyon jól átjött a középkor hangulata is, magam előtt láttam a kosztümös életképeket, a humora pedig kellemes perceket szerzett.

Értékelés: 4/5

Thomas Mann: A varázshegy

2010-03-08T16:27:00.005+01:00

Hans Castorp nagy utazása, avagy az ember, aki dombra ment fel és hegyről jött le...

A 24 éves Hans Castorp, mindössze három hetes látogatásra utazik a svájci tüdőszanatóriumba, hogy meglátogassa Joachim unokaöccsét. Az egyetemi vizsgáira való készülés meglehetősen kimerítette, egy kis hegyvidéki levegőváltozás éppen jól jön neki, aztán folytathatja tovább hídépítő-mérnöki karrierjét. Igen ám, de amikor belecsöppen ebbe a különleges környezetbe, ott ragad, és hosszú tartózkodásra rendezkedik be.

Lassan tudatosodik benne, hogy a síkföldi élet, az egészségesek világa, ahonnan jött: a "lent", és a szanatórium, a betegek világa: a "fent" - teljesen más világok.
Itt más az életritmus, még az idő természete is különbözik. Az idő az egyik dolog, amelyről igen sokat elmélkednek regénybeli szereplőink. Az egyik érdekes figura, az olasz Settembrini megismerkedésükkor kijelenti:
"Mi idefenn nem ismerjük a hetet, mint időegységet, uram, engedje meg, hogy kioktassam. Legkisebb egységünk a hónap. Nagystílűen számolunk... ez az árnyak előjoga."

Ez már csak azért is így van, mert szigorú napirend szerint múlnak a betegek napjai. A napi ötszöri étkezéseket a teraszokon eltöltött fekvőkúrák és környékbeli séták egészítik ki. Jelesebb alkalmakkor zenés esteket tartanak az étterem, társalgó helyiségeiben.

Az első hetekben csak mint kívülállóra tekintenek a szálló lakói, mígnem Hans fokozatosan, szinte észrevétlenül beilleszkedik az itteni életbe, sőt pár nap elteltével olyan tüneteket "produkál" (láz, orrvérzés, heves szívdobogás), hogy Behrens tanácsos (a főorvos) kifejezetten maradásra bírja, így maga is bentlakóvá válik az intézményben. De úgy tűnik, ezt egy cseppet sem bánja, ekkorra a szabályos életrend, a kényelem, mind-mind jó hatással vannak rá.

Ahogy telnek a hónapok, megismeri, hogy "az igazi évszakok, azok voltaképpen ismeretlenek idefenn." Télen is lehet szikrázóan napsütéses idő, de nem ritka, hogy nyáron is havazik. Ez is egy plusz adalék a fenti idő megfoghatatlanságához.

A szereplők tekintetében különleges figurákban nincs hiány. A már említett Behrens tanácsos, aki az intézmény orvosi vezetője, egyedi humorú személyiség. Korábban eltemette idefenn a feleségét, gyászában egy időre meghibbant, azután itt maradt, mert idekötötte a sír, és mert ő maga is fertőzést kapott. Ha alkalmanként szivarozik, attól depressziós hangulatba kerül, szabadidejében festeget.
Madam Chaucat, a szeszélyes, tatárszemű hölgy, aki iránt szégyenlős vonzalom alakul ki főszereplőnkben. A hölgy különváltan él férjétől, és nem olyan komoly beteg, hogy örökké szanatóriumban kelljen élnie, gyakran utazik el és vissza.
Az olasz Settembrini, a humanista literátus, aki Castorpot az élet féltett gyermekének nevezi, már megismerkedésüktől fogva filozofáló diskurzusokat folytat a fiatalemberrel. Mivel Hans nyitott az új dolgok megismerésére, az olasz próbálja megnyerni nézeteinek.
Amikor az olasz leköltözik a szállóból a közeli településre, és ott szomszédja lesz a jezsuita Naphtának, akivel nagy szellemi csatákat vívnak, különböző ideológiák és szellemi áramlatok küzdenek meg a két idős ember által, Hans világképének befolyásolására, formálására. Ezek a tömény filozófiai diskurzusok, amelyek szinte enciklopédikus teljességgel bontakoznak ki, nos, a könyv ezen részei számomra komoly kihívást jelentettek. Részben száraz mondanivalójuknak, részben talán a felemlegetett eszmékben való csekély jártasságomnak, esetlegesen türelmetlenségemnek köszönhetően. Mindenesetre a sokadik magasröptű csörténél felmerült bennem: most hagyjuk abba!, de aztán sikerült valahogy átlendülnöm rajta. Nálam a "mélypont" ilyen tekintetben a könyv utolsó harmadában volt, de tekintve hogy 1021 oldalt tesz ki a regény, utólag megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy leküzdöttem az efféle akadályokat is.

Hans e különös világban tett utazása, számára addig ismeretlen, új dolgok felé terelik figyelmét, melyek befogadására személyiségének köszönhetően késznek mutatkozik.
"... elmélyedő érdeklődéssel olvasott az életről, az élet szent és tisztátalan rejtélyéről" anatómiai, fiziológiai, élettani, patológiai tematikájú könyveket. (Újabb kihívás a könnyed olvasmányokat kedvelőknek!: Mann itt is szinte orvosi, biológiai részletességgel taglalja ezeket a dolgokat.) Az elmélet mellett ezen a helyen óhatatlanul szembetalálja magát a halál valóságával is, hiszen nem mindenki gyógyul ki betegségéből. Arra azonban kínosan ügyelnek a szállóban, hogy az életben maradottak ne láthassák a holttestek elszállítását, a téma a betegek közt is tabunak számít. Castorp ezt erkölcstelennek tartotta. Szellemi szükséglete volt, hogy komolyan vehesse és tisztelhesse a szenvedést és a halált. Törődik a súlyos betegekkel, látogatja őket, így tiltakozva a szanatóriumban uralkodó önzés ellen.
Később érdeklődése a botanika felé fordul. Ezekre az új ismeretekre való könnyed fogékonyságait egy alkalommal így magyarázza:

"Magány, elvonultság, szemlélődés. Van ebben valami tetszetős elgondolás. Mi idefenn meglehetős elvonultan élünk, ezt bízvást mondhatjuk. Ötezer láb magasságban fekszünk páratlanul kényelmes nyugágyunkon, lenézünk a világra és teremtményeire, s elgondolkozunk a magunk feje szerint. Ha jobban megfontolom és kimondom az igazat, akkor a nyoszolya, mármint a fekvőszék, tetszik tudni, tíz hónap alatt több hasznos felismerésre vezetett, és több gondolatot keltett életre bennem, mint a malom odalenn a síkföldön az esztendők folyamán, ez tagadhatatlan."

A második tél beköszöntével felfedezi a természet szépségeit sítalpon, bejárja a havas hegyvidéki környéket. Egy hatalmas hóviharba kerülve majdnem az életébe kerül az elemekkel szembeni kihívás, de végül túléli, és a helyzet kiváltotta megváltozott tudatállapot egy újabb lehetőséget kínál a szellemi elmélkedésre.

Joachim unokaöccse, aki katonai pályát választott, eltérő karakter. Egy alkalommal így nyilatkozik Hans megérkezése után:

"Néha azt gondolom, betegség és halál igazából nem is komoly dolog, hanem inkább egyfajta lógás; komolyság voltaképpen csak a lenti életben van. Azt hiszem, idővel majd te is megérted ezt, ha tovább leszel idefenn."

Ő Castorppal ellentétben nem volt alkalmas a fenti körülmények nyújtotta lehetőségek kihasználására, mindig csak ideiglenes állomásnak tekintette a szállót, és elvágyott a síkföldre, hogy betöltse hivatását. Idejekorán távozik a szállóból, hogy pár hónap elteltével kiújuló betegsége miatt visszatérjen - meghalni.

Clawdia Chaucat-tal, a számára szimpatikus nővel, egy farsangi esten sikerül Hansnak szóba elegyednie, de rögtön másnap a hölgy elutazik. 10 hónap múlva tér vissza a holland Mynheer Peeperkorn oldalán. Hanst ez érzékenyen érinti, ám nagy hatást gyakorol rá a férfi, aki különös "személyiség". A trópusi láz gyötörte hollandus pár hónap elteltével önként mond le az életről.

A történet vége felé rögeszmés viselkedések is felütik a fejüket a lakók közt. Van, aki azon tanakodik, hogyan lehet a kőrt négyszögesíteni (!). Hans is kezd elkedvetlenedni, a rátörő egyhangúság ellen passziánsszal múlatja ideje egy részét. Egy kis változatosságot visz a betegek és Hans életébe, amikor a tanácsos egy gramofont helyez el a társalgóban jó néhány lemezzel. Hanst elbűvöli a masina és a zenék. Késő éjszakába nyúlóan ismerkedik az operákkal, műdalokkal. Egy 19 éves dán leány természetfölötti képességeinek segítségével szeánszokat rendeznek. Hans két szellemidézésen vesz részt, a másodikon Joachim "megjelenik".

Mintha a közelgő világháború zűrzavarát éreznék, a szálló vendégei körében ingerültség, türelmetlenség, veszekedés tapasztalható. Olyannyira általános ez, hogy Castorp nem kis megrőkönyödésére a két szellemi vitapartner: Naphta és Settembrini összekülönbözése is párbajba torkollik. A tragédia elkerülhetetlen.

Hét év a síkföldön hosszú idő. Hét év alatt újulnak meg a sejtjeink. De mint tudjuk, odafönn az idő relatív. Hét évre nyúlt Hans Castorpnak a berghofi Nemzetközi Szanatóriumban töltött tartózkodása. A hetedik évre szinte minden kapcsolatát megszakította a külvilággal. Varázslatosan hatott rá a hely szelleme, a természet, a művészet, a gondolkodás hatalmas tartományai bontakoztak ki előtte ez idő alatt. A megismerés különféle szférái. A világháború kitörésével azonban "felébred álmából" és elhagyja a szállót, hogy kivegye részét a háborúban. Visszatér az életbe - talán meghalni.

Utólag örömmel nyugtázom, hogy sikerült megbirkóznom ezzel a nem kevés elmélyülést, filozófiai érdeklődést kívánó regénnyel, amelynek számomra akadtak szépségei, mélységei, de voltak mélypontjai is. Nem egy habkönnyű olvasmány. Nem ez a könyv lesz a nagy kedvencem, de van ilyen. Nem hagyott egy ideje nyugodni, el kellett olvasnom. Habár "nem lettünk egymáséi", elismerem, hogy az irodalom fontos regényei közt a helye.

Értékelés: 3/5

A fizikusok - Öt modern dráma

2010-03-03T13:28:00.002+01:00

A kötetben szereplő XX. századi drámák különböző korokban játszódnak, ám szereplői korunkra jellemző embertípusokat és problémákat jellemeznek, vetnek fel.

Gorkij 1902-es, Éjjeli menedékhely című naturalista drámájában szinte egyetlen "szalonképes" figura sincs, a szereplők ki vannak taszítva a társadalomból, semmivel sem rendelkeznek. Munkanélküliek, naplopók, szerencsétlen, züllött emberek élnek egy menedékhelyen, egy mai hajléktalanszállónak megfelelő helyen. Se pénzük, se reményük nincs egy jobb életre. Többnyire lopásból, kártyázásból szerzett pár kopejkájukat elisszák. A lelkiismeret, a szeretet, a becsület csupa felesleges, fényűzésre alkalmas fogalom, aminek ebben a világban nincsen érvénye. A semmi borítja árnyékát erre a világra. Luka, az öreg vándor egy időre itt száll meg, megjelenésével felkavarja az állóvizet. Szeretet, megértést prédikál, és úton-útfélen hirdeti: nincsen olyan ember, akinek ne lenne valamilyen csakis őrá jellemző értéke, tiszteletre méltó tulajdonsága. Szinte Megváltóként bolyong a mélyben, hogy azután hirtelen ismét távozzon. Ám nemcsak megváltóként értelmezhető, hanem szélhámosként is: mindenkit becsap és rászed, hamisan prédikál. Az embert tisztelni kell, hirdeti egy olyan környezetben, ahol a tisztelet és szeretet erőtlen fegyver a szegénységhez, kitaszítottsághoz és megalázottsághoz képest. Az itt élők többsége beletörődik saját helyzetébe, elfogadják azt, és így is élnek tovább. Egyikük azonban, a színész - az öreg szavai hatására - nem tud belenyugodni a megváltoztathatatlanba, elmenne innen, végül mégis tragédia jelzi kitörési vágyának hiábavalóságát.

Brecht, a Kurázsi mama és gyermekei című 1939-ben keletkezett darabja a harmincéves háború idején játszódik. Kurázsi mama katonákkal üzletel, "a csatamezők hiénája". Ha működik is benne az anyai szeretet, ennél jóval erősebb a pénznek, a haszonnak a szeretete. Ügyes, bátor asszony (nevét is onnan kapta, hogy ötven cipó megszerzése érdekében keresztülvágott az ágyútűzön), és mégis: olyannyira vak, hogy mindig rosszul választ: béke helyett a háborúra szavaz, mert csak a háború révén tud megélni, és gyermekei megmentése helyett is alkudozik, ad-vesz, áruival törődik. A túlélés számára a legfontosabb, és nem látja be, hogy a minden áron való túlélni akarás egy pontnál önnön ellentétébe fordul át: a halálba, gyermekei elvesztésébe. A gyermekei halála nem végzetszerű, hanem a sorozatosan rossz választások eredménye. Kurázsi mamának el kellett vesztenie a gyermekeit, mert nem a saját életét élte. Alkalmazkodott a háború törvényeihez, elfojtotta természetes érzéseit, és lassan emberi mivoltából is kivetkőzött.

Az 1949-es Az ügynök halála című Arthur Miller dráma az önmagát elveszítő kisemberről szól. Álom és valóság egybemosódik Willy Loman, a főszereplő számára. Az álmodozás visszavezeti a múltba, amely ezáltal mintegy megelevenedik, másfelől ez az álom az amerikai valóságra is vonatkozik: a Nagy Amerikai Álomra, amely a minden lehetséges ígéretével hitegeti az embereket. Egyfelől Loman saját álmainak a foglya, nem veszi észre a valóságot, másfelől viszont úgy tűnik, az Amerikai Álom nem létezik többé.
Loman családja felfigyel rá, hogy az ügynök egyre többet beszél magában - Loman ilyenkor a múltba sétál át, és dialógust folytat másokkal, például elhunyt testvérével. Loman a csőd szélén áll, az álmokba menekül. Nemcsak kisember, hanem tehetségtelen ember is, rossz üzletember, eleve alkalmatlan a pályára, ám ezzel nem hajlandó szembenézni, önmagának is hazudni kezd: illúziókkal veszi körül magát, és illúziókat kényszerít fiaira is. Fiával Biffel rendkívül feszült a viszonya, de nem véletlenül: Biff kezdettől tisztában van mindennel, látja hogy a sikerhez vezető út hazugságokkal és csalásokkal van kikövezve, ezért úgy dönt, hogy nem lép rá erre az útra. Az önámítás és a tisztánlátás nehezen tűrik meg egymást, végül Loman a halálba menekül.

A New Orleansban játszódó A vágy villamosa (1947) Stanley Kowalski és Blanche ellentétéből építkezik. Stanley, feleségével Stellával, szegényes negyedben élnek. Megérkezik hozzájuk Stella testvére, Blache, túladva a családi birtokon, szinte nincstelenül. A durva természetű Stanley, - aki asszonyára könnyen kezet emel, könnyen előtör állati énje -, már az elejétől fogva bizalmatlan a jövevénnyel szemben. Blanche tiszta, romlatlan nőnek adja ki magát, a közelmúltjában azonban titok lappang. Feslett életet élt, amelyről Stanley infókat szerez és le is leplezi a nőt. Blanche a rideg valóság elől az álmaiba menekül, Stanley viszont két lábbal áll a földön (faragatlanságával együtt is), az ő kettejük - valóság és álomvilág - párviadala tulajdonképpen a történet, melynek a végén Blanche elmegyógyintézetbe kerül.

Dürrenmatt A fizikusok (1962) című darabjában a tudósnak mint személyiségnek a felelősségét vetette fel, ám ennél tovább jutott, és magáról a modern világról mondott ítéletet. A magán elmegyógyintézetben három ápolt a főszereplő, egyikük Einsteinnek, másikuk Newtonnak képzeli magát, mindketten gyilkosságot követnek el, egy bizonyos cél érdekében. A harmadik Möbius, aki a legártalmatlanabbnak tűnik közülük. Ő rájött a minden elképzelhető felfedezések rendszerének a titkára, és látva, hogy a politika, a gazdaság miként állítja a tudományt egyre embertelenebb célok szolgálatába, önként vonult be az elmegyógyintézetbe, hogy így mentse meg az emberiséget saját felfedezésétől. Csakhogy véletlenül a lehető legrosszabb bolondokházát választotta ki magának: társai éppen erre a felfedezésre vadásznak. A fizikusok nemcsak a tudósok felelősségéről szól, hanem arról is, hogy bármiképpen cselekedjünk is, tetteink következménye fölött nincsen hatalmunk. Dürrenmatt következtetése: az igazi szabadság nem más, mint annak a belátása, hogy nem vagyunk szabadok.

Az öt dráma közül - élvezeti értékét tekintve - A vágy villamosa nyerte el leginkább a tetszésemet, de legalább egyszer mindegyikkel érdemes megismerkedni, hiszen a XX. századi drámairodalom meghatározó műveiről van szó.

Értékelés: 3/5

Joe Hill: A szív alakú doboz

2010-02-22T10:44:00.010+01:00

Jól példázza ismeretlen szerzőkkel, könyvekkel kapcsolatos elhamarkodott előítéletemet - amivel valószínűleg nem vagyok egyedül -, hogy ha semmi előzetes infóm nem lett volna Joe Hill: A szív alakú doboz című könyvével kapcsolatban, nagy valószínűséggel nem veszem meg. Joe Hill? Sose hallottam róla. A szív alakú doboz? Biztos valami romantikus maszlag. Igen, talán ez lett volna a hozzáállásom. Csakhogy - hála az információs szupersztrádának, melyre oly gyakran felhajtok - megtudtam, hogy ki is a szerző, és művének fogadtatásáról is értesültem.
Sohasem garancia a sikerre, ha egy befutott író fia is apja nyomdokaiba lép, ám mivel ez esetben Stephen King a papa, ráadásul Joe is a horror, fantasy műfajban alkot, nekem ez már elég ajánlólevél volt, hogy elolvassam magyarul elsőként megjelent könyvét.

Jude-nak, az öregedő, ötvenes rocksztárnak különös gyűjteménye van: hátborzongató, okkult relikviákat gyűjt. Régi akasztófakötél, egy hajdani boszorkány beismerő vallomása, vagy egy mexikói halálpornó-videó; ezek mind a kollekciót gazdagítják. Ám egy napon, az interneten ráakad egy fekete öltönyre, melynek tulajdonosa elhalálozott. Ettől még nem lenne különleges a ruhadarab, csakhogy az eladó ígérete szerint az öltönyhöz jár egy kísértet is, néhai tulajdonosának a szelleme. Rocksztárunk azonnal lecsap az ajánlatra, az öltöny megérkezik, és innentől kezdve indul a kálvária. Nem csak Jude, hanem jelenlegi barátnője is életveszélyben forog a regény végéig, mert a szellemnek egyetlen célja van: elpusztítani a férfit, és azt, aki megpróbálja ebben megakadályozni.
Mivel a szellem egykoron hivatásos hipnotizőr volt, képes bárkire az akaratát ráerőltetni, gyilkolásra, öngyilkosságra kényszeríteni. Jude-nak szerencsére van két kutyája, melyek többször is életmentő szerepet játszanak a küzdelemben. (Részemről külön köszönet Joe Hillnek, hogy a kutyákat is beleírta a történetbe.) Amikor kezdi kapizsgálni Jude, hogy köze van előző barátnőjéhez a szellemnek, egy összecsapás után délre indulnak, hogy az eladóval tisztázzák a dolgot. A szellem követi őket, tovább próbálkozik, de végül úti céljukat szerencsésen elérik. Itt aztán komoly sebeket okoznak és szereznek, végül Jude szülői házához hajtanak, mert csak itt van további esélyük az életben maradáshoz. Ez a végső összecsapás helyszíne is, ahol King-es hagyományokhoz méltón, még túlvilági helyszínre is kiruccanást tesznek hőseink.

Érdekes, izgalmas, rockzenei utalásokban gazdag könyv, szerintem kategóriájának az élmezőnyébe tartozik.
Szerencsére nem esett messze az alma a fájától, a King után a Hill név is komoly márkanévvé válhat a stílus kedvelői közt.
A joehillfiction.com szerint ebben a hónapban jelent meg Amerikában a második regénye, a Horns. Remélem minél hamarabb kiadásra kerül Magyarországon is.

Ugyanezen az oldalon találtam azt az érdekességet is Hill-ről, hogy egy szakadék alján lévő kis kőcellában él, amelyhez egyetlen meredek ösvény vezet, az utat vad kecskék védik.

Értékelés: 4.5/5

William Somerset Maugham: Borotvaélen

2010-02-15T17:08:00.005+01:00

Nehéz a keskeny borotvaélen járni.
A bölcsek szerint éppily nehéz az üdvösség útja.
(Katha-Upanishad)

Pár hete akadt a kezembe egy könyves boltban Maugham 1944-es regénye. A fülszövegben az 1929-es világválságból való kiútkeresésről olvastam, és arról, hogy "az egyszerű élet és a spirituális út megtalálásának kavargó története ma még aktuálisabbá teszi a művet, mint saját megjelenésének ideje". Érdekesen hangzott, Az ördög sarkantyúja című könyvét olvastam már ezt megelőzően tőle, az tetszett is, így hát muszáj volt hogy az üzletben kosaramba kerüljön ebből is egy.

Akárcsak a fentebb említett könyvében, szerzőnk ebben is egyes szám első személyben mesél. A történetben valódi ismerőseit írta meg álneveken. Úgy cirka 20 évnyi eseménysor felidézésére invitálja olvasóit, majd' 400 oldalon keresztül.

A regény különböző karaktereinek részletes bemutatásával az életutak, sorsok közti különbségek igen kontrasztos képet adnak arról, hogy milyen sokféle lelkületű, beállítottságú ember létezik. Amire pedig a leginkább rávilágít: ha valaki a többségi felfogással, szokással ellentétesen, ésszerűtlennek tűnő módon alakítja a saját életét, a maga feje után megy, még nem feltétlenül kell bolondnak tekinteni: talán egy belső sugallat hatására teszi, talán ez az ő útja ebben az életében.

Larry kétségtelenül a könyv legkülönösebb, és legelgondolkoztatóbb figurája. Tizenévesen még iskolába jár és menyasszonya van, amikor jelentkezik az I. világháború csataterére, repülőgép vezetőnek. Pilótatársa halála azonban olyan traumát vált ki belőle, amely fenekestül felforgatja addigi kiszámítható életét. A tragédia arra készteti, hogy szembe nézzen az élet nagy kérdéseivel, és kíváncsisága, tudásvágya egy hosszú, kalandos úton indítja el. Nem tud visszailleszkedni a pénzről, társadalmi rangról szóló környezetébe, ahonnan a háborúba ment. Nem találja otthon a helyét, dolgozni sem hajlandó elmenni, menyasszonya, Isabel unszolására sem. Ő inkább Párizsba utazik, hogy szerény körülmények között élve, ideje nagy részét könyvtárakban töltve ismereteket szerezzen, válaszokat keressen és találjon.
Ez a hirtelen elszakadás hasonlatos Az ördög sarkantyúja-beli Charles Strickland történetéhez, ráadásul mindkettőben közös, hogy nem a köznapi elvárásoknak megfelelően alakították az életüket, hanem valamiféle felsőbb hatalomnak (sorsnak) engedelmeskedve szabtak irányt neki. Még az sem rendíti meg Larry-t, hogy makacssága miatt az eljegyzést felbontja vele Isabel. Sajnálja, de elfogadja a lány döntését. Amikor már ráun a rengeteg olvasásra, hogy gondolatait rendezze tovább áll kétkezi munkásnak, egy bányában dolgozik egy ideig, majd Németországban egy tanyán tölt egy nyarat. A pénz nem érdekli, és mindig csak addig marad egy helyen, amíg kedve tartja. Közben Isabel hozzá megy egy másik fiúhoz, Gray Maturinhoz, aki apja jól menő cégébe betársulva egyre gazdagabbá teszi családját. Két gyermekük születik, szaporodnak a birtokok, nívós társasági életet élnek. Az 1929-es gazdasági válság idején azonban tönkre mennek, Gray apja meghal, a cég csődbe megy, Gray munkanélküli lesz. Franciaországban él Isabel nagybátyja, Elliott Templeton, aki ugyancsak érdekes figura. Fiatal korában került Európába, és műtárgyak adás-vételével alapozta meg anyagi jólétét. Mindig az előkelő társadalmi osztály kegyeit kereste, idővel állandó résztvevője és házigazdája lett a fényűző fogadásoknak. Maugham rajta keresztül ismerte meg Isabelt, annak családját és Larry-t is. Szóval a krach idején Elliott felajánlja Párizsi lakását Isabeléknek, amíg anyagilag helyre nem rázódnak. 10 év múlva tér ismét visszatér Franciaországba Larry. Mivel békésen, harag nélkül váltak el egymástól, és még mindig szeretettel gondolnak a másikra, Isabeléknél újra találkoznak, Larry beszámol távol-keleti és indiai élményeiről. Isabel elképedve tapasztalja, milyen nagy változásokon ment keresztül egykori udvarlója; fölfogásukban, a dolgok szemléletében mostanra szinte egy szakadék választja el őket egymástól.
Nem sokkal később, Larry újra találkozva egy gyermekkori ismerősével, sürgető, hatalmast kényszert érez, hogy megmentse a feslett nőnek a lelkét, a tervezett esküvő azonban meghiúsul.

A könyv vége felé Larry és Maugham beszélgetéssel átvirrasztott éjszakájának beszámolója tudósít Larry spirituális útkereséséről. Mesél németországi tartózkodásáról, ahol nem csak tanyán dolgozott, hanem megfordult egy elzászi kolostorban is, de Istennel kapcsolatos kérdéseire nem talál megnyugtató válaszokat. Rövid ideig együtt élt egy lánnyal Spanyolországban, aztán Indiában kötött ki. Több szent embert felkeresett, míg el nem jutott Shri Ganesha-hoz, aki ashramjába fogadja. Itt meditál, olvas, mesterével beszélget. Egy hajnalon egyedül tartózkodik a hegyekben a napfelkeltére várva, amikor rendkívüli, megvilágosodásszerű élményben részesül, megérez valamit a végtelenből. Ekkor azonban ismét egy különös felismerésre jut:

"Ha azokban az elragadtatott pillanatokban valóban eggyé váltam az Abszolútummal, akkor - amennyiben igaz, amit mondtak - semmi sem érhet már, s ha kijutok jelenlegi életem karmájából, többé nem térek vissza. Ez a gondolat elcsüggesztett. Újból és újból élni akartam. Hajlandó voltam elviselni bármilyen fajta életet, tekintet nélkül kínokra, bánatokra. Éreztem, hogy csak egyik élet a másik után elégítheti ki szomjamat, életerőmet, kíváncsiságomat."

Ezután elbúcsúzott mesterétől, visszatért Franciaországba.
A beszélgetés vége felé Maugham érdeklődésére Larry elárulja, hogy újra Amerikába megy, és autó szerelőként, kamionosként, vagy alkalomadtán taxisként is szívesen dolgozik, de a pénz abszolút nem érdekli.
Ekkorra Isabelék újra egyenesbe jönnek anyagilag, mivel Elliott bácsikája meghalt, az örökségből Amerikába visszatérve folytathatják fényűző életüket.

A főbb szereplők tehát a könyv végére újra Amerikába kerülnek, ám Larry teljesen más mentalitással, jobb emberként, aki egyszerűen csak élni szeretne, "csendesen, türelmesen, szánakozón, önzetlenül és önmegtartóztatással". Őt sem magánéleti gondok, sem a gazdasági világválság nem érintette hátrányosan. Volt egy esemény az életében, ami letérítette addigi pályájáról, de megindult a szellemi és lelki fejlődés útján, és ez a fejlődés folyamatos haladású. Isabelék életvitelét, felfogását viszont a gazdasági válság megrengette. Gray, a férj a csőd után rendszeresen elviselhetetlen fejgörcsöktől szenvedett. Ezek a tünetek lelki eredetűek voltak, nem tudta feldolgozni az elszenvedett veszteségeket, a kiszámítható, dolgos hétköznapok nélküli tétlenséget, a pénz hiányát. Náluk a válság lehetett volna az a trauma, ami Larry-nél a háborús epizód volt, de Isabel és Gray is más típusok voltak Larry-hez képest, a válság csak egy kis szünetet jelentett jól kiszámítható életükben, Amerikába visszatérve szinte ott folytatták életüket ahol abbahagyták.

Maugham az utolsó oldalon ezt írja:

"(...) heves meglepetésemre ráébredtem, hogy - bár a legkevésbé sem állt szándékomban - szabályos karrier-regényt írtam. Mert minden személy, akivel foglalkozom, megkapja, amire vágyik: Elliott a társadalmi rangot; Isabel a biztos pozíciót, melyet tekintélyes vagyon támaszt alá egy tevékeny, kulturált közösségben; Gray az állandó és jövedelmező állást, a hivatalt, ahová naponta kilenctől hatig bejárhat; (...) Larry pedig a boldogságot."

Maugham nagy mesélő kedvvel mutatja be a múlt század első felének nagyvilági életét, helyszíneit, a korhangulatot. Meghökkentő szituációkban, fordulatokban nincs hiány ebben a könyvében sem, és helyenként a humorát is megvillantja.
Nekem Hermann Hesse szereplői is beugrottak Larry történetéről, nála is előfordulnak hasonló útkereső karakterek, ráadásul ennek a könyvnek van egy erős spirituális töltete is.

Értékelés: 4/5

Popper Péter: Pilátus testamentuma

2010-02-11T17:34:00.004+01:00

Jézus történetét, korát már sokféle nézőpontból feldolgozták, interpretálták. Az egyik egyedi nézőpontot Popper Péter regénye adja. Már attól is különleges a könyv, hogy tudtommal regényírással sem ezt megelőzően, sem később nem próbálkozott. Ennek ellenére, könyve jól sikerült, már ami egy regény kritériumainak való megfelelést illeti. Magával a történettel, már nem biztos hogy mindenki elégedett lesz aki olvassa, hiszen az evangéliumtól és a kritikai vallástörténettől eltérő felfogásban vetette papírra.

A regény Pontius Pilátus, Júdea római helytartójának fiktív időskori visszaemlékezéseiről szól. Az ő szemszögéből Először felidézi karrierjét, ahogy halad előre a katonai ranglétrán. Harmincas éveiben, amikor megakad előrehaladása pályafutásában, akkori szokás szerint elmegy egy jósdába, hogy megtudja: mi várhat még rá? Ekkor figyelmezteti először egy papnő a jövőjében rejlő veszélyekre:

"Olyan végzetek közelednek hozzád, amelyeket nemigen bír el közönséges halandó lelke. És te nem vagy felkészülve. Kezedben lesz a világ sorsa. De te el fogod szalasztani az alkalmat."

Egy hónap múlva, kinevezik júdeai helytartónak. Elfoglalva állomáshelyét Jeruzsálemben, bemutatkozó látogatást tesz Heródes királynál.

Mint messziről az országba csöppent idegen, természetes kíváncsisággal viseltetik a nép, a kultúra iránt, szeretné jobban megismerni a helyi sajátosságokat, viszonyokat, elkezdeni tanulni a héber nyelvet. Mindezekhez nyújt neki segítséget a Keriáthbeli Jehuda (ismertebb nevén Júdás), hiszen művelt, több nyelven beszélő férfi. Egyik országfelderítő útján Pilátus - Jehuda segítségével - megismerkedik az aszkézisben élő Johanánnal (Keresztelő János). Ő beszél hitéről, és az eljövendő messiásról. Később Jehuda a zsidó nép hitvilágába avatja be Pilátust, akit egyre jobban foglalkoztatnak ezek a különös vallások:

"(...) tudtam, hogy végig fogom járni a kíváncsiság ösvényét. Valami ismeretlen izgalom vonzáskörébe kerültem. Megcsapott a veszély sugárzása is."

A főpapnál a zsidó vallásfelfogások (szadduceus és farizeus) közötti különbségekről érdeklődik. Az uralkodó és a papság is arról győzködi, hogy a legjobb, ha nem ártja magát bele vallási ügyekbe, mert ez egy igen érzékeny pont a nép életében. Egy újabb látogatás alkalmával felkeresi Nikodémuszt, a rabbit, aki beszámol neki egy galileai rabbi feltűnéséről, akit a tanítványai a messiásnak tartanak. A főpapság azonban a kétségének ad hangot ezzel kapcsolatban. Alapos vizsgálódás alá akarják vonni, ezért elküldik hozzá Jehudát, hogy tanítványául szegődjön, és megismerje tanításait. Ő lesz a főpapok füle.

Egy idő után, bizonyos tapasztalatokkal felvértezve Pilátus előtt nyilvánvalóvá válik, hogy Johanán meggyilkolása politikai és vallási érdeke is lenne a papságnak. Heródes hatalma szempontjából is veszélyessé válhat, mert ismeri és kapcsolatban áll a galileai rabbival.

Érdekes része a könyvnek, amikor Jehuda feljegyzéseiből idéz Pilátus. Itt jönnek azok a részek, amelyek a hagyománytól eltérően, más felfogásban mesélik Jézus történetét. E szerint már a fogantatása is Izrael majdani szabadságának kivívásáért történt. A zelóták (zsidó szabadságharcosok) összehozták a Dávid-házbeli Mirjám (Mária) és az öreg Heródes második fiának titkos nászát, melyből született a galileai. Az apát (tehát a saját fiát) Heródes lefejeztette, és a csecsemőket is legyilkoltatta, de a kis Jézust megmenekítették. Aztán Jehószit ben Pandora (József), az ács, beavattatván a zelóta mozgalom terveibe, vállalta a törvényes apaságot, és a házasságot Mirjámmal. Jézus szellemi és testi fejlesztése 21 éves koráig arra irányult, hogy majdan király legyen belőle. 21 évesen a harcművészetek elsajátítására elküldték a messzi keletre, 6 év múlva azonban egy teljesen más ember tért vissza: a világtól elvonult, szent ember benyomását keltette.

Amikor Johanán tervezett kivégzéséről értesül Pilátus, a fogva tartás helyszínére siet, hogy megakadályozza azt, de elkésik. A visszaúton egy esszénus (zsidó szerzetesi életet élő szekta tagja) nyilatkozata újabb figyelmeztetés Pilátusnak:

"A zelóták meg fogják próbálni, hogy a nocerbeli (názáreti) rabbi egyre terjedő népszerűségét, és tanításait a szegények igazságáról, Róma elleni lázadás szítására használják fel. És ez a rabbi életébe kerülhet. Johanánnak is ezért kellett meghalnia. S ebben az esetben te sem maradhatsz semleges, vagyis tétlen, Hegemon."

Az esszénus arra kéri, találkozzon Jesuával (Jézussal), személyesen vizsgálja meg, fenyegeti-e veszély Izrael békéjét.

Eddigre tehát nem csak vallási, hanem politikai problémává is kezd fajulni a problémakőr. Pilátus átgondolva a dolgokat, a következőre jut:
1. A zelóták a Róma elleni lázadáshoz fel akarják használni Jesuát, világi megváltónak feltüntetve, aki leráza Róma igáját, és Izrael trónjára ül.
2. Heródes is fél Jesuától, mint trónkövetelőt, a riválisának tartja. Ezért végeztette ki Johanánt, aki Jesua út-egyengetőjének nevezte magát.
3. Bár a hatalom fél Jesuától, de nem mer egyelőre fellépni ellene, amíg nem dőlt el, hogy a vallási vagy a világi messiás vonulhat be Izrael történetébe. Rómának a világival lenne dolga: le kellene rá sújtania.

Nikodémusznál létrejön a találkozó Jesua és Pilátus közt. Jesua különleges hatással van Pilátusra, visszaidézi egy másfél ezer évvel korábbi emlékét (egyik előző életét) és szembesíti betöltendő sorsával:

"- (...) mártsd meg a kardod a szívembe, ha eljön az óra.
- Dehát miért? Miért?
- A Föld túlságosan kemény lett. Kemény lett a test is és minden anyag. Bilincsbe verik az emberek lelkét és a testhez láncolják. (...) Ha a Föld nem ihatja be a véremet, te is Júdea helytartója maradsz mindörökre. Nem lobbanhatsz fel újra, hogy visszaemlékezz erre a szobára, erre a találkozásra, a Templomra, Heródes várára, Tabor hegyére, mint az előbb Mamré ligetére. De az én vérem szétolvaszt minden láncot és bilincset."

(Jézus szavaihoz kapcsolódóan idézem Popper Pétert, aki az Utószóban így ír:
"Végül is - Rudolf Steiner nyomán - azt állítom, hogy a görög-római kor idején, az emberiség olyan mélyen materializálódott, hogy elakadt a testtől, az anyagi világtól való elválás lehetősége, megszűnt a szamszarák, a reinkarnáció kőrforgása, tehát megrekedt az emberi továbbfejlődés. A megváltás ennek a helyzetnek a megoldását jelentette. Krisztus vére a földdel, az "anyaggal" elvegyülve - misztikus értelemben - kioldotta az embert szellemi megrekedtségéből.")

Idővel megszületik Jehuda jelentése is Jesuáról, melynek összegzése ez:

"(...) Jesuá rabbi, mind politikailag, mind vallásilag vétlen, ártatlan és érinthetetlen. Csodás gyógyításai bizonyítják a nép és mindenki előtt, hogy a Magasság Hatalmai segítik őt."

További tisztázás céljából, a főpap, egy farizeus rabbi és Pilátus találkozik Jesuával, hogy feltárják előtte kétségeiket és meghallgassák álláspontját. A beszélgetésnek a Hegemon néma szemlélője volt, melynek végén a főpap a következő kinyilatkoztatást teszi:

"Jesuá ben Pandera rabbi! A Világot választottam. A Teremtényt választottam, mert én a földi nyáj pásztora vagyok. Vigyáznom kell a juhokra, hogy a fenevad szét ne marcangolja őket. Ezért halálra adlak téged, mert fel akarod borítani a Teremtő és a Teremtmény első és ősi szövetségét az alámerülésről az anyag világába. Te új szövetséget akarsz, az anyagból való kiszakadás érdekében. Én elhiszem, hogy ez a küldetésed. Véreddel fogod megpecsételni. Mert én mindig védeni fogom a Kőtáblákat, a Frigyládát és a Szentek Szentjét."

Ezután megkötözve elvezették Jesuát, hogy a papság ítéljen fölötte, ülésük azonban nem talált bűnösségére bizonyítékokat. Miután szabadon bocsátják, a nép körében még nagyobb népszerűségre tesz szert.

Tavaszra a főpap levele figyelmezteti Pilátust Jesuá politikai veszélyeire, egyúttal cselekvésre szólítja fel. Hogy a főpap kikényszerítse e cselekvést, a levél másolatát Rómába is elküldte. Mindez lehetetlenné teszi Pilátus önálló mérlegelését, és "azt jelentette, hogy Jesuá rabbinak el kell tűnnie az élet mezőiről." Róma soha sem bocsájtotta volna meg neki, ha szabadon hagyja tevékenykedni a trónkövetelőt, megkockáztatva egy függetlenségi háború kirobbanását.

Innen már egyenes út vezet a jól ismert eseményekhez: letartóztatja a római őrjárattal a Getsemáné olajfaligetben, még egy utolsó beszélgetésre kerül sor Pilátus és Jesuá között, később pedig bekövetkezik a keresztre feszítés is.

Az Utószóban Popper Péter még néhány érdekes magyarázatot és megjegyzést fűz a regényhez, és annak megszületéséhez.

"Műfaji szempontból végül is egy regényt írtam arról, hogy egy művelt római úr, miként élhette meg a golgotai történéseket, egyrészt idegenkedve szemlélve a latin műveltség nézőpontjából barbár héber világot, másrészt, önmaga számára is érthetetlenül, vonzódva hozzá."

"E történetben zsidó, keresztény és gnosztikus elemek szintetizálódnak saját elképzeléseimmel és megérzéseimmel. Baj ez? Azt hiszem, hogy a Szentek Szentje kárpitjának széthasadása és a jeruzsálemi Templom pusztulása után mindenkinek joga van ahhoz, hogy saját maga közvetlenül rendezze viszonyát a transzcendenciával, Istennel, Jézussal, Buddhával vagy Mohameddel."

Abbéli meggyőződésének is hangot ad, hogy könyvével egyaránt ki fogja váltani a zsidó, a keresztény és a materialista meggyőződésűek ellenérzését is. Én azonban azt hiszem, hogy az elkészült mű, még nem a szélsőségesen elrugaszkodott fantázia terméke. Viszont el lehet játszani a gondolattal, hogy talán efféle előzmények is vezethettek Jézus kereszthalálához.

Értékelés: 4/5

Rózsa Marianna - Jász László (szerk.) : Az ismeretlen Antall József

2010-02-11T12:59:00.007+01:00

A legtöbben - főleg az idősebb korosztályok, akik még emlékeznek rá - a miniszterelnök Antall Józsefet ismerhették. Komoly kihívást jelentő munka volt a rendszerváltáskor az első, szabadon választott miniszterelnökként átállítani az országot egy másik politikai, gazdasági pályára. Mindezt úgy végrehajtani, hogy aktív politikusi tapasztalata nem volt, az egészsége pedig ugyancsak ebben az időszakban romlott meg. Ezeknek a problémáknak a hatására az a sokszor hangoztatott benyomások alakultak ki az emberek jó részében, hogy Antall dölyfös, merev, humortalan ember, konzervatív, maradi felfogással. Ez a kép viszont torz, a fentebb említett hatások által torzított. Akik abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy életének korábbi időszakában személyesen is megismerhették, másként ismerték, más benyomásokat szereztek róla. Ez, az Antall József halála után megjelent könyv többek közt azt a célt szolgálja, hogy előéletébe is bepillanthasson az olvasó. Milyen ember, barát, kolléga volt tulajdonképpen Antall József, és milyen út vezetett a miniszterelnökségéig?

A könyv visszaemlékezéseket, interjúkat, dokumentumokat tartalmaz. Majd' negyven különböző személyiség, gyermekkori barátai, iskolai, egyetemi tanulótársai, diákjai, munkatársai, politikustársai emlékeznek rá. Felidézik megismerkedésüket, közös élményeiket, barátságuk, munkakapcsolatuk egy-egy fontos, alkalmanként humoros momentumát. A könyv első felében sok szó esik édesapjáról, id. Antall Józsefről is. Aki alapító tagja volt 1931-ben a Független Kisgazdapártnak, majd a II. világháború alatt menekültügyi kormánybiztosként lengyel, zsidó, olasz, francia és más üldözötteket mentett meg. A háború után kormánybiztos, majd újjáépítési miniszter. Mindez lehetőséget adott a fiának arra, hogy már gyerekként testközelből megismerje a politika világát, és olyan tapasztalatokra tegyen szert, melyeket későbbi pályafutása során kamatoztatni tud. Fia világlátására, történészi, politikusi elkötelezettségére a legnagyobb hatással volt. Mindez lehetőséget adott a fiának arra, hogy már gyerekként testközelből megismerje a politika világát, és olyan tapasztalatokra tegyen szert, melyeket későbbi pályafutása során kamatoztatni tud, elkötelezett legyen demokrácia, nemzeti érzelem, keresztény erkölcs iránt.

A gyermekkor főleg a dunántúli Somló vidékén telik, itt volt ugyanis az Antall családnak birtoka. Itt kezdődött fél évszázados barátsága O'sváth György-el, aki később a miniszterelnök tanácsadója lett. Aztán a Piarista Gimnáziumbeli évek, majd az Eötvös József Tudományegyetem bölcsészkarán tanul. Már ezekben az időkben tapasztalják társai, barátai a történelemben, politikában való jártasságát, szervező tehetségét. A Piarista Gimnáziumban diáklapot szerkeszt, publikál. Ebben az időben eldöntötte, hogy politikai pályára lép - de még jó ideig erre nem lesz lehetősége. Az egyetemen tanári diplomája mellé megszerezte a könyvtárosi és muzeológusi diplomát is.

A diploma megszerzése után Antall egy ideig levéltárosként dolgozott, majd 1955-től az Eötvös József Gimnáziumban kezdett tanítani. A forradalom alatt a forradalmi bizottság élére kerül, részt vesz a tüntetéseken, a Kisgazdapárt újjászervezésében. Megszervezi az FKgP-székház védelmét. A forradalom után többször kihallgatták a rendőrök, 1957 áprilisban a hatalom másik iskolába helyezi át, a Toldy Ferenc Gimnáziumba. A Toldyban diákja volt a későbbi külügyminisztere, Jeszenszky Géza is.
Az egyik érdekesség, amelyet ebből a könyvből tudtam meg, hogy 1957. október 23-án az iskolában a diákok a fal mellett sorakoztak fel, némán emlékezve a forradalomra. Ebből akkora balhé lett, hogy az érettségi után két évig nem vehették fel őket egyik egyetemre sem.
Antallt továbbra is sűrűn figyelik a titkosrendőrök, nem egyszer beidézik a Gyorskocsi utcába, az 56-os és kisgazda múltja miatt. A másik eleddig számomra ismeretlen momentum: 1958 nyarán elintézte, hogy bekerülhessen az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet egyik osztályára, a Völgy utcai idegszanatóriumba, kb. 2 hónapra, hogy egy kis levegőhöz jusson. Abban az időben jó páran választották ezt a lehetőséget a hatalom zaklatása miatt.
De hogy a tanításról is essék szó, az egykori diákok visszaemlékezéseikben mesélnek a legendás történelemórákról, arról, hogy nem az akkori propagandával teli könyvből tanított, hanem az elhallgatott ismereteket is megosztotta tanulóival, és nem szárazon, unalmasan, hanem összefüggéseiben tanította a történelmet. Minden órája, előadása élményszámba ment, különleges előadói képességgel, széleskörű tudással, és fanyar humorérzékkel rendelkezett. Szinte mindig elegánsan, az elengedhetetlen öltöny-nyakkendő párosításban lehetett látni. Abban az időben szokatlan módon, a diákjait uraknak szólította. Az Eötvös Gimnáziumbeli egykori osztálya, tisztelete jeléül az érettségikor készít egy nem hivatalos, név nélküli tablóképet, amelyen volt osztályfőnökük, Antall József is rajta van. Tanár kollégái szintén megszólalnak a könyvben, kiemelve tudását, segítőkészségét. Aztán 1959-ben végleg eltiltották a tanári pályáról. Ekkor a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Vadász utcai fiókkönyvtárába kerül. Egykori diákjai, kollégái továbbra is tartják vele a kapcsolatot, szinte klubtalálkozók jönnek létre a könyvtárban.

Orvostörténeti Múzeumba 1964-ben került. Szállási Árpád orvos, orvostörténész így emlékezik ennek történetére:

"Egykori elmondása szerint (...) nem akadt orvostörténész, aki a Magyar Életrajzi Lexikon részére az orvos-biográfiai címszavakat soronként pár forintért megírta volna, így elvállalta és megoldotta ezt a számára szokatlan feladatot. Adatgyűjtésért bejárt a könyvtárba, s rövidesen felismerte ebben a múltat őrizni hivatott intézmény-együttesben a fantáziát."

Itt előbb mint tudományos kutató dolgozik, majd igazgatóhelyettes, 1974-től pedig igazgatója az intézetnek. Az intézetben munkát biztosított néhány volt Toldys tanítványának, illetve olyanoknak is, akik a hatalom megbélyegzése miatt segítségre szorultak (volt katonatisztek, börtönből szabadult politikai elítéltek, Maléter Pál özvegye). Munkássága során felvirágoztatta a magyar orvostörténetet, rangot adott az intézménynek, jó kapcsolatokat ápolt külföldi orvosokkal, történészekkel. Az 1974-es, Budapesten lezajlott orvostörténeti kongresszus fő szervezője volt, ezenkívül több száz orvostörténeti publikációja jelent meg, s számos művet lektorált, szerkesztett. Magyar és külföldi munkatársai elismeréssel beszélnek szakmai felkészültségéről, elhivatottságáról. Ha politikáról esett szó, mindenkit meglepett naprakészségével, a történelmi adalékok pontos és tényszerű előadásával.

A nyolcvanas évek végén a változásokat érezve bekapcsolódik az ellenzék munkájába, 1989-ben a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásokon tűnik fel, majd hamarosan a Magyar Demokrata Fórumban találja meg azt a pártot, amelyben leginkább kamatoztatni tudja világlátását, politikai felkészültségét, és amelyet a leginkább alkalmasnak tart a rendszerváltás levezénylésére.

A visszaemlékezések eddig az időszakik tartanak, amíg főállású politikus nem válik belőle. Csak néhány név az emlékezők közül: Varga Béla, Tar Pál, Andorka Rudolf, Szabad György, Marinovich Endre, Kapronczay Károly, Horti József, Kosáry Domokos, Benedek István, Alois Mock. A gyermek, a diák, a szakmabeli, az értelmiségi Antall József ismerhető meg pályatársai, barátai, diáktársai, tanítványai, munkatársai emlékeiből. Ahogy ők látták és ismerték a nagy közönség számára ismeretlen Antall Józsefet. Ezek az egyéni hangok nemcsak egy különleges ember képét árnyalják, hanem a politikai és történelmi események hétköznapi hatásairól is érdekes beszámolókat nyújtanak.

Értékelés: 4/5

Kreatív blogger-díj

2010-02-09T08:40:00.006+01:00

Nanitól (aki a Nani & Zitus blog egyik bloggerinája) kaptam egy díjat. Ezúton is köszönöm neki, és ezennel teljesítem a vele járó kötelezettségeimet:

1. Meg kell köszönni a díjat annak, aki küldte. (megtörtént)
2. A logót ki kell tenni a blogba. (megtörtént)
3. Be kell linkelni azt, akitől kaptuk. (megtörtént)
4. Írni kell magunkról 7 dolgot. Íme:
- Olyan helyen dolgozom, ahol sokat olvashatok, itthon viszont internetfüggő vagyok.
- Kedvencem ételem a rakott burgonya.
- Nem tartozom egyetlen valláshoz sem, de van spirituális hitem.
- A Nyilas csillagjegy szülötte vagyok: könnyen lelkesedem, de alkalmanként gyorsan el is vesztem az érdeklődésemet bizonyos dolgok iránt.
- Nem kenyerem a sok beszéd, jobban szeretek írni (régen verseket is, ma már csak az olvasmányaimról).
- Szeretem a macskákat.
- Odavagyok a filmekért is.

5. Tovább kell adni a díjat 7 blogtársnak.
Őket választottam: Surranó kis árny, Dün, Marcipánördög, könyvtáros testvér, Anheszenamon, Peti bácsi, zsebibaba.
6. A kiválasztottaknak üzenetet hagyni (megtörtént).

Bartis Attila: A nyugalom

2010-02-07T22:33:00.003+01:00

Az utóbbi napokban éppen azon filóztam, hogy vajon mikor kerül újra a kezembe egy olyan könyv, ami nem csak az elmegy, vagy a viszonylag jó kategóriába tartozhat nálam, hanem az a fajta, ami után csak hümmög az ember, megbolydult lelki világának köszönhetően. Szóval, nem csak egy natúr iparosmunkára, hanem amolyan fejbekólintós könyvre vágytam már, ami még napok múlva is foglalkoztat, és nem hagy nyugodni.

Gondolataim, úgy tűnik meghallgatásra találtak. November végén jutottam egy használt, de megkímélt állapotú példányhoz e könyvből (kissé körülményes úton), de csak most került sorra. Viszont, talán nem utoljára!

Legutóbb Szabó Magda: Az ajtó című könyve volt rám hasonló hatással, valahogy az a könyv jutott eszembe már olvasás közben is. Hasonlóan megdöbbentő szituációk, drámaiság jellemzi Bartis könyvét is.

A hajdani színésznő, Weér Rebeka, 15 éven keresztül él író fiával egy fedél alatt, teljesen lemondva a külvilágról. Történet-mozaikok által pillanthatunk a múltnak mély kútjába. A színésznő csak a karrierjének élt, gyermekei érzelemvilágával nem túl sokat törődött, csak felszínesen foglalkozott velük, kusza kapcsolatokba bonyolódott. Gyermekkorukban Andor és Judit, anyjuk szeretethiányától szenvedett, vadidegen férfiakat voltak kénytelenek kerülgetni a lakásukban, nem igazán értették, hogy mi miért történik velük. Judit a hegedülésbe menekült, majd felnőttként nyugatra emigrált. Ekkor még javában tartott a szocializmus, a párt megbízottja pedig felszólította a színművésznőt, hogy tegyen meg mindent a lánya hazatérése érdekében. Mivel a lánya hajthatatlan volt, ő viszont a karrierjét fontosabbnak tartotta még a gyerekeinél is, inkább csináltatott egy temetési szertartást a lányának, mondván: számára ettől kezdve megszűnt létezni, őt vele ne zaklassák többé. Ám mindez kevés volt a párttitkárnak, és egy komoly összezördülés után migrénre hivatkozva többé ki sem mozdult a lakásból az asszony. Ő így menekült el a valóság elől, szép lassan be is csavarodott.

"(...) azt, hogy hogyan élünk, egyébként nem nagyon lehet elmondani senkinek. Az ember nem mondhatja az anyjáról, hogy bolond. Hogy adás után is nézi a tévét, hogy sorra szerelteti a biztonsági láncokat az ajtóra, meg ebéd közben feláll, mintha csak szalvétáért menne, a húskloffolóval összetöri a telefont, aztán visszaül elfogyasztani a maradék paradicsomlevest."

15 éven keresztül a fiára támaszkodik mindenben, sőt, állandó elszámoltatás alatt tartja. (Holvoltálfiam?, Hovámészfiam?) Tovább tarkítja a képet a látszatnak szánt, különös levelezés Judittal. Időközben feltűnik egy szintén titokzatos múltú nő az író életében, könyve kiadása kapcsán afférja lesz egy nála idősebb nővel, aki egykor apja szeretője is volt. Sok év elteltével újra hírt kap Juditról, megismeri az apja múltját. Amikor meghal az anyja, magát vádolja a halála miatt, a rabság után nem megkönnyebbülést érez, hanem lelkiismeret furdalást. Olyan súlyos hatással volt rá 35 éve, hogy nem is tudja feldolgozni sem múltját, sem a hirtelen rászakadt szabadságot.

Epizódszerűen derülnek ki a történetben az előzmények, az ok-okozati összefüggések kibontásakor egyre meghökkentőbb dolgokkal találkoztam, sorra "estek ki a csontvázak a szekrényből", oldalról oldalra lepleződtek le beteges viszonyok.
Önzés, hazugságok, félelem, menekülés. Talán ezek a legjellemzőbb szavak, amik eszembe jutnak a regény kapcsán.

Bartis a történetben szinte költői eszközökkel mesél, és beszélteti szereplőit. A drámai cselekmény mellett helyenként a humornak is jut hely, ellensúlyozva a komor, nyomasztó hangulatot. Nagyon tetszettek az író álmainak a megjelenítései, szimbolikája, továbbá a Kádár-korszakbeli és rendszerváltás környéki életképek, hangulatok felvillantása, beleszövése a regénybe. Szóval sok-sok fénylő mozaik darab, mindegyik másképp néz ki, de mindegyik a helyén van és tökéletes az egész.

Értékelés: 5/5

Georges Arnaud: A félelem bére

2010-02-03T14:24:00.004+01:00

Mindig csodáltam a teherautó vezetőket (főleg a kamionosokat), mert az utak vándoraként megérezhetnek valamit a szabadság érzéséből. Alattuk a rengeteg lóerő, bejárhatják akár az egész világot is, sosem időznek túl sokat egy helyen, és még jól is keresnek. Jól tudom, ez csak a dolgok egyik oldala. A másik már nem is annyira írigylésre méltó. Van ugyanis a rakomány, amit el kell juttatni egyik helyről a másikra, időre és épségben. Ja, és lehetőleg a tehergépjárműt se érje semmiféle meghibásodás, ne adj' Isten karambol. Ez így, együtt komoly stresszt tud okozni, még a gyakorlottabb sofőröknek is. A könyv főszereplői sincsenek írígyésle méltó helyzetben.

A történet a közép-amerikai Guatemala földjén zajlik, valamikor a múlt század derekán. A Crude nevű amerikai olajfúró vállalat egyik telepén tűz üt ki. Az égő kútat csak úgy lehetséges eloltani, ha berobbantják. Mivel a fúrótelep kies vidéken található, a robbantáshoz szükséges nitroglicerint a vállalat távoli, Las Piedrasban található telepéről kell odaszállítani.
Már a könyv elején szembesülünk azzal, hogy a helyi indián lakosok milyen kiszolgáltatott helyzetben vannak az idegen vállalat munkaerőiként. Az egész ország szegénységben él, munkalehetőség alig akad. Ugyanakkor jó lehetőség itt meghúzódnia annak, aki egy másik országból kénytelen menekülni, de vannak olyanok is, akik egyszerűen csak szerencsét
próbálnak ezen a földön, aztán egy idő után tovább állnának. A tengerparti Las Piedrasban is található jó pár külföldi emigráns kalandor, sokuk szabadulni szeretne az országból, de nincs elég pénze, és így lehetősége sem lelépni. Egy jól fizető munka azonban közelebb vinné őket álmaikhoz. Kapóra jön nekik a Crude felhívása a robbanóanyag szállítására. Az olajtársaság főnöke is tisztában vele, hogy kik fognak jelentkezni a veszélyes munkára:

"Természetesen a trampek, ezek a vagány csavargók. Ebben a halott városban, amelyhez csak a munka meg a trópusi pótlék köt bennünket, egész sereg olyan ember él, aki bármire képes lenne, csak szabadulhasson innen. Ilyenekre van nekünk szükségünk. Mert ezek vállalkozni fognak rá, hogy beleüljenek a maga tragacsaiba, Humphrey. Becsületszavamra, akár fél lábon ugrálva, a hátukon is elvinnék a rakományt, csak megkapják a dohányt. És ha a levegőbe röpül valamelyikük, talán marad utána jogutód? Ugyan miféle szakszervezet fog majd a nevükben tetvészkedni?"
"A legkevesebb, amit tehetünk, az, hogy ezeket az embereket bőkezűen megfizetjük."

Húsz vállalkozó szellemű jelölt gyűlik össze O'Brien, a főnök irodájában, aki ismerteti velük a tudnivalókat. A nitroglicerin rendkívül veszélyes robbanóanyag. Színtelen, szagtalan folyadék, 80 Celsius fokon bizonytalanná válik a halmazállapota, komolyabb hő és rázkódás hatására is felrobbanhat.

"Ha aztán nem tapostok bele durván a pedálba, hanem vigyáztok vele, mint a menyasszonnyal; ha megnéztek minden talpalatnyi helyet a kerék alatt; ha állandóan ügyeltek a rakomány hőmérsékletére, és végezetül, ha ráadásul még mázlitok is van, minden nagyobb baj nélkül megérkezhettek."

Az út 500 km, a két, nem túl jó állapotban lévő teherautóra 4 sofőrt alkalmaznak, akik fejenként 1000 dollárt kereshetnek. Természetesen a megkereshető pénz feldobja a jelentkezőket, de a 4 ember kiválasztásához egy felvételi vizsga van vezetésből. A 20-ból a végére 4 marad, plusz egy tartalék sofőr.

Kik is ezek a vakmerő emberek, akik egy pokoli útra nyertek felvételt?
A francia Gérard Sturmer, 36 éves, keménykötésű ember, egykori hondurasi rendőrfőnök. A kikötőben ringatózó kis hajóról álmodozik, ha lenne elegendő pénze megvenné, felújítaná, és eltűnne innen. Váltótársa a román származású Johnny Mihalescu, aki egy késelés miatt menekült ide. A másik teherautón Juan Bimba, a spanyol polgárháború veteránja, és az olasz Luigi Stornatori markolhatják a volánt. Póthelyre a szláv származású Hans Smerloff lett felvéve.

Éjjel indulnak a teherautók, a Juan-Luigi páros elsőként, egy órás rátartással Gérard és Johnny. Johnny már az út elejétől fogva rendkívül feszült, ideges, emiatt Gérard többször is összetűzésbe kerül vele, hiszen így nem sok hasznát tudja venni a vezetésben. A változó útviszonyok precíz koncentrálást igényelnek, minden egyes gödör, kanyar rendkívüli figyelmet követel, akárcsak a sebesség megválasztása. Az útjukba eső falu lakossága is a félelem megtestesítője, nem szívesen látott vendégeiket rakományukkal együtt minél távolabb szeretnék tudni maguktól.
Aztán sorban történnek a tragédiák. Először Luigiékat éri el a végzet, majd Johnny is súlyosan megsérül. A végkimerülés határán álló Gérard kialvatlanul, napszúrástól gyötörve elkormányozza a teherautót a célállomásra, a fúrótelepre. Az útközben meghalt Johnny-t is itt temetik el.
Gérard néhány óra pihenő után újra útra kel, hogy némileg megkönnyebbülve hazatérjen Las Piedrasba, ahol Johnny pénzét is megkapja. A hazaúton már elképzeli a gazdag jövőt, látja magát hajótulajdonosként. Boldogan száguld a teherautóval, nem kell már félnie, letette a veszélyes rakományt. A cél, Las Piedras, szinte már látótávolságban van, a hegyi kanyarokat is bátran veszi, azonban a leharcolt kocsi hirtelen műszaki hibája keresztülhúz minden reményt, szertefoszlat minden álmot, és vele egy újabb élet gyertyalángja lobban el.

A cselekmény háttereként megjelenő fülledt, forróégövi környezet, a szegényes körülmények, az ott élők kilátástalansága, már eleve ad egy feszült, nyugtalan alaphangot a történetnek. A folyékony bombával elinduló társaság útja pedig hajmeresztő és tragikus kalandokban bővelkedik, amelyek csak fokozzák a drámaiságot. Majdhogynem a könyvbeli leírás alapján nyomtam én is a kuplungot vagy a gázpedált, fékeztem a gödrök előtt, miközben rám vetült a hátam mögött lévő robbanószer félelmetes árnya. A könyv végén pedig felmerült bennem a kérdés: ilyen körülmények közt vajon lehet-e mindezt józan ésszel végig csinálni? De legfőképp érdemes-e?

Értékelés: 4.5/5

Takami Kósun: Battle Royale

2010-02-01T15:33:00.007+01:00

Érdekes könyvhöz volt szerencsém, részben azért mert először olvastam japán szerzőtől, másrészt a történet sem mindennapi.
Az a bizonyos 18-as karika a könyv borítóján nem véletlenül látható, véres és kegyetlen események bemutatására kell készülnie az olvasónak.

Egy képzeletbeli országban, a Nagy Kelet-ázsiai Köztársaságban fasiszta, diktatórikus berendezkedésű rendszer működik, élén a Vezérrel. Gazdaságilag igen fejlett országról van szó, de az emberek elnyomásban élnek, működik a cenzúra, a lázadókat elteszik láb alól. Létezik egy, a Honvédelmi Erők Szárazföldi alakulata által, védelmi okokból alkalmazott hadi szimuláció, a Harci Kísérletek 68-as Számú Programja.

"Minden évben ötven (...) osztályt jelölnek ki a feladatra az ország középiskoláinak harmadik évfolyamából, különféle statisztikai felmérések céljából. Maga a kísérlet igen egyszerű: az egyes osztályokon belül egymással harcolnak a diákok, amíg egy fő marad, és mérik az ehhez szükséges időtartamot, stb. Minden osztályból az utolsó életben maradott (a győztes) élete végéig rendszeres havi juttatásban és Vezérünk saját kézjegyével ellátott oklevélben részesül."

Erre az esztelen vérengzésre ezúttal a Siroivai Önkormányzati Középiskola 3.b osztálya lett kiválasztva, összesen 42 tanuló (21 lány, 21 fiú). Kezdetben minderről semmit sem tudnak, abban a boldog tudatban utaznak egy buszon, hogy osztálykiránduláson vesznek részt. Hamarosan azonban rémálommá válik az út, amikor útközben altatógázzal elkábítják a tanulókat, majd egy ismeretlen tanteremben ébrednek fel, nyakukon egy fémpánttal. Kiderül, hogy új osztályfőnököt kaptak Szakamocsi személyében, mert az előző nem volt hajlandó együttműködni a Programban, miheztartás végett az előző oszifőnök maradványai azon nyomban bemutatásra kerülnek.
A tanulók megtudják, hogy egy kis szigeten vannak, itt zajlik a mostani Program. A lakókat előzőleg kitelepítették, a szigeten lévő házakat, objektumokat használhatják átmeneti rejtőzködésre is, akárcsak a sziklás hegyeket, erdőket. A sziget zónákra van osztva, a tanulókon lévő fémpánt egy-egy tiltott zónává nyilvánított területen rádiójel által vezérelve felrobban. Pár óránként mindig más zóna válik tiltottá, hogy mozgásra kényszerítsék a tanulókat. A területet az iskola épületéből kamerákkal szemmel tartják, a beszélgetéseket lehallgatják. A sziget partjait hajók figyelik, megakadályozandó az esetleges szökést.
Természetesen döbbenten és értetlenül fogadják a beszámolót, és a vele járó erőszakot. Egy-két lázongó diák már itt, a sziget iskolájának tantermében elhalálozik, de a többség kénytelen nekiindulni az ismeretlennek, hogy a józan észnek ellentmondva, gyilkolásra kényszerítve próbáljon életben maradni. Útravalóul egy hátizsákot kapnak, benne egy térképpel, zseblámpával, iránytűvel, kevés kenyérrel és vízzel, plusz egy "zsákbamacska" fegyverrel, amit az öléshez használhatnak. Ölj, vagy téged ölnek meg! - ebben a kegyetlen "játékban" ez a fő szabály.

A könyv akkor indul be igazán, amikor a fiatalok egyesével kirajzanak a sziget iskolájából. Innentől kezdve naturális ábrázolásban kapunk beszámolót a legkülönfélébb halálesetekről. Mindenféle ölésre használható eszköz és fegyver felbukkan a tanulók kezében: nyílpuska, pisztoly, géppisztoly, tőr, sarló, jégtörő ár, fém baseball ütő, szekerce, sörétes puska, kézigránát, nuncsaku, kétélű búvárkés, összecsukható gumibot, golyóálló mellény, étkezési villa. A játék előrehaladtával a túlélők az elhalálozottaktól elvett fegyverekkel gyarapítják készletüket.

A szereplők között - mint egy átlag iskolai osztályban - különféle kapcsolati viszonyok vannak, ez is egy szempont abban a nagy taktikai játszmában, amelyben azt próbálják latolgatni, hogy ki az aki megbízható, akivel csapatba lehet verődni, és ki az, aki egyértelmű ellenség lehet. Eleve vannak akik senkiben sem bíznak, vagy túlságosan félnek, ők egyedül próbálnak túlélni. Akik már korábbi barátok, szerelmesek próbálnak egymáshoz csapódni, együtt maradni.
Néhányan nem akarnak "játszani", öldökölni. Ám: "Ha ebbe a játékba nem akarsz beszállni, az azt jelenti, hogy rászántad magad az öngyilkosságra." Vagy saját maguk lesznek öngyilkosok, vagy hagyják, hogy mások által haljanak meg.
Vannak akik az ölési kényszer ellenére is segítenek a bajba jutottakon, sérülteken. Egyesek őszintén, szívből, emberségből teszik, de vannak olyanok is akik számításból, taktikából, hogy utána könnyedén megölhessék őket.
Van, aki nem ismer kegyelmet, nem tétovázik, ha ölni kell. Hidegvérű és higgadt. Ilyen az egyik negatív szereplő, Kirijama Kazuo, aki az osztály rosszfiúja, sokan tartanak tőle, jogosan.
Ellenpontként ott van a Noriko nevű lány, és a két fiú: Suja és Kavada alkotta kis csoport. Véletlenül találnak egymásra és előzőleg nem is tartotta össze őket semmilyen kötelék. E könyvben ők azok a pozitív szereplők, akiknek szurkolhatunk. Igen jól helytállnak emberileg, és a túlélés szempontjából egyaránt.

Folyamatosan fogynak az idő előrehaladtával az emberek, a történet végén pedig, amikor már csak néhányan maradnak életben - van egy csavar. Ezt szándékosan nem akarom leleplezni.

A szereplőkre kényszerített különleges szituáció, a félelem, gyanakvás, taktikázás légköre izgalmas és érdekes helyzeteket eredményez, nem mellesleg a könyv komoly erkölcsi dilemmákat is felvet az "agyrém" szituációból adódóan. Némi kis A Legyek Ura utánérzés felderengett, persze ez esetben a fiatalok felügyelet alatt, kényszerítve vannak a kegyetlenkedésre.
A túlságosan naturalista ábrázolásmód nekem néha túl sok volt.

A könyv negatívuma a fordítás számlájára írható. A regény szövegében rengeteg "- Hallod, ..." kezdetű párbeszéddel találkoztam. Az élő beszédben is vannak, akik szinte minden mondatukat így kezdik, ha a másikat megszólítják, és engem ez idegesít egy idő után. A fordítónak erre ügyelnie kellett volna, mert sűrűn ismétlődik, és nem szép.
Vagy egy másik mondat, amitől ugyancsak elhúztam a szám:
"- Sajnálom, de most meghalok." Ez szerintem totál értelmetlenül hangzik, így nem szokott egy haldokló beszélni.
Kár az ilyen, és ehhez hasonló bakikért, mert az alapvetően rendben lévő történet élvezeti értékét nálam kissé lerontotta.

Értékelés: 4/5

Kanyó András: Kádár János - végakarat

2010-01-23T12:03:00.004+01:00

Kádár János, a XX. századi Magyarország leghosszabb ideig hatalmon lévő vezetője volt. Egyaránt nevéhez fűződik az 1956-os forradalom utáni megtorlás, és a 60-as évektől megindult életszínvonal emelkedés is. Az előbbiért megvetik és gyűlölik, az utóbbiért az idősebbek közül még ma is sokan nosztalgiával gondolnak vissza a Kádár-korszakra. A 70-es évek derekától (az első nagy olajválság korszaka ez) az ország pénzügyi nehézségekkel küzdött, a 80-as évekre a gazdaság, és emiatt a szocialista rendszer is válságos helyzetbe került. Kádár nem volt képes alkalmazkodni a megváltozott szituációhoz. Az életszínvonalat hitelfelvételekkel tartotta fenn, ez együtt járt a nagyfokú eladósodottsággal. Miután kényszerű gazdasági változásokat nem támogatott, és a hatalomról sem mondott le, egy idő után ő maga volt a gazdasági és politikai változások fékezője. Az utolsó éveiben magas életkora és elhatalmasodó betegsége miatt is csak sodródott az árral. A 80-as évek végére túllépett rajta a történelem, a változásokat egy pont után már nem lehetett elodázni. 1988-ban - akkori szóhasználattal - felfelé buktatták, amikor a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkárából elnökké választották. Ezzel tényleges beleszólása már nem volt az ügyekbe, de romló egészségi állapota sem engedte az érdemi munkát.

1989. március-április hónapokban néhány találkozás során készített vele interjú-sorozatot Kanyó András újságíró, a Magyarország című hetilap részére, amelyek aztán ebben a Kádár halála után megjelent könyvben is szerepelnek. Nem könnyen jöttek létre ezek a beszélgetések, mivel Kádár nagyon ritkán adott magyar újságírónak interjút, másrészt betegeskedése is hátráltatta a találkozókat. Végig bizalmatlan volt a riporterrel, sőt a magnetofon használatától is idegenkedett. Ez nem véletlen, mivel ekkor már pszichésen is komoly problémái voltak, üldözési mániája volt, nem tudott összefüggően beszélni és sokat bakizott. Ezt ő maga is elismeri az interjú közben, de leginkább az 1989. április 12-i Központi Bizottsági ülésen, utolsó felszólalásában lehet ezt észrevenni. Az interjúban, ezeket a problémákat Kanyó korrigálta.

Van egy rész a könyvben, ahol tetten érhető, hogy a múltjának árnyai kísértik, sőt fél tőlük. Az utolsó találkozás című fejezetben ez áll:

"(...) a főtitkár tájékoztatta Kádár Jánost, hogy több testvérpárt vezetője (Gorbacsov, Jaruzelsky, Honecker) meghívást küldött Kádár Jánosnak. Javasolta, vegye igénybe valamelyiket, s pihenjen legalább két-három hetet, azaz orvosai szerint is jót tenne neki.
(...)
- Nem megyek külföldre - jelentette ki kis szünet után. S ezen a véleményén annak ellenére sem változtatott, hogy a jelenlevők mindegyike igyekezett őt befolyásolni. Minél többen szóltak az elutazás mellett, annál határozottabban mondott ellent, s a "nem" egyre kategorikusabb lett."

Talán attól félt, hogy úgy jár, mint közvetlen elődei (Rákosi, Nagy Imre). Kicsalják az országból - gondolhatta -, hogy aztán száműzetésre ítéljék, esetleg később letartóztatással hozzák vissza.

Ami az interjúk témáit illeti, szinte egész életútját felidézik, úgymint a Horthy-korszak alatti illegalitásban töltött időszak, a börtönben töltött évek, a háború utáni politikai szerepvállalása, a Rajk-ügyben játszott szerepe, Rákosiék általi újabb bebörtönzése, Nagy Imrével való viszonya, 1956-os szerepe és az azt követő konszolidációs évek, az 1968-as csehszlovákiai helyzet, a 68-as gazdasági reformok megtorpanása.
Az egyes témákhoz kapcsolódó interjúkhoz, eredeti dokumentumok szövegei is mellékelve vannak.

Vannak olyan részek a kötetben, amiktől - főleg mai szemmel - igencsak elképedtem. Ilyen például a Szabad Nép című újság 1949. szeptember 16-i, Ítél a nép című vezércikke, amely a Rákosi-propaganda mintapéldánya, amely Rajk László és társainak ítélete előtt jelent meg. Néhány idézet Kádár megnyilatkozásaiból:

Nagy Imréék 1956 novemberében abban a hiszemben hagyták el a jugoszláv követséget, hogy szabadon a lakásukra távozhatnak, ezt Kádárék írásba adták nekik, ennek ellenére mégis letartóztatták őket a szovjetek. Erről Kádár így beszélt az MSZMP Központi Vezetőségének 1956. december 2-án tartott ülésén (részlet):

"A szövegezésbe Vidics elvtárs /jugoszláv diplomata/ olyan formulázást akart mindenáron belevenni, hogy "... és szabadon elhagyják a követséget és saját lakásukra távoznak". Három és fél órai vita után, nem tudom, mit tételeztek fel rólunk, hiszen megmondottuk, hogy semmi szín alatt nem engedhetjük meg, hogy itthon maradjanak - mégis beleírtuk.
Önszántukból menetek-e el Nagy Imréék Budapestről? Megmondom, hogy általában és elvben önszántukból, mert ők határolták el magukat az ország népétől, amikor kijelentették, hogy nem akarnak Magyarországon maradni. Az utolsó percben pedig nem nagyon kérdeztük meg, hogy mi a szándékuk, hanem kötelességünkhöz híven, provokáció megakadályozása céljából megfelelő intézkedéseket tettünk, hogy bántatlanul menjenek el olyan területre, ahol menedékjogot kapnak, megfelelő módon élhetnek egy szocialista ország területén. (...) A dolog lényege nem ebben, hanem abban van, hogy vajon mi az, ami előbbre való: a magyar forradalom kérdése, vagy az a körülmény, hogy az volt leírva, hogy szabadon távozhatnak a lakásukra."

Idézet ugyanebből a felszólalásból:

"A többpártrendszertől nem félünk, ha van erős kommunista párt, amivel tudunk harcolni."

Részlet az MSZMP Központi Bizottságának 1957. április 5-i ülésének jegyzőkönyvéből, idézet Kádár János felszólalásából:

"A tárgyalások során szóba került a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok státusa. Pontosan szabályozva a státus biztosítja, hogy a magyar állam szuverenitásán sérelem ne essék. Erről mi nem sokat vitatkoztunk. Miért nem vitatkoztunk? Mert az egész egyezmény szövegében és a tárgyalások menetében megnyilvánult és mi tudjuk, hogy a Szovjetunió a mi nemzeti érzésünket, szuverenitásunkat soha nem sértette és nem is fogja megsérteni."

Az élettől és a hatalomtól búcsúzó Kádárnak addig tabunak számító kérdéseket is feltesz a riporter, ám ezekre sokszor kitérő válaszokat kap.
Az egész kötetből látszik, hogy Kádár egy igen ellentmondásos, ám a kommunista eszmék elveihez a végletekig hű ember volt. Talán ez is lett az ő tragédiája, mindent ennek az eszmének rendelt alá, lelkiismerete figyelmeztető szavát is elnyomta vele, ami élete végén már egyáltalán nem hagyta nyugodni.
Betegsége miatt az interjúsorozat végül befejezetlen maradt. Április közepén jelent meg utoljára a nyilvánosság előtt (az a bizonyos utolsó felszólalása a KB-ülésen), májusban felmentették az elnöki tisztségéből, júliusban meghalt. A könyv nem sokkal halála után jelent meg.

Az epilógusában szerepel Hovanyecz Lászlónak, Kádár halálakor nekrológ helyett készült, a Magyarország című lapban megjelent írása: Az Öreg. Két, jellemző részlet belőle:

"1982 májusa. Kádár hetvenedik születésnapja. Könyvbe mélyülten ballagok hazafelé, át a Rákos árterén. "Mit olvas szomszéd?" - reccsent rám hátulról egyik utcabelim. Mutatom neki Gyurkó könyvét Kádárról. A sörgyári téemkás, aki aligha tagja az Olvasó népért mozgalomnak, a fedőlapot látva csak ennyit mond: "Az az igazság, hogy nem jártunk mi rosszul az Öreggel. Tavaly voltam a családdal Bulgáriában, ha látná, ott mi van!" "

"Ez az ember, akinek nem adatott meg, hogy saját gyermeke legyen, de akire egy nép tekintett úgy, ahogy az ember az apjára tekint, az ország legmagányosabb alakjaként adta át a hatalmat utódainak, és úgy is halt meg."

A Kádárral való utolsó interjú a kötet különlegessége (és mellékletként néhány eredeti dokumentum szövege), azonban a riportokat és a dokumentumokat tartalmilag tekintve elég hézagos a könyv.

Értékelés: 3/5

Paul Brunton: India titkai

2010-01-17T23:38:00.006+01:00

Ahány ember, annyiféle sors, karma, és sok-sok élet maga mögött és előtte is. Én ebben hiszek, bár nem vagyok vallásos ember. Lehet, hogy talán éppen ezért, meg az eddig megélt tapasztalatok által pár évvel ezelőtt érdekelni kezdett ez a téma. Leginkább a keleti misztika alapelvei érintettek meg. Eckhart Tolle könyvei, előadásai a valódi én, az önvaló természetével ismertettek meg. Általa hallottam Srí Ramana Maharsiról, aki Paul Bruntonra is nagy hatást gyakorolt. Az 1930-as évek elején került sor indiai útjára, amely megváltoztatta az életét. Erről az útról szól könyve.

Paul Bruntont, az angol újságírót, már gyerekkorában vonzotta a kelet világa. Már felnőtt ember, amikor egy könyvkereskedőnél összetalálkozik egy indiai férfivel. Találkozásaik során az idegen szívesen mesél Indiáról, a jógikról, a szent emberekről, akik a világtól elvonultan élnek. Egyrészt az idegen kultúra és nép megismerése, másrészt a szellemi keresés is egyre inkább vonzza India felé:

"Arra gondolok, hogy ha India olyan nagy embereknek adott egykor hazát, mint a risik, s barátom állítása szerint még ma is él ott egynéhány ilyen ember, akkor a keresés fáradságát bizonnyal busásan megjutalmazza a bölcsesség, amelyet tőlük tanulhatok. Meglehet, hogy általuk olyan megértést és elégedettséget nyerhetek, aminőt eddig az élet megtagadott tőlem. De még ha hiábavalónak bizonyul is a keresésem, az utazás akkor sem lesz egészen haszontalan. Mert azok a furcsa emberek, a jógik, varázserejükkel, titokzatos gyakorlataikkal és különös életmódjukkal egyre inkább felgerjesztik kíváncsiságomat. Az újságírás köszörűköve rendkívül élesre fente érdeklődésemet a szokatlan dolgok iránt. Magával ragad a kilátás, hogy oly kevéssé járt ösvényeket kutathatok át. Elhatározom, hogy vágyamat a legteljesebb mértékben valóra váltom, s mihelyt alkalom kínálkozik, hajóra szállok India felé."

A könyvből nem derül ki, hogy mennyi ideig tartózkodik Indiában, de minden bizonnyal hónapokig. Bejárja keresztül-kasul a szegény és elmaradott, kontinensnyi országot. Utazik vonaton, ülés nélküli ökrös szekéren és gépkocsin is.
Már megérkezésekor, a szállodában megismerkedik egy egyiptomi, gondolatolvasó mágussal. (A legtöbb érdekes ember, akivel útja során kapcsolatba kerül, mesél előéletéről is, hogy hogyan lettek jógik, mesterek.) Aztán találkozik a fura Meher Babával, aki némaságot fogadott addig, amíg a világ megváltójaként el nem jön az ő ideje. Hazrat Babadzsan, az idős fakír nő következik, majd Brahmán, a jógi. Ő avatja be Bruntont a jógagyakorlatok világába, beszél arról, hogy hogyan lehet a testet uralni, sok gyakorlatot bemutat. Szabályozni képes a lélegzetét, szív- és érverését meg is állítja, Brunton nem kis döbbenetére. A Bölcs, Aki Sohasem Beszél, egy magányos remete, aki a világtól elvonulva egész nap önkívülethez hasonló állapotban ül egy rét közepén álló házában. Összehozza a sors Sri Sankarával is, Dél-India sokat utazó szellemi vezetőjével.

Természetesen útjába akad nem egy szemfényvesztő fakír is, ál-jógi, vagy éppen hamuval bekent testű vezeklő. Mivel igen kritikus szemmel, fenntartásokkal szemlél minden ismeretlen tant, mutatványt, és annak előadóját, a kevésbé hiteles, talmi élmények alkalmanként elkedvetlenítik, csökkenteni látszanak a legfőbb mester megtalálásába vetett hitét.
Ami a nyugati világban a különös véletlen hatásának lenne elkönyvelve, Indiában sorszerűnek látszik. Mégpedig oly módon, hogy több körülmény is arra készteti Burtont, hogy látogasson el egy szintén a világtól elvonult emberhez, a dél-indiai Arunachala-hegyre (Szent Jelzőtűz Hegye) Maharisi mesterhez.
A könyv írójának ilyen látogatásokhoz kapcsolódó, Indiában szerzett tapasztalataként két érdekesség:

"(...) ősrégi szokás, amely megkívánja, hogy ha az ember valami szellemileg kiváló személyt látogat meg, némi gyümölcsöt, virágot vagy édességet ajánljon fel."

"(…) fölemelt kézzel, tenyereimet összetéve üdvözlöm a jógit. Ennek az általános hindu köszöntésnek jelképes értelmét a nyugati elme bizonyára furcsának találná. Mert a mozdulat jelentése ez: „Az én lelkem és a te lelked: egy!” "

Tehát megérkezik Maharisihez Brunton, és először az útja során, valami különös dolgot fedez fel a mester közelében, aki csendben, mozdulatlanul ül tanítványai körében:

"(...) csak a második órában eszmélek rá arra a csöndes, ellenállhatatlan változásra, amely bennem végbemegy. A kérdések, amelyeket útközben oly körültekintő gonddal fogalmaztam meg, egyenként kihullanak elmémből. Mert most úgy érzem, hogy egészen mindegy, vajon fölteszem-e a kérdéseket vagy sem, s mintha egészen mindegy volna, hogy megoldom-e a problémákat, amelyek eladdig rám nehezedtek. Csak annyit tudok, hogy a nyugalomnak valami csöndes folyam árad közelemben, valami nagy békesség hatol be lényem mélyébe, és gondolatokkal agyongyötört agyam mintha lassanként megnyugodnék.
Mily kicsinyeseknek tűnnek föl azok a kérdések, amelyeket oly gyakran vetettem föl magam előtt! Mily szűkre zsugorodik az elvesztett évek panorámája! Hirtelen támadt világossággal eszmélek rá, hogy az ész maga teremti meg tulajdon problémát is, s aztán szerencsétlenné teszi magát azzal, hogy meg akarja oldani őket."

Brunton minden szellemi vezetőnél a tapasztaláson keresztüli megvilágosodást keresi. "Lelkialkatom olyan, hogy nem tudok hinni, mielőtt bizonyítékot nyernék." Jó pár kérdést intéz a tartózkodása során Maharsihoz is, vajon mi vinné közelebb a megvilágosodáshoz. Maharsi arra biztatja, hogy egyetlen kérdésre keresse a választ, lecsendesítve az elméjét, befelé vizsgálódva: Ki vagyok én?
Bizonyos szűk időkeret letelte után innen is tovább áll Brunton, hogy további érdekes személyeket ismerjen meg, s megtalálja az arra legérdemesebb szellemi vezetőjét.

További utazása során előbb találkozik egy fakírral, aki rudakkal szúrja át saját arcát, és még szemgolyóját is kiveszi. Aztán Rámakrisna, az emberfölötti szellemvilág utolsó nagy képviselőjének még élő, idős tanítványa fogadja bizalmába. Megismer egy olyan jógit, aki savat, mérgeket képes nyelni anélkül, hogy bármi baja esne. E csodával felérő képességekre az orvosok sem tudnak magyarázatot adni. A következő találkozás sem lesz kevésbé különös Brunton számára. Visudhánanda, a benáreszi csodatévő bármilyen illatot képes egy zsebkendőben létrehozni a napfény segítségével. Ugyanezzel a módszerrel - ha csak fél óra erejéig is - halott verebet kelt életre. Szudhei Babu, az asztrológus visszaidézi Brunton múltját, és jósol a jövőjéről, beavatja a tibeti jógarendszer, a Brahma Cinta tanaiba is.
Eljut Brunton egy telepre is, amely egy kisebb várossá kezdi kinőni magát. Vezetője Szahábdzsi Maharádzs, aki Dajalbágh alapítója. Ez a maga nemében egyedülálló, önellátó közösség a világtól való teljes elvonulás helyett munkával tölti ideje nagy részét, miközben próbálnak szellemi fejlődésben minél magasabb fokra eljutni. Leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy Maharádzs a jógát összekapcsolta egy modern város gépesített civilizációjával.

"Az emberi természet is háromszoros összetételű: szellem, értelem és test. Ezért vannak műhelyeink és majorságaink a testi munka céljaira, kollégiumaink az értelem fejlesztésére és végül csoport-összejöveteleink a szellemi tevékenységre. Így törekszünk minden egyén harmonikus és mindent felölelő fejlesztésére. De a legnagyobb súlyt a szellemiségre helyezzük, és testvéri közösségünk minden tagja azon van, hogy bárhol is járjon, szabályosan elvégezze a maga jógagyakorlatait."

(Kíváncsi voltam a könyv elolvasása után, vajon azóta mi lett ezzel a közösséggel, valódi várossá fejlődtek-e, de az interneten nem találkoztam még csak a nevével sem Dajalbágh-nak.)

Amikor elérkezett a hazautazás ideje, Brunton némileg elcsigázottan vette tudomásul, hogy bár sok különös szerzeménnyel hozta össze a sors, keresése mégsem járt igazi eredménnyel. Még egyszer végig gondolja, hogy ki volt rá a legnagyobb hatással, és akkor újra eszébe jut Maharisi. Szíve mindenáron azt sugallja, hogy keresse fel, ne utazzon még haza. Az ész és a szív vívódásában az utóbbi kerekedik felül, megérlelődik benne az elhatározás, hogy tanítványa akar lenni. Újra útra kel, és ezúttal az első alkalomnál jóval hosszabb időt tölt el Maharisi mellett. Újabb tartózkodása alatt a mestere közelében szellemi elragadtatásban átéli a gondolat nélküli létben, a valódi énjében való időzés, a valódi önmegismerés élményét. Minden további kétkedése és kérdése feleslegessé válik, szellemi útján hazaérkezett, keresése eredményre vezetett.
Elutazása előtt így összegzi érzéseit:

"Csöndes elégedettség tölt el, mert a szellemi bizonyosságért vívott csatámat megnyertem, és megnyertem anélkül, hogy a szememben annyira becses ésszerűséget föláldoztam volna a vak hiszékenységért."

Az 1930-as években, amikor először megjelent ez a könyv, sokkal érdekesebbnek tűnhetett, mint ma olvasva. Ma már nyugaton is népszerű a szellemi és testi egészség, a jóga kultúrája, számtalan jógaközpont működik. Igen elterjedtek és széles körben hozzáférhetőek a keleti misztikával kapcsolatos könyvek és előadások is.
A könyv olvasmányosságát tekintve voltak benne számomra kissé unalmasnak mondható részek, döcögős leírások. Nem tudta a figyelmemet végig egyformán fenntartani a téma iránt, pedig érdekel és nyitott vagyok rá.
Ezt leszámítva azonban aki még csak most ismerkedik a témával, érdekli a kelet világa, esetleg szintén "kereső", annak érdemes kezébe vennie e könyvet.

Értékelés: 3.5/5

Cseres Tibor: Vízaknai csaták

2010-01-14T14:32:00.002+01:00

Cseres Tibor, a mára sajnos eléggé elfeledett szerző, az Írószövetség egykori elnöke, az 1960-as években írta egyik legismertebb történelmi regényét, a II. világháború idején játszódó Hideg napokat, amit évekkel ezelőtt én magam is olvastam. A nyolcvanas évek elején jelent meg az Én, Kossuth Lajos című, szintén figyelemre méltó, képzeletbeli Kossuth-önéletrajza. Pár évvel később pedig a Vízaknai csaták.
Cseres maga is Erdélyben született, Gyergyóremetén látta meg a napvilágot 1915-ben, amikor már javában dúlt az I. világháború. Nem véletlen hát, hogy foglalkoztatták szülőföldjének és az akkori korszaknak az eseményei, melybe magyar kisebbségiként beleszületett. Ráadásul a Vízaknai csaták megjelenése idején (1988-ban), ismét kezdtek kiéleződni a román-magyar ellentétek, többek közt a Ceauşescu-féle, a kisebbségeket sujtó intézkedések, és a falurombolási tervek miatt. Könyve magyarázatul is szolgál a régi sérelmek, ellentétek kialakulásáról, történetéről.

A több, mint 800 oldalas regény, nagyívű történelmi és családi tabló. Az erdélyi Moldovan György 90 évének története, melyben a közvetlen és közvetett rokonai, felmenőinek, utódainak nagy része a történelem viharának szemlélője, alakítója, vagy éppen elszenvedője volt az 1848-as eseményektől egészen 1940-ig. Arról nincsenek információim, hogy a család tagjai közt voltak-e valós személyek is, a megidézett nemzetközi, román és magyar politikusok azonban tevékenyen részt vettek a történelem alakításában, az eseményekben való részvételüknek az ábrázolása, beszédeik szó szerinti idézése hitelesen jelenik meg a könyv lapjain. Gyanítom, komoly kutatómunka előzte meg a történet megírását, számtalan eredeti dokumentum, jegyzőkönyv felhasználása kellett hozzá, magyar és román részről egyaránt.

A címben szereplő Vízakna a romániai Szeben megyében, Nagyszebentől 18 km-re helyezkedik el. Az itt található tíz gyógyhatású, sós vizű és négy édesvizű tó a 20. század elejére fürdővárossá tette Vízaknát. 1849. február 4-én itt került sor a vízaknai ütközetre, Bem erdélyi hadjáratának egyik legvéresebb vesztes csatájára. A háromszáz halott honvédet a csata után a vízzel teli Nagyaknába dobták, ahonnan 1890-ben egy felhőszakadás hét tetemet csaknem ép állapotban dobott felszínre. A regényben egyikük, az a Hozsváth Károly, aki Moldován Györgynek a vér szerinti apja, bár ő ezt csak a fenti események után tudja meg anyjától. A különböző nemzetiségek egymásrautaltságának, keveredésének remek példázata a regény. 1848 októberében két felkelő csapattal szemben is Ioan Moldovan főbírónak, a román nemzetőrség parancsnokának fellépése mentette meg a vízaknai magyarokat. Moldovan letétette a fegyvert a magyar nemzetőrség tagjaival, garantálva bántatlanságukat. Ioan Moldovan, György nevelőapja volt, bár édesgyermekének hitte élete végéig. A könyv olvasása közben bizony igen kusza családi kapcsolatoknak lehetünk tanúi, előfordulnak "balkézről" született gyerekek, unokatestvérek között létrejövő alkalmi kapcsolatok. Jó példa erre Moldován György, akinek feleségétől három gyermeke született, de egy-egy elcsábulás eredményeként egy román nőtől, Lenucától két gyermek, és a szintén román mostohatestvérétől, Aszpáziától is született egy lánya. Szerencsére a könyv melléklete tartalmaz egy családfát, amely hasznos segítséget nyújthat, amikor már elbizonytalanodnánk a szereplők hovatartozását illetően.
A regény valódi értéke a család szereplőinek sorsán keresztül kirajzolódó viharos történelmi korszakok - néhol már-már túlságosan is - részletes bemutatása, aprólékos elemzése. Erdély a kiindulópont az 1848-as eseményekkel, magyarokat mészárló románokról tudósít a könyv ebbéli része. Később György mostohatestvére, a román Aszpázia, Bukarestbe kerül, és Erzsébet királyné udvarhölgyeként tudósítja leveleiben testvérét az udvar és a román állam történéseiről. Sok, Románia történelmével kapcsolatban számomra eddig ismeretlen dolgot tudtam meg e könyv lapjairól. A román államiság később kezdődik, mint a regénybeli történet. Érdekessége okán utánanéztem, de a könyvben is történik rá utalás, hogy a Havasalföldön és Moldvában kialakuló román fejedelemségek több mint három évszázadon át az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt álltak, de belső autonómiával rendelkeztek. A 19. század második felében Havasalföld és Moldva függetlenné váltak a törököktől. A két fejedelemség 1862-ben egyesült. Az új ország neve Románia lett, Bukarest fővárossal, és a török birodalomban autonóm státuszt élvezett. A parlament 1866-ban Hohenzollern Károly porosz herceget választotta fejedelemmé.
Románia 1877-ben Oroszország oldalán belépett az orosz-török háborúba, és a török csapatok veresége után 1877. május 10-én parlamenti kiáltványban kinyilvánította állami függetlenségét. A fejedelem 1881-ben I. Károly néven az ország első királya lett.

A történetbeli főbb szereplők közül Moldován Károly, György féltestvére romániai orvosként több háborúban is ellátta a sebesülteket, így megfordul az 1877-es orosz-török-román, az 1913-as román-bolgár háborús csatatereken, és az I. világháborúban is részt vesz. Moldován György ügyvédként dolgozik, a görögkeleti felekezet ügyeivel foglalkozik évtizedeken át, mint a szebeni érsek-metropoliták mindenkori jogtanácsosa. Az I. világháború után, amikor Erdély Románia részévé válik, parlamenti képviselő is. Fia, Mikes Magyarországon telepedik le, újságíróként dolgozik, az I. világháború idején hadapródnak áll, felveszi nagyapja emlékére a Hozsváth nevet, megjárja a román hadifogoly tábort, majd a világháborút lezáró békeszerződésről, Párizsból informálja apját.

A román, az erdélyi, és a magyarországi politikai közélet kisebbségeket, nemzetiségeket érintő csatározásai részletesen, szemléletesen mutatják be az egymásnak feszülő, alkalmanként gyilkos indulatokat. Tény, hogy a Erdélyben a kiegyezés utáni években már létszámukat tekintve többségben éltek a román nemzetiségűek. A világháború kitörése előtti években az erdélyi románok autonómiát követeltek Erdélynek, sikertelenül.Tudjuk, hogy a Monarchia nemzetiségi feszültségei is okolhatók a háború kirobbanásáért, az akkori erdélyi román Kisebbség helyzete azonban össze sem volt hasonlítható a romániai magyarokéval, mert az erdélyi románok sokkal jobb körülmények között éltek. Persze ez nem tántorította el a román nacionalistákat attól, hogy Erdély Romániához csatolását követeljék. A világháború kitörésével ez a követelés felerősödött. 1916-ban Románia szerződik az antanthatalmakkal, mellyel egyértelmű célja Nagy-Románia megteremtése, melynek része lenne Erdély, és a kelet-magyarországi Tiszántúl nagy része is.
A regény legrészletesebben kifejtett eseménysora az I.világháború történéseinek bemutatása elsősorban a részt vevő országok sikereinek, kudarcainak, na meg a Moldovan-család tagjainak nézőpontjából. A román csapatok betörnek Erdélybe, viszont fordul a hadiszerencse, és hamarosan Bukarest hónapokra német megszállás alá kerül. Aztán újabb fordulat következik be, a németek meggyengülve elhagyják Romániát. 1918 végén (szinte az utolsó pillanatban) Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter vezetésével magyar küldöttség tárgyal Aradon az erdélyi Román Nemzeti Tanács képviselőivel. A magyar kormányzat "keleti Svájcot", területi autonómián alapuló államot akar megvalósítani. A románok elutasítják, Erdély Romániához való csatolása a céljuk. Novemberben a román hadsereg betör Erdélybe, majd (hivatkozva a bolsevizmus magyarországi hatalomra jutásának veszélyére) pár hónap múlva elfoglalják a Tiszántúl egy részét, és végül Budapestre is bevonulnak.
Erdélyben magyar és román nemzetőr csapatok alakulnak. A csaknem 10 000 főből álló székely hadosztály komoly ellenállást fejtett ki a románokkal szemben a háború idején, bár fokozatosan hátrálva a magyar főváros felé, de sikeresen lassította a többszörös túlerőben lévő román hadsereg előrenyomulását. Amikor már nem volt tovább tartható a helyzetük, a felesleges vérontást elkerülendő, nagy részük megadta magát, román hadifogságba kerültek. Erdélyi szülőföldjükre való visszatoloncolásuk után komoly retorzióban részesültek a románok részéről. 1918. decemberben Nagyszebenben megalakul az Erdélyi Kormányzótanács, mely kimondja Erdély elszakadását Magyarországtól.
Az 1919-es békekonferencián pedig megkezdődik a vita a magyar területekért. E könyvből hallottam először arról a tervről is, mely szerint a csehek korridort terveztek elfogadtatni a nagyhatalmak bizottságával, mely Nyugat-Magyarországon keresztül kötötte volna össze Csehszlovákiát Jugoszláviával. A kérelmet elutasították. Ausztria ugyancsak Nyugat-Magyarország területére pályázott, nem is sikertelenül: 4312 négyzetkilómétert 340 917 lakossal népszavazás nélkül Ausztriához került. Az akkori döntéshozatalok hátteréről egy érdekes idézet a könyvből (egy amerikai nyilatkozata Hozsváth Mikesnek, a Pesti Hírlap párizsi tudósítójának):

"Nyugat-Magyarországnak Magyarországtól való elszakításának osztrák igényét a szövetségesek azért teljesítették, mert megakartak büntetni egy nemzetet, amely magáévá tette a kommunizmust, és megjutalmazni szomszédját, Ausztriát, amely elutasította Budapest csábítását."

Hogy ennek a résznek mennyi a valóságalapja, nem tudom, de talán nem állhat túl messze a valóságtól, és ha így van, akkor nagyfokú igazságtalanságról tanúskodik.

1920-ban kerül sor a trianoni határváltozásokra, a történelme során a magyar nemzetet ért, egyik legnagyobb traumára. Megcsonkított ország, idegen ország fennhatósága alá került magyarok millióival. Noha az elcsatolt területeken élők többsége nem volt magyar nemzetiségű, a békeszerződés során az országhatárok megvonása gyakran nem követte a nyelvi vagy nemzetiségi határokat. Sok esetben egységes tömbben élő magyar lakosságú területeket is elcsatoltak. Mintegy 3,3 millió magyar rekedt kívül az új magyar állam határain. Többek közt Erdélyt Romániának ítélik.

Ettől kezdve Moldovan György ügyvédként és román parlamenti képviselőként számtalan vallási és kisebbségi sérelemről, erőszakos megtorlásról szerez tudomást Erdélyben. A 30-as években tovább folyik a magyar- és zsidóellenesség.
1940. augusztusában, egy változó világpolitikai időszakban Erdély sorsáról tárgyal a magyar és a román küldöttség Turnu Severinben. Magyarország a határok kiigazítására törekszik, Románia viszont csak lakosságcserét fogadna el tárgyalási alapként. A tárgyalások megegyezés nélkül értek véget, a két ország német-olasz döntést kérvényez. Augusztus 30-án a német és olasz kormány által hozott döntőbizottsági határozat megszületik. A II. bécsi döntés által Észak-Erdély ismét Magyarországhoz tartozik. Moldován György nem sokkal ezután, 91 éves korában meghal.

A regény nem szépirodalmi, hanem történelmi szempontból tetszett. A könyv rengeteg új, eddig számomra ismeretlen epizóddal ismertetett meg, főleg a román történelemből - a királyi dinasztiáról éppúgy, mint az ország I. világháborús politikájáról.
A könyv nagy történelmi tabló a magyar-román kapcsolatokról és együttélésről, egy meghatározó időszakból, máig is érvényes tanulságokkal.

Értékelés: 4/5

Popper Péter: Ők - én vagyok

2010-01-07T10:26:00.005+01:00

Popper Péter, több évtizede népszerű pszichológus, akinek előadásaira élőben és a televízión keresztül is rengetegen kíváncsiak, könyvei ugyancsak keresettek. Kutatási területe: pszichoterápia, társadalmi beilleszkedési zavarok, valláspszichológia. Szabad idejében mindig szívesen foglalkozik szépirodalommal, maga is írt néhány színdarabot.

2003-ban, a kiadója felkérésére, egy igen egyedi könyv megírására vállalkozott. Ez lett az Ők - én vagyok, alcíme szerint: 33 legfontosabb könyvem. Azért egyedi, mert tulajdonképpen egy könyvajánló könyv, egy idézetgyűjtemény. Popper Péter ízlése szerint válogatva, mégis mindenki találhat benne magának értékes, még ismeretlen könyveket, szerzőket. De a már olvasottaknak is jó újra felidézni az emlékét egy adott könyvre jellemző, fontos szövegrész által, esetleg újra olvasni az egész művet e könyv hatására.

"A jó könyvek rólunk szólnak. Megmutatják, hogy kik és mik vagyunk, s hogy mivé kellene válnunk. Vagyis hogyan kellene élnünk a világban.

Amiket én ajánlok, azok jórészt valaha sikerkönyvek voltak. Egy részük ma is az. Mások kimentek a divatból, elfeledkeztek róluk. S vannak közöttük olyanok is, amelyekért csak néhányan rajongunk - de maradandó hatásuk volt a lelkünkre! Mert hiszen erről van szó: a könyveknek nagy szerepük volt abban, hogy olyan lettem, az lettem, aki vagyok.

Erről számolok most be azoknak, akik elfogadnak engem, mert meg akarom osztani velük szellemi örömömet - és azoknak is, akik elutasítanak, intő tanulságul: legyenek óvatosak olvasmányaikban.

Nagyon nehéz válogatás után, de mégis valóban ez az a 33 könyv, amit magamban hordozok, és állandóan újraolvasok.
... ők formáltak engem leginkább Popper Péterré."

Íme a lista, mely könyvekről van szó:

Márai Sándor: Béke Ithakában
Thomas Mann: A varázshegy
Eric Knight: Sam Small csodálatos élete
Szerb Antal: A királyné nyaklánca
Füst Milán: A feleségem története
Jaroslav Hašek: Švejk. Egy derék katona kalandjai a világháborúban
John Steinbeck: Lement a Hold
Dr. Utrius Pál honvédbaka hátrahagyott írásai
Graham Greene: Utazások nagynénémmel
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
Jakob Wassermann: Christian Wahnschaffe
Saul Bellow: Henderson, az esőkirály
Thomas Mann: József és testvérei
Nikosz Kazantzakisz: Zorbász, a görög
Max Frisch: Stiller
Szerb Antal: Utas és holdvilág
Axel Munthe: San Michele regénye
Rudyard Kipling: A dzsungel könyve
William Somerset Maugham: Az ördög sarkantyúja
Jókai Mór: Szeretve mind a vérpadig
Schalom Asch: A názáreti
Dante Alighieri: Isteni színjáték
Szathmári Sándor: Kazohinia
Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger
Márai Sándor: Vendégjáték Bolzanóban
J. D. Salinger: Franny és Zooey
Su-La-Ce: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában
Vas Gereben: A nemzet napszámosai
Alan Alexander Milne: Micimackó
Füst Milán: Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve
Karácsony Benő: Napos oldal / A megnyugvás ösvényein
Thomas Mann: A törvény
Franz Werfel: Halljátok az igét!

Amikor először beleolvastam a Popper Péter könyvébe, kissé csalódott voltam, mert van olyan rész, ahol szinte csak idézetből áll egy-egy könyvről szóló fejezet. Nem túlságosan erőltette meg magát a szerző, hogy többnyire csak hosszú idézetek kimásolásával töltötte az időt - gondoltam magamban. Aztán amikor tovább haladtam a könyvvel, valóban, még a hosszabb idézetek ellenére (vagy éppen általa) is, kezdett kirajzolódni belőle maga Popper Péter, kommentárjai, gondolatai, bölcseletei által.
Szinte mindegyik könyv regény. A filozófia, a lélektan és a vallás, mint a szerzőt leginkább foglalkoztató témák, jól tetten érhetőek a válogatásában. A felidézett könyvek jó része e tárgycsoportokkal kapcsolatos, ami a mondanivalójukat illeti. Legalább 8 könyv a keresztény, a buddhista vagy a zsidó vallással foglalkozik, de egy-két gyermek- és ifjúsági könyv is benne van a 33-ban. A legnépszerűbb szerző e válogatáskötetben Thomas Mann, akinek 3 könyvéről is megemlékezik Popper Péter, de Füst Milán és Szerb Antal 2-2 könyvét is az olvasó figyelmébe ajánlja.

A különböző népszerűségi listák, válogatások már csak olyanok, hogy mindenkinek nem elégítheti ki az ízlését. Ez természetes. Ami nekem tetszik az másnak nem biztos, és fordítva is igaz. Olvasása közben kilistáztam magamnak, hogy a 33-ból mely könyveket szeretném feltétlenül elolvasni (négyet már korábban olvastam közülük). Pillanatnyilag 13 könyv esett át a rostán:

Füst Milán: A feleségem története
Jaroslav Hašek: Švejk. Egy derék katona kalandjai a világháborúban
John Steinbeck: Lement a Hold
Graham Greene: Utazások nagynénémmel
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
Jakob Wassermann: Christian Wahnschaffe
Saul Bellow: Henderson, az esőkirály
Nikosz Kazantzakisz: Zorbász, a görög
Max Frisch: Stiller
Jókai Mór: Szeretve mind a vérpadig
Schalom Asch: A názáreti
Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger
Füst Milán: Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve

Amiket nem vettem fel e listára, azok is értékes művek egytől egyig, viszont vagy az én - pillanatnyi - ízlésemmel, vagy jelenlegi "érettségemmel" nem egyeznek. Tehát a későbbiekben ez még bővülhet. És jó is lesz a későbbiekben újra elővenni Popper könyvét, esetleg már idősebb fejjel újra belelapozni, hogy későbbi önmagamat újabb olvasmányokkal ajándékozzam meg.

Számomra a sok idézet és kevesebb személyes megjegyzés a könyv egyik gyenge pontja, ám nem egy hivatásos könyvkritikus a szerző, és nem is ez volt a célja vele.
Tulajdonképpen hasonló a szerepe e könyvnek, mint a blogomnak. Könyveket ajánl a figyelmébe az olvasást kedvelőknek, úgy, hogy egy kicsit a szerző, maga is felsejlik a könyvekről szólva, véleménye által. A különbség csupán annyi, hogy Popper Péter kizárólag a kedvenceiről ír, én meg jó és kevésbé jó könyvről egyaránt, amit csak elolvasok.
Ajánlom hát mindenkinek, aki ötletet akar kapni újabb olvasmányaihoz, aki igényes műveket szeret olvasni, akit érdekelnek a filozófiai, vallási témájú szépirodalmi művek, és Popper Péter véleményére is kíváncsi legkedvesebb olvasmányaival kapcsolatban, forgassa az Ők - én vagyok című könyvet, hogy utána újabb könyvekhez is kedvet kapjon.

Értékelés: 4/5

Privát leltár 2009 - blog, olvasás, könyvek

2009-12-30T13:06:00.008+01:00

Itt az év vége, ebből az alkalomból egy kis összegzést készítettem az idei könyvélményeimmel kapcsolatban.
Nem tudom mit fog hozni a következő év, de az idei számomra az olvasás, a könyvek éve volt. Soha ennyi könyvet nem olvastam, és nem vásároltam egy évben, mint idén.
Onnan indul a dolog, hogy 2008. november végén volt egy lézeres szemműtétem, ami a végeredményt tekintve nem sikerült tökéletesen. 2 hónappal a műtét után ez már nyilvánvaló volt, akkor már (és azóta is) eléggé zavart a fényforrások nézésekor jelentkező fényudvar-jelenség (vagy más néven: káprázat). Ez televízió nézésekor is elég zavaró. Emiatt ismét felfedeztem az olvasás élményét. (Korábban is olvastam, de mindössze 10-15 könyvet évente.) Mindezt csak fokozta, a moly.hu közösségi oldal, melyre egész véletlenül bukkantam februárban, egy blogot olvasgatva. Na, onnantól fogva nem volt megállás. Előbb a könyvtárban re-aktivizáltam magam, aztán beindult a könyvrendelési lavina is.

Egy kis statisztika az ez évi könyvekről:

2009-ben 77 könyvet olvastam.

Íme a 2009-es virtuális könyvespolcom:

Általában még a gyengébben kezdődő könyveknek is esélyt szoktam adni, de volt idén három könyv, amit nem tudtam végigolvasni. Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások 1-3 című prózai és verses műveit tartalmazó válogatása nem minőségi, hanem időbeli okokból nem ment (könyvtári példány volt és 3 hét alatt nem lehet egyhuzamban elolvasni a három kötetet).
Gabriel Garcia Marquez: Száz év magány, és Hamvas Béla: Karnevál című könyvénél viszont "elfogyott a cérna", annyira nem az én világom volt ez a két könyv, hogy Marquezt csak a 90. oldalig, Hamvast a 265.-ig tudtam tolerálni. Pedig nagy reményekkel kezdtem mindkettőhöz... Torzó tehát 77-ből három. Ez azért nem rossz arány.

58 könyvnek külföldi, 19-nek magyar volt a szerzője .
A legtöbbet olvasott szerzők képzeletbeli dobogóján Hermann Hesse 5 könyvvel, Stephen King és John Updike 4-4 könyvvel szerepel.
13 könyvet értékeltem kitűnőre (5/5).
52 könyvtári könyv, 21 saját, 3 kölcsönkapott volt.
51 db, többségében antikvár könyvvel gyarapodott a házi könyvespolcom, ebből 6 db-ra ajándék formájában tettem szert.

Idei szerzemények:

Ebben az évben - ez is egyedülálló - kb. 37 000 Ft-ot költöttem olvasnivalóra.
Az év könyvértékeléseinek átlaga: 3.79

Blog
Ha már ennyire belemerültem a könyvek világába, úgy gondoltam, hogy érdemes lenne megemlékeznem egy-egy olvasmányomról. Egyrészt magamnak, esetleges későbbi újraolvasáshoz, fontosabb részlet felidézéséhez, másrészt a mindenkori olvasók számára is segítségül szolgálhat (nekem szintén sokszor segítettek a mások könyves blogjában fellelt vélemények annak eldöntésében, hogy érdemes-e egy könyvet elolvasnom). Kora tavasszal indítottam egy másik címen egy általános tematikájú privát blogot, ebbe kerültek az első könyvekről szóló bejegyzéseim. Aztán amikor látszott, hogy a többi témakör kezd kifulladni, a könyves feljegyzések viszont továbbra is motiváltak, nyáron átköltöztettem a bejegyzéseimet erre az oldalra. A molyra február 7-én regisztráltam, a legelső könyves bejegyzések pedig február 25-én készültek. (Eddig ez az egyetlen blog, amihez volt több hónap kitartásom.) Volt néhány hangoskönyvem is idén, de már korábban eldöntöttem, hogy kifejezetten csak a nyomtatásban megjelent művekről fogok írni.

Ezzel együtt 71 bejegyzés született, ebből is látszik, hogy nem teljes az idén olvasott könyvekről szóló beszámoló.
Noha idén olvastam őket, ezekről sajnos nem írtam:

Srí Ramana Maharsi: Tudatos halhatatlanság
Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio
Stephen King, Peter Straub: A fekete ház
Dr. Michael Newton: Lelkünk útja I-II-III. – Lelkünk titkai
Gabriel García Márquez: Száz év magány
Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

A blog "bejáratásának" első három hónapja alatt olvasott könyvekről van szó, egy részük lustaságból, egy részük pedig azért maradt ki, mert nem tetszett és/vagy félbemaradt az olvasása. Ennek is köszönhető, hogy a legkevesebb bejegyzés (1) áprilisban született. Azóta próbálok nem kihagyni egyetlen olvasmányt sem.
A legtöbb, havi bejegyzés novemberben született, összesen 13 könyvről sikerült beszámolnom.

Egész évben (és remélem jövőre is) a legnagyobb motivációt az adta blogom vezetéséhez, hogy ha látogatóim közül csak egyetlen ember is kedvet kap egy könyv elolvasásához, már nem volt hiábavaló az itt eltöltött időm.
Sok könyv vár még olvasásra saját könyvespolcomon és a könyvtárban is, csak idő kérdése, hogy átrágjam magam rajtuk. Mint egy (könyv)moly :)

Érdekes olvasmányokban gazdag, boldog új évet kívánok mindenkinek 2010-re!

Christopher Moore: Ördögöd van!

2009-12-30T12:43:00.004+01:00

Egyes könyves közösségi oldalakon, illetve könyváruházak honlapjain fellelhető statisztikák szerint talán a Biff evangéliuma a legnépszerűbb mostanság a szerzőtől megjelent könyvek közül. Ahhoz nem, de az Ördögöd van! címűhöz volt szerencsém kedvezményes áron hozzájutni, kíváncsiságomat kielégítendő a Moore-i humorral kapcsolatban.

A különös, abszurd humorú történet a Pine Cove nevezetű kaliforniai kisvárosban zajlik. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor feltűnik itt egy Travis nevű, huszonéves idegen férfi, oldalán Catch-csel, az ördöggel. Catch koboldalakban csak Travis számára látható, emberfaló alakját azonban mindenki más látja, lévén, hogy kedvelt foglalatossága az emberevés. Emiatt idővel, - rejtélyes körülmények között - sorban tűnnek el az emberek. De, hogy kiegyenlítődjenek némileg az erőviszonyok, Augustus "Gus" Brine-nak, a helyi vegyesbolt tulajdonosának meg egy Gian Hen Gian nevű dzsin jelenik meg, akinek meg kell győznie új gazdáját, hogy találja meg Travist, és a nála lévő Salamon-pecsét segítségével visszaküldhessék az ördögöt a pokolba.
A történet közben megismerjük a különös városlakók életét, egymáshoz fűződő viszonyaikat, meg persze akaratlan kapcsolatba kerülésüket Catch-csel.
Amikor Gus végre rálel Travisre, az idegen elmeséli történetét az ördöggel. Eszerint papnövendék korában, tudtán kívül, gyertyatartókba rejtett varázsigék felolvasásával megidézte Catch-et, aki ezzel a szolgája lett. Még akkor, a papneveldéből megszökött, és együtt járták az országot. Ez 70 éve történt, azóta Travis nem öregedett, és élve megúszott számtalan halálos balesetet.
Catch azonban nincs megelégedve Travis jámbor természetével, így kinézi magának Rachelt, aki szeánszokat tart a helyieknek. Megismerkedésükkor Catch-et a földanyával azonosítja. Az ördög, hogy Rachelnek szolgálhasson, visszaszerezteti a nővel a gyertyatartókat. Travis, Augustus Brien és még néhány helybeli időben összefognak, és egy összehangolt akció keretében meghiúsítják Catch tervét, és a dzsin segítségével visszaküldik az ördögöt a pokolba.

Van jó pár humor bon-bon a könyvben, de kétségtelen, hogy nem mindig tudja fenntartani az érdeklődést Moore a történet iránt. Én egy kicsit vérszegénynek találtam humor és történet szempontjából is, azonban ha a többi könyve jobb ennél, talán megérnének azok is egy próbát.

Értékelés: 3/5

James Grady: A Keselyű 6 napja

2009-12-28T12:30:00.003+01:00

Egy jó kis politikai krimit sikerült kifognom ezúttal, amelyből film is készült a 70-es évek közepén Robert Redford és Faye Dunaway főszereplésével.

A főszereplő Ronald Malcolm, teljesen hétköznapi embernek mondható, azt leszámítva, hogy a CIA kötelékében dolgozik. Na nem az első vonalakban, mindössze a rejtélyes nevű, 9.szekció, 17.osztályán, mint elemző. Az itt dolgozóknak az a feladata, hogy kémregényeket és krimiket olvassanak. Az ezekben szereplő történeteket össze kell vetniük a valósággal, és ha valami gyanús hasonlóságra akadnak, jelentést kell készíteniük róla. Malcolm munkahelye Washingtonban, egy álcázott épületben van, melynek névtábláján ez áll: Az Amerikai Irodalomtörténeti Társaság Országos Központja. A benn dolgozó 8 fő diszkréciója tehát garantált. Vagy mégsem?

Egy napon ebédidőben, amikor Malcolm épp nem tartózkodik az épületben, felfegyverzett emberek szabályosan kivégzik az épületben dolgozó hat embert, a hetediket otthonában ölik meg. Malcolm visszatértekor felfedezi a holttesteket, riasztja a CIA központját. Megkezdődik hat napon át tartó kalandos menekülése. Lassan kibontakozik előtte a kép, miszerint kettős ügynök épült be a szervezetbe, egy titkos csempész-ügy érdekében. Ám a stiklit az egyik elemző megneszelte, ezért kellett mindegyiknek meghalnia, az egyedüli, még életben lévő Malcolmra is megindul a vadászat. A különös események a CIA számára Malcolmot is gyanússá teszik, de mivel nem lehet tudni, hogy kiben lehet megbízni, főszereplőnk megváltoztatja külsejét, kénytelen rejtőzködni és menekülni. Az életben maradáshoz szüksége van egy rejtekhelyre, egy nőnél talál átmeneti menedékre, segítségével sikerül a halálos helyzetekből megmenekülnie. Menet közben, egy, az ügynökségek tevékenységének ellenőrzésével foglalkozó Különleges Csoport számára nyilvánvalóvá válik a Cégen belüli árulás, a Keselyűt kulcsfigurának tartják a beépült ember leleplezéséhez, ezért mindent megtesznek, hogy segítsenek neki megmenekülni. Malcolm az utolsó napokban kezdi tisztán látni, kik vannak benne az összeesküvésben, és egyrészt személyes bosszúból, másrészt életben maradása érdekében megpróbál eljutni a kulcsszereplőkhöz. Célját eléri, ő pedig szinte egymaga hatástalanítja a csoport vezető figuráit.

Hajmeresztő szituációk jellemzik Malcolm hat napos kálváriáját, számtalanszor csak egy hajszálon múlik az élete. A titkos szervezetbe beépült titokzatos szereplőkről és céljaikról egy-egy izgalmas szituáció után fokozatosan "csepegtetett" infókat kapunk, sohasem lehet tudni, hogy mi lesz a következő lépése az egyik vagy a másik félnek.
Izgalmas és érdekes krimi, érdemes volt elolvasnom.

Értékelés: 4/5

Nemere István: Tiltott könyvek

2009-12-26T11:43:00.002+01:00

Nemere István a legtermékenyebb magyar író könyvmegjelenések tekintetében. 1974 óta már több mint 500 könyvét adták ki, volt olyan év (2000), amikor 40 (!) különböző könyve jelent meg. Egyesek szerint "a mennyiség a minőség rovására megy"-elv az ő műveinél is tetten érhető. Nos, részemről ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem szándékozom, tekintve hogy eddig összesen egyetlen könyvét, bejegyzésem tárgyát olvastam az írótól.

Ebben húsz olyan könyvet mutat be időrendben Nemere, amelyek valamilyen szempontból nem feleltek meg a mindenkori hatalomnak; az uralkodó nézetekkel, felfogással szembe mentek, nyíltan tabukat döntögettek. A legtöbbnek a kiadását hosszú évekre (némelyeknek évszázadokra) megtiltották, indexre kerültek. Természetesen a legtöbb szerző súlyos szankcióknak volt kitéve műveik miatt: volt akinek a fejére vérdíjat tűztek ki, más máglyahalált halt könyvében vállalt nézetei miatt.
Az első hét könyvvel (Talmud, Korán, Boccaccio: Dekameron, Luther tézisei, Giordano Bruno: A végtelen világegyetemről és a világokról, Galileo Galilei: Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerről, a ptolemájosziról és a kopernikusziról, Nikolausz Kopernikusz: Az égi pályák körforgásairól) a művek megszületésének idejéből adódóan egyértelműen az egyházaknak volt problémája. Összeegyeztethetetlennek találták őket a dogmáikkal, némelyiket egyenesen istenkáromlónak nyilvánították, máglyákon égették el. Némelyik tiltás hihetetlenül sokáig kitartott, de a szerzők közül is kiemelkedik Galilei, a katolikus egyház hivatalosan mindössze 17 évvel ezelőtt, 1992-ben rehabilitálta.
A többi könyv krónikája már a XVIII. századtól napjainkig tart. Ezek egy része a fennálló társadalmi rendet, uralkodó osztályt, esetleg kisebbségeket kritizálta, tehát politikai szempontból voltak nemkívánatosak (Helvetius: A szellemről, T.Paine: Az emberi jogok, A.Ny.Ragyiscsev: Utazás Pétervárról Moszkvába, Harriet Beecher Stowe: Tamás bátya kunyhója, Adolf Hitler: Mein Kampf, Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan, Alekszandr Szolzsenyicin: A Gulag-szigetcsoport, Peter Wright: Spycatcher), mások állítólagos vallásgyalázó mivoltuk miatt a mai iszlám világban váltottak ki felháborodást és tiltakozást (N.Mahfuz: Gyerekek a mi utcánkból, Salman Rushdie: Sátáni versek).
Három könyv az erkölcscsőszöket zavarta, szexuálisan túl merésznek bizonyultak megjelenésükkor (Gustave Flaubert: Bovaryné, Thomas Edward Lawrence: Lady Chatterley szeretője, Vlagyimir Nabakov: Lolita).

A történelmi visszatekintésnek is beillő könyv bemutatja a tiltott könyvek szerzőinek rövid történetét, a könyvek megszületésének, valamint az elképesztő szankciók kiszabásának sajátos körülményeit. Én magam is rácsodálkoztam, hogy az emberi butaság sem térbeli, sem időbeli határokat nem ismer, továbbá újra és újra bebizonyosodik, hogy minél jobban tiltanak valamit, annál inkább kíváncsibbak lesznek rá az emberek. Hiszen a tiltott gyümölcs mindig finomabb...

Értékelés: 3.5/5

Cornelius Ryan: A leghosszabb nap

2009-12-20T12:47:00.009+01:00

Cornelius Ryan, angol író, történész, a II. világháború alatt haditudósítóként szolgált, ott volt a normandiai partraszállásnál is. Szemléletesen, kiváló arányérzékkel, hitelesen, a hangulatot remekül visszaadva idézi fel erről szóló könyvében a június 4-e és június 6-a közötti három napot. Krónikáját a szemtanúkkal és túlélőkkel (köztük franciákkal és németekkel is) készített riportok részleteivel egészíti ki.

A könyvből többek között kiderül, hogy már majdnem egy évvel korábban elkezdték tervezni a nagyszabású, Overlord névre keresztelt hadműveletet, melyet Eisenhower, a szövetséges csapatok főparancsnoka "A nagy kereszteshadjárat" elnevezéssel aposztrofált. Az előkészületekbe természetesen a francia ellenállási mozgalmat is bevonták, de fontos szerepük volt a felderítőknek és a meteorológusoknak is a pontos dátum kitűzésében. A végső támadás idejének meghatározása Eisenhower kezében volt, eredetileg június 5. lett volna a partraszállás napja, ám az időjárás közbeszólt, így egyetlen nappal el lett halasztva, a támadáshoz éppen kedvező ár-apály ciklus miatt nem késlekedhettek több napot. A németek részéről Franciaországban a B-hadseregcsoport főparancsnoka, Erwin Rommel tábornagy feladata volt egy esetleges partraszállás megakadályozása az irányítása alatt lévő alakulatok bevetésével, illetve a partszakaszok megerősítésével. Jól látta, hogy Hitler Nyugati Fala rosszul kiépített, ám ezek megerősítésére sem elég ideje, sem eszköze nem volt. 1944. június 4-én mit sem sejtve a hamarosan bekövetkező támadásról Németországba utazott családjához. Ráadásul a németek nem is azon a szakaszon várták a várható támadást, ahol aztán megvalósult. A véletlenek egybeesése is a szövetségesek kezére játszott az időpontot illetően. A hamarosan bekövetkező invázióról szóló, németek által elfogott rádióüzenet különböző félreértések miatt nem vált ki riadóztatási hajlandóságot, az egész inváziós partszakaszon mindössze a 15. hadsereget helyezték készültségbe. A több napja tartó rossz időjárás arról győzte meg őket, hogy ezekben a napokban biztosan nem kerül sor a partraszállásra, valamint az inváziót megelőző napokon jó néhány repülőgépet elirányítottak a part menti területekről, mindössze kettő maradt.

Rommel már 1944. április 22-én így nyilatkozott a várható offenzíváról segédtisztjének:

"Higgye el, Lang, a partraszállás első huszonnégy órája döntő lesz... Németország sorsa akkor dől el... a szövetségeseknek is, a németeknek is az lesz a leghosszabb nap."

Ilyen előzmények után adja ki a parancsot Eisenhower a támadásra, hogy az angol Montgomery vezetésével öt inváziós partszakaszon angol, amerikai, francia és kanadai katonákkal foglalja vissza a francia szárazföldet.
6-án, éjfélkor, előbb az ú.n. jelzők ugranak le ejtőernyőikkel. Feladatuk, hogy kijelöljék a leugrási övezeteket lámpákkal, irányító rádióadókkal a csapatok leszállásához. Más ejtőernyősök hidakat foglalnak el, nehéz parti üteget semmisítenek meg. Hajnali 3 óra után a tehervitorlázó légiflotta emberekkel, járművekkel, fegyverekkel és egyéb felszerelésekkel megrakott gépei kezdik meg a landolást. Az időjárás okozta rossz látási viszonyok, valamint a légvédelem ütegei miatt teljesen szétszóródtak az egységek, rengeteg emberélet és eszköz látta kárát a kijelölttől eltérő földet éréseknek. A németeket a meglepetés erejével érte a támadás, szinte mindenhol csak késve reagáltak az eseményekre.
Reggel fél 6-kor az első hullámban induló, a tenger felől támadó csapatok is úton voltak a partok felé. Minden idők legnagyobb hajóhada vonult a francia partok felé, még egyes német katonák számára is pazar látvány volt, amikor feltűntek.

Számos eredeti beszámoló színesíti a történések felidézését, az egyik például így szól:

"Négy mérföldnyire az Omaha-parttól, az amerikai Carmick rombolón Robert O. Beer fregattkapitány megnyomott egy gombot, és a következőket mondta be a hangszórókba:
- Ide hallgassatok, fiúk! Valószínűleg ez lesz a legnagyobb buli, amin életetekben részt vehettek, ezért hát mindenkinek irány a parkett, álljon a tánc!"

A különböző partszakaszokon eltérő mértékű német ellenállással találták magukat szembe a szövetséges csapatok, a legtöbb áldozatot a "véres" Omaha-part követelte, ez volt a legkeményebben védve. Számtalan drámai beszámoló szól az itt megvívott, elkeseredett harcról. A viharos tenger már a partot érést megelőzően is rengeteg emberáldozattal járt, a szárazföldre érve pedig gyilkos aknáknak és kíméletlen tüzérségi tűznek voltak kitéve a katonák. Egy-egy emberélet sokszor csak a jószerencsén múlott.

A nap végére minden partszakaszon sikeresen megvetették lábukat a szövetséges csapatok, hogy aztán tovább nyomuljanak a szárazföld belseje felé, közelebb kerülve a háború végéhez. A szövetséges csapatok vesztesége (halott, sebesült, eltűnt, fogságba esett) ebben a rendkívüli akcióban minimum 10 000 fő volt.

A dokumentumregény élményszerű képet ad a partraszállásban részt vevő katonákról, a frontra sodródott civilekről. A hadtörténeti tényekből, emlékekből, vallomásokból összeillesztett regényes történet bármely, a II. világháború iránt érdeklődő olvasó igényeit kielégíti.

Értékelés: 5/5

George Orwell: Hódolat Katalóniának

2009-12-15T11:13:00.006+01:00

Hemingway: Akiért a harang szól című könyvének olvasása után (amely szintén a spanyol polgárháború idején játszódik, mint fikciós regény) bukkantam Orwell könyvére. Hemingway és Orwell is újságíróként került Spanyolországba, ám Orwell néhány hónapon keresztül részt is vett önkéntesként a harcokban. Spanyolország elhagyása után fél évvel írja meg e visszatekintő, elemző beszámolóját. A politikailag rendkívül kaotikusnak, nehezen átláthatónak mondható polgárháborús ország életének fél év alatt lezajló politikai és társadalmi változásait, összefüggéseit mutatja be a saját sorsán keresztül. Ez idő alatt Orwell is kénytelen volt átértékelni magában a szocializmus eszméjével kapcsolatos dolgokat. A benne való hite e pár hónap alatt megerősödött, ám megtapasztalta, hogy gyakorlati megvalósulása hazugságba, erőszakba torkollik. Ezek az élményei nagyban hozzájárultak a pár évvel később megszülető Állatfarm (még később az 1984) megírásához.

1936. december végén érkezik Katalónia fővárosába, Barcelonába. Első kézből akart információkat szerezni a háborúról, ezért jelentkezik harmincadikán a Lenin laktanyában, és belép a Partido Obrero de Unificcacion Marxista (röviden: P.O.U.M., magyarul: Marxista Egységes Munkáspárt) milíciájába. Az önkéntesek kiképzés csak az alaki gyakorlatokra szorítkozott, éppen az hiányzott amire egy katonának a legnagyobb szüksége van: a fegyver, de mint sok másból, ebből is hiány volt akkor.

"... az újoncok már-már megtanultak egyszerre lépni és vigyázzba állni, de ha tudták is, hogy a géppuska melyik végén jön ki a golyó, egyebet bizony nem tudtak. Egyszer egy fegyveres Carabinero lépett oda hozzánk pihenőidőben, és megengedte, hogy szemügyre vegyük a puskáját. Kiderült, hogy az egész szakaszban rajtam kívül senki sem tudja, hogyan kell csőre tölteni, azt pedig, hogy miképpen kell célozni vele, még kevésbé."

Ruházatuk szintén rossz állapotú volt, egyedül az elszántságuk volt az, ami nem hiányzott, bár voltak akik csak kalandvágyból csatlakoztak hozzájuk, például jónéhány teljesen tapasztalatlan tizenéves. Így indultak az aragóniai frontra.

A front előtt 5 km-el kaptak rozsdás, siralmas állapotú puskákat, Orwell egy 1894-es, 40 éves Mausert.
A Monte Pocero nevű hegyoldalban foglalták el állásaikat, hogy ott - ahogy Orwell nevezi - lövészárok-háborút folytassanak. A szemközti hegyen több mint 700 méterre voltak a fasiszták, képtelenség volt a fegyvereikkel ilyen távolságból eredményesen tüzelni, hiányos felszerelésük miatt ezért a hideg volt a legnagyobb ellenségük.

Orwell a harctéren eltöltött idő alatt olyan tapasztalatokat szerez a szocializmus eszméjéről, hogy megerősíti a belé vetett hitét. Eltűnnek az emberek közötti különbségek, megszűnik a tisztelgés, az alá-fölé rendelt viszonyt nem a megfélemlítés, hanem a bajtársiasság jellemzi. Az elvtárs és bajtárs megszólítások váltják fel az uram-ot. Mindenüket rangra való tekintet nélkül egyformán megosztották egymással. Később soha többé nem tapasztal ilyen idealizált viszonyokat, a megvalósult szocializmus (mint a Szovjetunió) szándékosan eltorzította az eredeti eszmét, szörnyállamot épített ki, melyet a hatalom és erőszak tobzódása jellemzett.

Három hét után harminc fős angol csapat érkezett leváltásukra, új harcálláspontra kerültek, Monte Oscuróra. Február közepén ezt a helyet is elhagyták, és a Huescát ostromló egységekhez osztották be Orwelléket.
Mivel heteken át semmi sem történt a fronton, szálláshelyükön, egy tanyaház csűrjében jobbára pártpolitikai viták folytak. E beszélgetések alkalmával ismerte meg jobban Orwell a kaotikus spanyol politikai helyzet szereplőit és azok céljait.
(Furcsa ellentmondás számomra, hogy eredetileg munkásforradalomnak indultak az események, aztán a kommunisták fokozatos jobbra tolódásával visszarendeződtek bizonyos folyamatok, hogy aztán a baloldali rivalizálást kihasználva végül Franco nyerje meg a háborút.)

Orwell felvázolta a könyv 1-2 fejezetében a politikai viszonyokat, hátha érdekel mást is az akkori történelem, a lényeget én is feljegyzem az akkori spanyol, a köztársaság oldalán harcoló pártokról. (Orwellhez hasonlóan én is arra kérem az olvasót, ha valakinek ez unalmas vagy bonyolultnak találja, ugorja át ezt a részt.)

A három legfontosabb fasiszta-ellenes spanyol párt "irányvonala" ekkor a következő volt a polgárháború tekintetében:

P.S.U.C. (Katalónia Szocialista Pártja)
"... most nem időszerű a forradalom továbbviteléről beszélni. (...) A jelenlegi szakaszban nem a proletárdiktatúráért, hanem a parlamentáris demokráciáért harcolunk."
A Szovjetunió ezt a pártot támogatja. Előbb a hatalmat akarja megszerezni a lehető legszélesebb támogatással, és csak aztán akar szocializmust kialakítani. A forradalomnak ezért nem híve, Orwell ellenforradalmi pártnak nevezi.

P.O.U.M. (Marxista Egységes Munkáspárt)
"A fasizmus egyetlen igazi alternatívája a munkásellenőrzés. (...) A munkásoknak ragaszkodniuk kell minden egyes megszerzett vívmányhoz... (...) A háború és a forradalom egymástól elválaszthatatlanok."
Ők tehát a forradalomban hisznek, és abból nem is akarnak engedményeket tenni.

C.N.T.-F.A.I. (Anarchista Szakszervezeti Szövetség és politikai szárnya)
"(1) közvetlen munkásellenőrzés az iparban, a szállításban, a textilüzemekben stb.;
(2) a helyi bizottságok vegyék át a kormányzat feladatát; le a tekintélyelvű központosítással;
(3) megalkuvást nem ismerő szembeállás a burzsoáziával és az egyházzal."

"Hozzávetőlegesen tehát a következőképpen festett a helyzet: az egyik oldalon a munkásellenőrzés hívei, a C.N.T.-F.A.I., a P.O.U.M. és a szocialisták egy csoportja; a másik oldalon a centralizált kormányzati rendszerért és a militarizált hadseregért kiálló jobboldali szocialisták, liberálisok és kommunisták."

Később a kommunisták (P.S.U.C.) egyre hangosabban azt hangoztatták, hogy a P.O.U.M. "trockista" szervezet, az ellenség zsoldjában álló erőknek titulálták tagjai, a munkások százezreit, az életüket feláldozni is kész, spanyol és külföldi, a fasizmus ellen harcoló katonákat. (Tulajdonképpen azoknak a tisztogatásoknak volt az előjele ez Spanyolországban a kommunista ideológia tekintetében, ami azokban az években a Szovjetunióban, egy évtized múlva pedig Magyarországon is lezajlott.)

De most vissza Orwell fronton töltött eseményeihez. Eljött a tavasz, és alig valami történt vele. Támadás nem volt egyik fél részéről sem, a legnagyobb veszélyt az eltévedt lövedékek jelentették.
Március vége felé egy kelés támadt a kezén, a monflorite-i kórházba viszik. Mire visszatér a frontra, arcvonaluk előrébb tolódott. Hamarosan egy fasiszta hadállás elleni támadásban vesznek részt, Orwell sebesülés nélkül megússza.
Április 25-én egy újonnan érkezett szakasz leváltja őket, 26-án már ismét Barcelonában vannak. Itt az addig viszonylag nyugodt város hamarosan felbolydul. Az anarchisták és a kommunisták közötti politikai rivalizálás és gyűlölködés (előbbiek előre akarják vinni, utóbbiak meg akarják fékezni a forradalmat) előrevetítette egy összecsapás lehetőségét.

Május 3-án a Guardia Civil csendőrei elfoglalják az addig az anarchisták által felügyelt telefonközpontot. Utcai harcok kezdődnek, Orwell milícista társaival a P.O.U.M. épületeit védi, felesége egy szállodában tartózkodik. Hatodikán a helyzet normalizálódik, a harcok befejeződnek, erőfitogtatásként a valenciai kormány rohamgárdistákat küld a városba. Ekkor és a következő hónapokban a barcelonai légkört félelem, gyanakvás, gyűlölet, cenzúrázott újságok, zsúfolt börtönök, élelmiszerért sorban álló tömeg és páváskodó fegyveresek jelenléte jellemezték. A barcelonai harcok ürügyül szolgáltak arra, hogy Katalóniát Valencia közvetlen ellenőrzése alá vonják, siettessék a milíciák feloszlatását, a P.O.U.M. betiltását, melyre majd június 15-16-án kerül sor.

Három nappal a barcelonai harcok befejezése után Orwellék visszatértek a frontra, Huesca alá. Itt 10 nap telhetett el, amikor egy fasiszta orvlövész eltalálta a nyakán. Nyaki lövést ritkán szoktak túlélni, neki viszont hihetetlen szerencséje volt. Felépülése érdekében több kórházban is megfordul. Katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították, megkapta a leszerelő papírját.

Barcelonába visszatérve a felesége figyelmezteti, hogy volt P.O.U.M.-milícistaként bebörtönözhetik, ezért napokon keresztül bujkálásra kényszerül. Érzik, hogy nincs értelme tovább az országban maradniuk, a hazautazás mellett döntenek, melyben a brit konzul lesz segítségükre. Az utolsó éjszakákat Orwell a szabad ég alatt tölti, nappal viszont még megpróbálja kijuttatni a börtönből a milícia-beli felettesét - sikertelenül. Végül június 23-án feleségével elhagyják Spanyolországot.

1938 áprilisában kiadják „Hódolat Katalóniának” című könyvét, mely polgárháborús élményeiről szól, és egyben emléket állít a POUM-milícia önkénteseinek, akik a tragikus végű „kétfrontos” küzdelemben vettek részt a kommunista titkos rendőrség és a Franco-gárdisták gyilkos harapófogójában.

A történelmet kedvelőknek, politika iránt érdeklődőknek mindenképp érdemes elolvasniuk.

Értékelés: 4/5

Sebestyén Balázs: Szigorúan bizalmas

2009-12-08T13:41:00.004+01:00

Balázst sokan ismerik. A magyar zenetévénél kezdte médiaszereplését 1997-ben, aztán jött a váltás a Balázs-show-val. Azóta is számtalan műsort vezetett már a tévében, emellett reggeli rádióműsort vezet.

2008-ban jelentette meg könyvét, amely első ránézésre, belelapozásra nekem úgy tűnt, hogy mindössze egy sima marketingfogás. A Gastroyal ételszállító cég a főtámogató, a könyv mellékletében is több oldalt tesz ki a cég reklámja, Balázs ekkor lett a reklámarcuk, tehát egymást akarják eladni. Tulajdonképpen így is van, ám olvasása közben kiderült, hogy ennek - ide illő hasonlattal - a tálalása ízlésesen sikeredett. Balázs fiatal még, és nem is született író. E két gondolat jutott eszembe, amikor befejeztem a könyvet. Kissé eklektikusra sikeredett első próbálkozása, mindenből szeretett volna egy kicsit megmutatni, de nincsenek eléggé kibontva a dolgok, ebbe is, abba is belekóstolhatunk. Ez a könyv nem főétel, hanem desszert. Ínycsiklandó ízeket tartalmaz, de nem lakunk jól vele.

A saját gondolatai másik hét ismert, és kevésbé ismert emberrel készített interjúkkal váltakozva szerepelnek a könyvben. Mesél pályafutásának kezdetéről, buktatóiról, miért váltott négy év után a médiában, milyen tapasztalatokkal gazdagodott a beszélgetős-show kapcsán. Fiatal korára tekintettel, és egy évtizednyi pályafutással a háta mögött, ezt nem lehet túl sokat ragozni. A könyv további részében spirituális hitvallásába avatja be az olvasót. Engem érdekelnek ezek a dolgok, és alapvetéseivel egyet értek. Akik hozzám hasonlóan korábban már utána olvastak a témának, foglalkoztak vele, azoknak sok újat nem fog mondani. Akik viszont először találkoznak ezekkel a szellemi dolgokkal, és fogékonyak a témára, azokat elindíthatja egy bővebb megismerés felé, mivel szép, értékes gondolatokat írt le a szerző.

Senki sem véletlenül él itt a Földön, mindenkinek feladata van, tapasztalatokat kell szerezni. Ez az egyik fontos gondolat a könyvben. Hét interjú a saját tapasztalatokról, sorsfordulókról tudósít, hogy ki mit tart fontosnak, értékesnek életében, mások számára is példaként. Lássuk, kik is ők? Ernyei Béla színész, író, akiről köztudott, hogy "életművész", aki nem csak elviseli, hanem éli az életet. Nagy Bandó András humorista, író betegségéről, ateista felfogásáról is vall. Dr. Domján László orvos, az Agykontroll módszer hazai terjesztője, aki Nagy Bandóval ellentétben szellemi, spirituális hívő. Joó István kutyakiképző, "kutyalélekbúvár", az ember és a négylábúak kapcsolatáról mond fontos dolgokat. Petrezselyem József pránanadi mester, aki saját betegségéből felépülve mások gyógyítására használja megszerzett tudását. Hevesi Tamás zenész, labdarúgó edző cukorbetegsége mellett mértéket tartva, de mégis szenvedélyesen végzi munkáját, kedvteléseit. Wollák Zsuzsa dietetikus, a Szent János Kórház és a Gastroyal táplálkozási tanácsadója, a saját, egyéni tapasztalatait bemutatva beszél az egészséges ételek és étrend fontosságáról.

Saját gondolatai közt egy helyen említi a szkepticizmusáról híres Vágó Istvánnal kapcsolatos történetét, miszerint elvitte mesteréhez, hogy saját szemével győződjön meg az energia anyaggá sűrítéséről:

"...a tanító ujjai között néhány perc alatt egy kis színes kavics formálódott. (...) Vágó először nem akart hinni a szemének. Meglepődve mondta: igen, ebben lehet valami. Kis idő múlva aztán újra felülkerekedett a gyanakvása, és kijelentette, hogy ez szerinte csupán illúzió. Akkor a pránanadi mester elmosolyodott: "Nincs semmi baj, István. Neked ezzel még nincsen dolgod.""

Bizony, mindenkinek hosszú az útja, és különböző állomásokon tartózkodunk egy-egy életben, vagy adott életszakaszban.

A könyv végén a Gastroyal reklámfelkéréséről tudósít Balázs, hogy miért vállalta el a felkérést, valamint mesél a nagy "boszorkánykonyhában" tett látogatásáról, ahol a dobozban kiszállított ételeket főzik. A profizmus láttán talált egymásra a cég és a médiaszereplő, majd készült el e könyv is.

Nos, azt észrevenni a könyvön, hogy nem profi szerző írta, meg a bújtatott reklám is elvárás volt vele szemben, ám ezzel együtt is úgy gondolom érdekes könyv, érdemes elolvasni.

Értékelés: 4/5

Dián Tamás: Miért nem bírjuk az őrző-védőket?

2009-12-08T13:10:00.004+01:00

Miért nem bírjuk... címmel sorozatot, "Kis mesterséghatározót" indított pár évvel ezelőtt útjára a Pannonica kiadó, különböző szerzők által görbe tükröt állítva egy-egy szakmának. Ahogy a kiadó írja: "Új sorozatunk sem akarja megutáltatni egyetlen szakma egyetlen képviselőjét sem. Ellenkezőleg. Az olvasó - reméljük - ez esetben is bírni fogja az adott mesterséget, tudomásul veszi jellegzetességeit, működési mechanizmusait, esetleges fonákságait. És talán elgondolkozik azon, hogy mások ugyanilyen szemüvegen keresztül vizslatják az ő szakmáját is."

Bejegyzésem tárgya azért érdekelt, mert magam is érintett vagyok a témában, némileg rólam is szól a könyv. Azért írom, hogy némileg, mert valóban főleg a negatívumokra van kihegyezve a könyv, igen görbe az a bizonyos tükör. Sok előítélet, kiragadott példa található benne, igazolva a cím állítását. Ugyanakkor ráismertem létező, tényszerű igazságokra is. Néhol derűsen olvastam a szakmát jellemző, humoros leírásokat, máshol megütközve tapasztaltam a megtévesztő féligazságokat, cinikus leegyszerűsítéseket.

Ez a szakma a rendszerváltással honosodott meg itthon. A közterületért a rendőrség felel (mint tapasztaljuk, sokszor még az is meghaladja az erejét), a magánterület védelmét azonban szükséges volt magánvállalkozásokra bízni, ha a tulajdonos viszonylagos biztonságban akarta tudni javait. A működés keretei a semmiből lettek létrehozva, rengeteg "gyermekbetegségtől" szenved, emiatt visszásságok jellemzik.
A könyv nem minden "árnyoldalra" ad megfelelő magyarázatot, sok a féligazság benne, nem világítja meg eléggé az okokat, felszínes.
Tény, hogy nem ez a foglalkozás a szakmák csúcsa. A foglalkoztatottak többsége végzi a tényleges őrzést, ők azok akik láthatóak a hétköznapi emberek számára boltokban, bankokban, üzemeknél, esetleg rendezvénybiztosításoknál. Valóban sok egykori munkanélküliből lett/lesz vagyonőr, és néhány hetes képzéssel, majd az azt követő vizsgával el is lehet helyezkedni. De hogy emiatt mindegyikük agyatlan lenne, enyhén szólva túlzás. A szerző is megemlíti, hogy intézkedési jogosítványuk igen kevés, törvényileg az elkövetővel szemben kiszolgáltatottak. Ám hogy emiatt többségük (frusztrációjukat kompenzálva) túlkapásokhoz folyamodna azokkal szemben is, akiknél ez nem indokolt, szintén túlzott általánosítás. Szakmailag, emberileg, akár csak más szakmákban, ebben is vannak jobb és rosszabb felkészültségű, jellemű emberek.
Ugyanakkor az őrzéssel foglalkozó vállalkozások többsége - hol kényszerűségből, hol pedig a minél nagyobb haszon fejében - különböző módszerekkel ügyeskednek, a zavarosban halásznak. Köszönhetően a magyar viszonyoknak, a piaci "alulígérős" vállalási áraknak, amelyeknek nem lehet megfelelni csak úgy, ha dolgozóik többségét "szürkén" foglalkoztatják (minimálbér-környéki hivatalos fizetés, a többi zsebbe), nem jár csak papíron szabadság és étkezési utalvány, nem ritka a havi 300 órát meghaladó munkaidő, a legtöbb vállalkozás nem fizeti ki a túlórát, a hétvégét, az ünnepnapokat. Ezekkel szemben a dolgozó kiszolgáltatott, "ha nem tetszik, el lehet menni". Ugyanakkor sokaknak ez az egyetlen lehetőség arra, hogy tartós, viszonylag biztos jövedelmet nyújtó munkával el tudják tartani a családjukat. Nem nehéz fizikai munka, ezért sok nyugdíjas katonatiszt, rendőr, vagy leszázalékolt ember is ezzel egészíti ki ellátását. Persze az ő vészhelyzetben elvárható reakciójuk, tettrekészségük vitatható pro és kontra. Ám e szakmának a kereteit, lehetőségeit is felülről találták ki, egyes érdekcsoportoknak pedig nem is érdekük, hogy a negatívumokban változás következzen be. Ezek után - ezt a szerző is elismeri - nem is olyan könnyű minden szempontnak megfelelni.

A könyv szerint az őrző-védők jellegzetességei: a formaruha, a napszemüveg és a fegyver. A formaruha valóban előírás, de a napszemüveg egyáltalán nem jellemző (a testőröket leszámítva), a fegyver meg szintén csak bizonyos munkahelyekre jellemző. Egy külön fejezetben szerepel a kutyás őrzés is.

Humoros oldalát villogtatva Őrző-védő embertípusok szerint megkülönbözteti a Portást, a Nyugdíjast, a Gizdát és a Kétajtós Szekrényt. Féligazságok, mert egyrészt nem mindegyik típus olyan amilyenként a könyvben szerepel (persze, értem én a tréfát!), másrészt e jól hangzó "skatulyák" közt is gyakran vannak átfedések, egy nyugdíjas is lehet portás, vagy gizda, stb.

Helytállóan különbözteti meg feladatuk szerint az objektumvédőket, rendezvénybiztosítókat, pénzszállítókat, testőröket, akárcsak ezen feladatok jellemzőit is. Leegyszerűsítve így osztályoz: az objektumvédők munkája kissé unalmas, bankban még veszélyes is, a rendezvénybiztosítóké hálátlan, de mozgalmas, a pénzszállítóké veszélyes, a testőrködés a szakma csúcsa.

Ami a legszembetűnőbb az egyoldalú beállítások közt, az az, hogy különböző, vagyonőrök által elkövetett bűncselekményeket sorol fel, azt az érzetet keltve, hogy a többségük könnyen lép a bűn útjára. Majd nem sokkal később arról győzköd bennünket, hogy természetesen nem mindenki ilyen az őrző-védők közt. Mindezt az "Őrző-védők a bűn útján" című fejezet 7 oldalán fejtegeti, a "Hősies őrző-védők" című fejezet 3 oldalával szemben. Arra megint jó, hogy a sztereotípiákat erősítse.

Hab a tortán, hogy a munkavégzés színvonalának tesztelésére is kapunk ötleteket néhány oldalon.

A könyv végén a szerző, hogy kissé kiegyensúlyozottabbá tegye elfogulatlannak aligha mondható véleményét, arra a következtetésre jut, hogy a vagyonőrök munkájára szükség van. "Védtelenebbek, bizonytalanabbak lennénk nélkülük." Hát..., ha ő mondja!

Nem vigaszul, csak mint tényt említem, hogy a Miért nem bírjuk... sorozat többi könyvében megkapják a magukét a pincérek, a rendőrök, az újságírók, az ügyvédek, a bankárok, a politikusok, a vállalkozók és az ügynökök is.

Furcsán hangzik, de a fentiek után talán nem meglepő, hogy magam is leginkább azt tartom a legjobbnak a szakma kapcsán, hogy - foglalkozásom egyik jellegzetességeként, és beosztásomnak köszönhetően - munkaidőm nagy részében is egyik kedvenc és értékes időtöltésemnek, az olvasásnak hódolhatok :)

Értékelés: 3/5

Stephen King: Blaze

2009-12-06T11:43:00.003+01:00

1973-ban, akkori írói álnevén, mint Richard Bachman írta a Blaze című regényét Stephen King, ami évtizedekig kiadatlan maradt. Jó 30 évvel később átdolgozta, felújította a történetet, és nemrég végre a nagyközönség is megismerhette.
Az utóbbi évek termései után a King-et olvasók egy része fanyalgott, hogy nincs meg bennük az a lendület, izgalom (horror?), ami a korábbi regényeit jellemezte. Egyesek még unalmasnak, kidolgozatlannak is találták írásait. Én is tapasztaltam némi változást, ám szerintem semmivel sem lett rosszabb író, nem is alkotói válság miatt mások ezek a könyvei. A korral mindenki változik, és talán ma már ő is más dolgokra helyezi a hangsúlyt a történeteiben. A régebbi véres, horrorisztikus sztorik után (Állattemető, Cujo, Tortúra, stb.) mostanában inkább főszereplőinek jellemábrázolása a főbb szempont. Lehet, hogy egyeseknek ez kevésbé izgalmas, én azonban nagyon jól tudok szórakozni jól kidolgozott, rokonszenves karakterein, az amerikai vidék jellegzetes figuráin, és a történetekben sem találok kifogásolni valót. Mentségemre szóljon, hogy 13 éve King rajongó vagyok, A sárkány szeme és a Setét torony-ciklus kivételével az összes, magyarul kiadott könyvét szívesen olvastam, talán ezért jobban is tolerálom King stíluskülönbségeit.
A Blaze nekem úgy tűnik, hogy a régebbi könyveire jellemző lendületesebb cselekményvezetés, és az újabbakban megszokott jellemábrázolás keveréke, valamint itt is szívesen nyúl a főszereplő gyerekkori élményeinek a felidézéseihez, mint jó pár más művében is. Horrorelemeket, misztikus lényeket nem tartalmaz, durva események azonban előfordulnak benne.

A címszereplő, ifj. Clay Blaisdell (Blaze) viszontagságos története ez a regény. A történet két idősíkon fut, az egyik szál Blaze gyermekéveit, míg egy másik a jelen (gyermekrablás) eseményeit mutatja be. Blaze nagydarab, esetlen férfi. Homlokán egy jellegzetes, mély horpadás található, ami egy gyerekkori sérüléskor keletkezett. Megpróbáltatásai akkor kezdődtek, amikor alkoholista apja egy dührohamában háromszor dobta le a lépcsőn. Blaze kómába esett, de túlélte, azonban szellemileg károsodott. A kórházból árvaházba került, a Hetton House-ba. Itt jó barátságba kerül a vékony, de eszes Johnny-val ("A nagy ruhásszekrény és girhes haverja"). Jó néhányszor testi fenyítésben részesül, ha barátja segítségét igénybe véve csaláshoz folyamodik a matematika órákon (korlátozott szellemi képességei miatt képtelen a számolással megbirkózni). Egy időre tanyasi nevelőszülők magukhoz veszik, de csak kihasználják testi adottságait. Rosszul táplálják, fát vágatnak vele, tenyésztésre tartott kutyákat kell etetnie. Amikor az egyik ilyen ebet önvédelemből megöli, a helyi iskolában pedig egy lány védelmére kelve megver egy gyereket, visszakerül az intézetbe. Sohasem élt vissza a testi fölényével másokkal szemben, de akit szeretett azért kiállt.

"Blaze a fiúk királya lehetett volna, ha akarja, de nem akarta. Nem volt vezér típus. Senki sem állhatott távolabb a vezértől, mint ő. Mindazonáltal igyekezett kedves lenni másokhoz. Még akkor is, amikor figyelmeztette őket, hogy szétveri a fejüket, ha nem szállnak le Johnny barátjáról. Miután visszajött, nagyon gyorsan leszálltak Johnnyról."

Egyik különleges élményük volt, amikor Johnny egy mozi mosdójában pénzzel teli pénztárcát talált. Bostonba szöktek, "hogy csináljanak maguknak egy kis szünidőt".
Az egyik nyáron áfonyaszüretre mentek egy farmerhoz az intézet lakói. Blaze itt veszti el a szüzességét. A gazda már az elején rokonszenvesnek találja Blaze-t, megtanítja teherautót vezetni, sőt a végén örökbe is fogadná. Úgy tűnik Blaze számára is, hogy végre egyenesbe jöhet az élete, az utolsó napon azonban hirtelen szívinfarktus végez a farmerrel.
Pár hónap múlva barátja, a gyenge szervezetű Johnny is meghal. Az intézet igazgatóját okolta Johnny haláláért Blaze, akit elkeseredésében az irodájában nagyon elvert. A bíróság ezért két évre javítóintézetbe záratta. Amikor kiengedték, különböző városokban, legális és illegális munkákból tartotta fenn magát. Aztán egyszer összetalálkozott George Rackley-vel, és együtt vettek részt a stiklikben, lopásokban, átverésekben.

"George azért társult Blaz-zel, mert ő olyan bolond volt, aki nem játszotta meg magát. Nem volt okostojás, nem volt felvágós, sem törpe Clyde. Nem biliárdozott, pláne nem hernyózott. Sima tahó volt. Eszköz volt, és a közös évek során George így is használta. De sosem bánt vele rosszul."

Blaze pedig rá volt utalva George rafináltságára, és hálás volt, amiért az nem akarja átverni. Ám semmi sem tart örökké, George-ot egy kártyaparti utáni vitában leszúrták, Blaze egyedül maradt. Halála előtt George egy nagy dobásra készült, egy gazdag pár csecsemőjéért váltságdíjat követelve akarták megszerezni a nagy lóvét. Ennek a tervnek a végrehajtása Blaze-re marad, és a jelen idejű mesélés innen indul a regényben. Gyerekkori sérülése következményeként Blaze alklmanként hangokat hall a fejében, mégpedig George hangját. Különös módon ezek a hangok, megérzések, sugallatok lesznek segítségére az akció során. A gyerekrablás során sok nyomot hagy maga után, a rendőrség hamarosan beazonosítja, és a nyomára akad. Ám előbb a kunyhójába viszi a gyereket, ahol a korábban beszerzett gyerekholmik és ételek segítségével próbálja ellátni a kis Joe-t. Féltő gondoskodással törődik vele, szinte azonnal a szívébe zárja. Miután a rendőrség kiadja a kőrözést ellene, a kisgyerekkel a régi, azóta lakatlan intézetben, a Hetton House-ban bújik meg. Egy újabb belső sugallat hatására egy közelben lévő titkos barlangba szökik, ám a környéket kezdik átfésülni a rendőrök. Egy rendőr lövedéke által egy szikladarab megsebesíti a kis Joe-t, Blaze dühében megöli a rendőrt. Végül egy folyónak a partján érik a végzetes lövések, a kisgyerek kisebb sérülésekkel megússza az eseményeket.

Blaze elesettsége, sorscsapásai miatt együttérzéssel tekintettem rá az elejétől fogva. Amikor felnőve a bűn útjára lép, és elrabolja a kis Joe-t, a mindenáron való védelmezése rokonszenvet, korlátoltságából adódó ballépései, tévedései szánalmat és szomorúságot váltottak ki belőlem, amit betetőzött a drámai vég.
Nekem tetszett, kár lett volna az eredeti kéziratnak kiadatlanul tovább porosodnia a Fogler Könyvtárban.

Értékelés: 4/5

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

2009-12-02T11:29:00.004+01:00

Kedvelem az ókori Római Birodalommal kapcsolatos könyveket, regényeket, bár azt nem mondhatom hogy nagy szakértője vagyok a témának. Az akkori hatalmas birodalom népei és annak vezetői nagyon érdekes életet éltek, szokásaik, hiedelmeik, életfelfogásuk, az állandó, császár ellenes összeesküvések, gyilkosságok hálás téma az írók számára.
Nero uralkodásának történéseit többen, többféleképpen is ábrázolták már. Az egyik ilyen - amit magam is olvastam - Henryk Sienkiewicz Quo Vadis című regénye, aki a keresztények és Nero kapcsolatát vette górcső alá. Kosztolányit 1921-ben írt regényében viszont Neronak, mint tehetségtelen művésznek és zsarnoknak a jelleme foglalkoztatta leginkább.

A regény elején Nero még ártatlan gyermekként nézi végig, ahogy anyja, Agrippina férjét, Claudius császárt megmérgezi. (Korábban Claudius kitagadta édes fiát Britannicust, és örökbe fogadta Nerot.) Nero elfoglalja a trónt, az államügyek nem érdeklik, untatják. Az írásban talál menedéket, verseket kezd írni, tanítómestere Seneca útmutatásait, véleményét kérve. Eközben Agrippina és a szeretője, Pallas uralkodtak és intézkedtek helyette. Seneca tapasztalatszerzés céljából javasolja Neronak, hogy sűrűbben menjen a nép közé, ám ő éjszakai kirándulásain durva tréfákat űz az emberekkel. Költőnek elég gyenge, és ezt ő is érzi, elbizonytalanodik, szorong. Amikor rájön, hogy Britannicus bírálja verseit, ráadásul az még tehetségesebb is, frusztrációjának feloldását Britannicus halálában látja. Miután eltette láb alól, anyját is megfosztja testőreitől és a palota elhagyására kényszeríti.

Úgy tűnt, kezdenek jól alakulni a dolgok birodalom-szerte, seregei csatákat nyertek, Nero megkapta az imperátor nevet, hatalmas szobrot állíttatott magának, palotáját még fényűzőbbé tette. Az írás azonban továbbra sem ment neki.
Egy színházi látogatás alkalmával felfigyel a szép Poppaea-ra, akit meghív a palotába. A ravasz nő Nerot hamarosan az ujja köré csavarja, és eléri nála, hogy Octaviát, Nero feleségét száműzze a császár, és így vetélytárs nélküli szeretője legyen. Nero azonban Britannicus szellemével viaskodik, kedélyállapotát erősen befolyásolja a múlt árnya.
Poppaea, hogy a császár kedvébe járjon, Seneca segítségével színházi fellépést szervez az uralkodónak.

"- Nero - folytatta Poppaea - mint tragikus dalnok mutatkozik be. Ezt kell megtapsolni. Mégpedig úgy, hogy ne vegyen észre semmit. A vezetéshez értelmes emberekre van szükségünk. Patríciusokra."

Azaz, bértapsolók fogják az előadás nagyszerűségének látszatát kelteni.
A megbundázott előadás tettetett sikere Nero hiúságát legyezgeti, meghatja. A színészek közötti verseny győztesének is Nerot választják a végén. Ezután vendégszereplésekre utazott, az iskolákban tanították verseit (Vergilius és Horatius költeményei mellett). A császár lírai sikerei csúcsán már nem féltékenykedett a többi költőre, elterpeszkedett gőgjében.

Poppeával a kapcsolata kezd elszürkülni. A nő féltékennyé próbálja tenni Nerot hogy magához láncolhassa, ám ez sem izgatja az uralkodót. Időközben Agrippina hívei már szervezkednek a császár ellen. Poppaea meggyőzi Nerot hogy bocsásson meg az anyjának. Miután ez megtörténik, feleségét, Octaviát saját hívei titokban visszahozzák a palotába. A zendülésről tudomást szerezve Nero Octaviát gyilkos, mocsaras tájékra száműzi. Az Agrippina vezetésével szított lázadás összeesküvőit Nero nem tudja kézre keríteni, azonban Poppaea-val elhatározzák Agrippina megöletését, akit több, sikertelen gyilkossági kísérlet után szobájában leszúrnak. Nem mellékesen - és talán nem is véletlenül - azon az estén Nero a színházban anyagyilkost játszott. A gyilkosság után Nerot ismét nem hagyja nyugodni lelkiismerete, Seneca győzködi tette helyességéről.

"Seneca elégedetten ölelte át nevelt gyermekét, noha látta, hogy Nero nem született se művésznek, se politikusnak, mert a művészetben kegyetlen, mint egy politikus, és a politikában érző, mint egy művész. Rossz író és rossz politikus, gondolta."

Poppaea hivatalosan is császárnévá lett.

Közben az évek előrehaladtával a színház kiment a divatból, az emberek immár fogathajtó versenyeken szerették múlatni az időt, Nero is hajtó lett. Egy ideig ennek a műfajnak a győzelmi sikereiben is fürdik, ám hamarosan ez sem okoz neki örömet, ráun.
Egy idő után már csak a gyilkosságok nem szegik kedvét. Megöleti írnokát, Doryphorust, feleségét Octaviát. Újabb összeesküvőket ölet meg, sőt innentől kezdve már saját maga is örömét leli a gyilkolásban.

"Esténként, néhány katona kíséretében, kiment az utcára, mint valaha fiatal korában, és megállíttatta a járókelőket.
Az első ember elé lépett:
- Halj meg - szólt -, akárki vagy - és szívébe döfte tőrét.
Az ismeretlen porba hullott.
- Ártatlan vagyok - mondta haldokolva.
- Tudom - felelte a császár -, annál érdekesebb - és nézte figyelmesen, hogy múlik ki az ismeretlen."

A következő halálraítélt a környezetéből az ártatlan Seneca, akit hírbe hoztak az összeesküvőkkel, majd egy összeszólalkozás után maga Poppaea válik áldozatává, miután hasba rúgta.

Nero körül kezd szorulni a hurok, birodalom-szerte lázongások törnek ki, a szenátus a haza ellenségének nyilvánítja Nerot, mint anyagyilkost halálra ítéli. A felkelők a nyomában vannak, a palotából menekülnie kell. A császárt titkára, Epaphroditus szökteti meg. Phaon kertjében Nero a kilátástalanság tudatában öngyilkos szándékkal egy kardhegyre nyomja nyakát, ám még ebben is sikertelen, a titkár szánalomból lenyomja a fejét, végül meghal.
Nero 13 évi uralkodás után, 31 évesen halt meg.

A mindenáron való győzni akarás, a lelke mélyén érzett tehetségtelenség, a vérben való tobzódás teljesen deformálja Nero lelkét. A szépség vágya és meghódításának képtelensége torz ösztönöket szabadít föl benne; így lesz a szépség cézára helyett Neroból, a vágyakozó dilettánsból véres, földi imperátor.

Engem valahogy nem hozott lázba Kosztolányinak ez a regénye. A történet nagyon érdekes történelmi és lélektani szempontból is, érdekfeszítő stílussal egy letehetetlen könyv lehetne belőle. Nálam azonban nem tudta ezt a - jó könyvekre jellemző - hatást elérni. Folyton azt néztem, hány oldal van még hátra, és ez nem túl jó ajánlólevél egyik könyv esetében sem. Lehet hogy a múlt század elején frissnek, érdekesnek tűnhetett, de ma már szerintem mások az olvasói elvárások. Részemről mindenképp.

Értékelés: 3/5

Kurt Vonnegut: Mesterlövész

2009-11-28T10:26:00.003+01:00

Vonnegut regényének főszereplője és elbeszélője Rudy Waltz az amerikai Középnyugaton, Midland Cityben töltötte élete nagy részét. Visszaemlékezésében fura életéről, családjáról mesél.

Apját mindenáron festőnek szánták, ezért hogy nemlétező tehetségét kibontakoztathassa, a bécsi Képzőművészeti Akadémiára jelentkezik, ahonnan - látva nevetséges képeit - nyomban eltanácsolják. Itt ismerkedik össze sorstársával, Adolf Hitlerrel. Mielőtt kénytelen hazatérni Amerikába, még beleszerelmesedik a Monarchia párducbőr kacagányába. Az I.világháború után megnősül, feleségével Németországba mennek nászútra. Jó barátjával, Hitlerrel ugyan nem tud találkozni, mert éppen börtönben ül. Németországban egy nagy puskagyűjteményt vásárol. Ennek egyik tagja, egy Springfield karabély kisebbik fiának, az akkor 12 éves Rudynak a kezében véletlenül elsül. Így lesz a fiúból kétszeres gyilkos (t.i. az áldozat gyermeket várt). Azóta csak Mesterlövészként emlegették a városi népek Midland City-ben. Apját perelték, még börtönbe is csukták és kiforgatták a vagyonából. Ez az akaratlan kettős gyilkosság egész életében nyomasztotta Rudyt. Később gyógyszerész lesz belőle, ír egy elfuserált színdarabot. Bátyja, Felix basszus hangjának köszönhette karrierjét, továbbá gyűjtötte a feleségeket. Midland City-t egy új jégkorszak éri, amit még a Waltz szülők átvészelnek, később az amúgy kiváló egészségnek örvendő Waltz mama, egy radioaktív építőanyagból készült kandallópárkány sugárzása miatt halt meg idős korában. A két testvér utóbb Haitin élt egy szállodát igazgatva, ennek köszönhetően élték túl a szülővárosuk közelében véletlenül felrobbant neutronbomba pusztítását.
Ezenkívül még számtalan meghökkentő jelenet van e groteszk műben, nem mellékesen Rudy receptgyűjteményének egy-egy tagja is felbukkan benne.

Vannak benne ütős poénok, de akadnak érdektelen részek is. A regény első fele nekem jobban tetszett (talán az újdonságként ható, meghökkentő történetek miatt?), később mintha ellaposodott volna.
Egy unalmas vonatúton azonban el lehet vele ütni az időt. Saját tapasztalat.

Értékelés: 3.5/5

William Somerset Maugham: Az ördög sarkantyúja

2009-11-27T12:31:00.004+01:00

Maugham múlt század elején írt regényében arra vállalkozott, hogy bemutasson egy bizonyos emberi típust, a zseninek született tehetséget, aki bármilyen áldozat árán képes vele született képességei kibontakoztatására.

A szerző saját életébe fonva meséli el a különös történetet, melynek olykor maga is aktív szereplője. Charles Strickland, a londoni tőzsdeügynök 40 évesen nyárspolgári életet él, nem valami kiváló társalgó, műveletlen is, ellentétben az irodalom kedvelő, és társasági életet élő feleségével. Ám családi életük két gyermekükkel kiegyensúlyozottnak tűnik. Aztán 17 évi házasság után Strickland váratlanul elhagyja a feleségét, Párizsba megy. Felesége kérésére a szerző utána utazik, hogy jobb belátásra bírja, ám Stricklandnek esze ágában sincs visszatérnie. Az előzetes feltevésekkel ellentétben nem egy nő miatt döntött így, hanem mert festeni akar.

5 év elteltével a szerző Párizsba költözik. Egy régi festő barátján keresztül (Dirk Stroeve-nak hívják és giccseket fest) újra látómezejébe kerül Strickland. Strickland ekkor igen nyomorúságos helyzetben van, ám Stroeve zseninek tartja, még akkor is, ha kiállhatatlan természete miatt sok sértést is el kell elviselnie az angoltól. Stroeve nevetségesen jószívű mindenkivel szemben, ennek is köszönhető, hogy amikor Strickland lázas betegen, éhezve ágynak esik, Stroeve felesége ellenkezésével szemben is magukhoz veszi ápolni. Mikorra 6 hét elteltével Strickland felépül, egy váratlan fordulattal kiderül, az asszony már nem a férjét, hanem Stricklandet szereti. Stroeve annyira naiv, és ezek után is annyira félti, szereti feleségét, hogy még saját lakásáról is lemond javukra. Dirk felesége egy Stricklanddel való összezördülést követően öngyilkosságot követ el, a kórházban néhány nap múlva meghal. Magyarázatul szolgál minderre az, hogy Strickland nem szerette, csak megkívánta a nőt, magáévá tette, egy akt képet festett róla, aztán tovább már nem volt rá szüksége. A nő viszont valóban szerette, és továbbra is ragaszkodott volna hozzá. Ebből az ellentétből lett a tragédia.

Szerzőnk amikor már Strickland halála után eljutott Tahitire, különböző emberektől értesült további sorsáról. Nichols kapitány franciaországbeli megismerkedésükről számolt be, együtt éheztek, nyomorogtak egy időben. Strickland egy hajón vállalt munkát, így került a csendes-óceáni kis szigetre. Mrs.Johnson (hotel tulajdonos a szigeten) elbeszéléséből kiderült, hogy Strickland megnősült, egy Ata nevű lánnyal, és gyermekeikkel éltek együtt a sziget belsejében, paradicsomi körülmények között. Beilleszkedett az ottani környezetbe, valósággal bennszülötté vált, a festést természetesen itt is folytatta.

"Itt, e távoli szigeten nem az emberek megvetésével találkozott, mint otthon, inkább részvétet keltett bennük, és különösségeit elnézéssel fogadták. Mind a bennszülöttek, mind az itteni európaiak fura embernek látták, de hát megszokták a fura embereket, és nem volt ellene kifogásuk; a világ tele volt különös emberekkel, akik különös dolgokat műveltek; és itt talán tudták, hogy az ember nem az, ami lenni szeretne, hanem aminek lennie kell. Angliában, Franciaországban nem tudott a formák közé illeszkedni, itt azonban akadtak az ő testére szabott lehetőségek is. Nem hinném, hogy ő it gyöngédebb, kevésbé durva és kevésbé önző lett, csak a körülmények voltak kedvezőbbek.Ha életét ebben a környezetbe tölthette volna, tán nem lett volna rosszabb másnál. Itt olyasmivel találkozott, amit az otthoniaktól nem is várt, nem is kellett neki: rokonszenvvel, megértéssel."

Utolsó öt évében betegen, leprásként élt. Az orvos csodálattal nézte utolsó, nagyszerű alkotását, amikor halálakor elment hozzá: a szobában a mennyezettől a padlóig csodás festmény borította a falakat. A kép egy látomás volt a világ kezdetéről, az Éden kertje Ádámmal és Évával, a Természet dicshimnusza.

"... Strickland ebben fejezte ki magát végre tökéletesen. Csendben dolgozván, abban a tudatban, hogy ez az utolsó alkalom, bizonyára kifejezett benne mindent, amit az életről tudott és kitalált. És talán, végre, megtalálta lelke békéjét. Végre sikerült kiűznie magából a démont, amely megszállva tartotta, és a munkája végeztével - egész élete nem volt más, mint az erre való gyötrelmes törekvés - megpihenhetett magányos, megkínzott lelke. Szívesen halt meg, mert betöltötte a hivatását."

Életében nem sokra tartották festményeit, halála után viszont elismerték és sok pénzt értek képei.

A regény főhősének sorsa lényeges vonásaiban Gauguin, a tragikus sorsú francia festő életrajzával egyezik, ám Maugham-et a jellem érdekelte igazán, a sorsszerűség boncolgatása, Gauguin hányatott élete ehhez csak alkalmas nyersanyagul szolgált.

"... az a szenvedély, amely Strickland-et tartotta hatalmában: a szenvedély, szépet alkotni. Ez nem hagyta nyugodni. Ez űzte, ez hajtotta. Örök vándor volt, akit isteni vágyak marcangoltak, s a keblében lakozó démon könyörtelen volt. Vannak férfiak, akik olyan mélységesen vágyódnak az igazságra, hogy elérése érdekében készek egész világukat alapjaiban megrendíteni. Ilyen volt Strickland, csakhogy nála az igazságot a szépség helyettesítette."

Popper Péter: Ők - én vagyok című könyvében említett 33 legfontosabb könyve közül ez az egyik, innen vettem az ötletet, hogy elolvassam. Nem bántam meg, szeretem a lélekbúvárkodást, az egész regény erre épül, ráadásul több, meglepő és érdekes fordulattal színesíti Maugham a történetet.

Értékelés: 5/5

Marinovich Endre: 1315 nap

2009-11-25T14:27:00.004+01:00

Gyermekkorom óta érdekel a történelem, különösen a XX. század eseményei, elsősorban a II.világháború és az azt követő időszak napjainkig. A 80-as, 90-es évek fordulóján zajló rendszerváltozás idején mindössze 16 éves voltam. A felnőtt kor felé igyekvő fiatalemberként ez a rendkívül eseménydús időszak számomra is érdekes volt, ekkor kezdett el jobban érdekelni a közélet, a politika. Jól látszott azokban a felbolydult hónapokban, hogy azok a rendkívüli változások, amik akkor végbemennek a magyar és a közép-európai országokban, a történelem kiemelkedő fontosságú eseményei között lesznek számon tartva.

A politikai változásokban kiemelkedő szerepe volt, a rendszerváltozás utáni első miniszterelnöknek, Antall Józsefnek. Politikus családból származott, édesapja idősebb Antall József 1931-ben egyik alapítója a Független Kisgazdapártnak, a háború alatt és után is volt kormánybiztos, később újjáépítési miniszter. Nem véletlen hát, hogy fia neveltetésének meghatározó elemei a demokrácia iránti elkötelezettség, a nemzeti érzelem, a keresztény erkölcs és társadalomszemlélet voltak, fiatal korától érdeklődött a történelem és a politika iránt. Antall a budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett 1950-ben. Már 16 évesen eldöntötte, hogy politikai pályára lép – amire később természetesen sokáig nem volt lehetősége. Az érettségi után az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészettudományi karának magyar nyelv és irodalom- történelem-levéltár szakos hallgatója lett. A tanári diploma mellé megszerezte a könyvtárosi és muzeológusi diplomát is. A diploma megszerzése után Antall a Magyar Országos Levéltárban, majd a Pedagógiai Tudományos Intézetben dolgozott. 1955-ben az Eötvös József Gimnáziumban kezdett tanítani, ahol a forradalmi bizottság élére került 1956 októberében. Részt vett a kisgazdapárt újjászervezésében és a Keresztény Ifjú Szövetség megalapításában. A forradalmat követően többször őrizetbe vették, bár továbbra is taníthatott. 1957-ben a Toldy Ferenc Gimnáziumban tanított tovább, ám 1959-ben politikai magatartása miatt végleg eltiltották a pedagógusi pályától. Ezt követően két évig könyvtárosként dolgozott. 1963-ban a Magyar Életrajzi Lexikonba ő írja meg nyolcvan orvos életrajzát, s ekkor ismeri fel, hogy a gyógyítás története fontos, és részben feldolgozatlan tudományos téma. Az 1964-ben megnyílt Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyv- és Levéltárban előbb mint tudományos kutató dolgozik, majd igazgatóhelyettes, 1974-től pedig igazgatója az intézetnek. Több száz orvostörténeti publikációja jelent meg, s számos művet lektorált, szerkesztett. 1986-ban a Nemzetközi Orvostörténelmi Társaság alelnöke lett. 1989-ben az ellenzéki pártok, társadalmi szervezetek és a hatalom birtokosa, a Magyar Szocialista Munkáspárt között zajló, a rendszerváltozást előkészítő kerekasztal tárgyalásokon vált először ismerté a neve. A 40 év kommunizmusa után, 1990 tavaszán lezajlott első szabad és többpárti választásokon a legtöbb szavazatot a Magyar Demokrata Fórum kapta, május 23-án Antall József alakíthatott kormányt.

A mai fiatal korosztály nem túl sokat tudhat akkori, betegsége miatt rövidre szabott, ám mélyreható politikai tevékenységéről. Marinovich Endre a miniszterelnök kabinetfőnöke volt, könyve visszaemlékezés erre a korszakra, főbb eseményeire, Antall József szemszögéből. A címbeli 1315 nap a három és fél éves kormányzati időszakra utal. Az alcím: Antall József naplója, itt nem szó szerint értendő. A szerző a bevezetőben magyarázattal szolgál:

„Antall József miniszterelnök betegségét 1993 őszén a Kölni Egyetem 1. sz. Belgyógyászati klinikáján kezelték.
Tervei között szerepelt, hogy kórházi tartózkodása idején emlékeit, gondolatait hangszalagon rögzíti. Ezért október 8-án felkérte kabinetfőnökét, hogy biztosítsa számára a szükséges technikai eszközöket. (…)

November 5-én a kórház elhagyása után Antall József felbontatlanul adta vissza a kazettákat tartalmazó csomagot kabinetfőnökének.

- Erre már nem volt erőm – mondta.

E sorok írója, akinek különös szerencséje, hogy Antall József egyik legközvetlenebb munkatársa lehetett, kísérletet tesz arra, hogy megszólaltassa a néma kazettákat.

Meggyőződéssel hiszi, hogy egykori főnöke megbocsátja ezt a pia fraus-t.”

Az Antall család tulajdonában lévő eredeti archív dokumentumok alapján, valamint közéleti személyiségekkel lefojtatott interjúk, tanácsok segítségével készült a könyv.

A miniszterelnök a kölni klinikára a gyógyulásához szükséges transzplantáció miatt érkezett. 1993. október 10. az itteni első napja, innen indul a képzeletbeli hangszalag. A majd’ egy hónapos tartózkodás idején a pillanatnyi egészségi állapotáról, közérzetéről is beszámol, de a fő mondanivaló a kormányzással kapcsolatos eseményekkel, tapasztalatokkal, nézetekkel kapcsolatos. Olyan sarkalatos eseményeket taglal, mint a Varsói Szerződés és a KGST feloszlatása, szól a kormányalakítás és átalakítás részleteiről. Szoros barátság fűzte a német Kohl kancellárhoz, de jó viszonyt ápolt Bush amerikai elnökkel, és korrekt partnere volt Jelcin orosz elnök is. Visszatekint arra az időszakra, amikor ellenzéki politikusként szerepet vállalt az átalakulásban. Kormányzása első időszakában rögtön szembesülnie kellett az ország rendkívül nehéz gazdasági helyzetével. A megöröklött súlyos eladósodottsága az országnak, az elavult, versenyképtelen gazdasági szerkezet önmagában is gondokat jelentett, ehhez jöttek még a szükséges átalakulásból fakadó társadalmi, pénzügyi és politikai problémák. Részletes magyarázatokkal szolgál, hogy miért voltak szükségesek az adott kormányzati lépések, mik voltak a korlátozó tényezők. Olyan kihívásokkal kellett megküzdenie, mint a ’90 őszén lezajlott taxisblokád, az akkoriban kibontakozó médiaháború, személyek tekintetében pedig az akkori koalíciós partnere Torgyán József, vagy párttársa Csurka István is ellenlábasa volt a miniszterelnöknek. Fontos, a távoli jövőben beérő, az ország fejlődése szempontjából meghatározó integrációk szorgalmazása is az ő kormányzásához kötődik, ilyenek a NATO-hoz és az Európai Közösséghez (későbbi, mai nevén az Európai Unió) való csatlakozás igénye. Beszámol amerikai, angolszász látogatásairól, tárgyalásairól. Tevékenységének e széleskörű bemutatása érdekesen, tárgyilagosan kerül megfogalmazásra, történészhez, demokratához méltó igényességgel. Sok érdekes, - kívül álló, civil számára - soha sem hallott személyes történettel, politikusokról, a „politikai boszorkánykonyháról” szóló kulisszatitkokról. Megingathatatlan hit- és eszmevilág, nagyfokú történelmi műveltség és a demokráciához való elkötelezettség képe rajzolódik ki szavaiból.Ugyanakkor drámaivá teszik beszámolóját a tevékenységét végig kísérő súlyos betegségére, a műtétekre, kezelésekre tett utalásai.

„A néma kazetták megszólaltatása 1993. november 4-vel lezárul. Ezután Antall József már nem szándékozta, november 30. után pedig nem is tudta volna bekapcsolni a készüléket.”

Az utolsó, Végjáték című fejezetben a könyv szerzője a miniszterelnök életének utolsó heteiről saját emlékei alapján számol be. 1993. november 5-én a gyógyulás tekintetében reménykeltő, jó állapotban hagyhatta el Antall a kölni klinikát. November 22-ig tárgyal, kormányüléseket vezet, ám ekkorra fáradékony, kezdi magát rosszul érezni, kórházba megy és már nem is engedik haza. Pár nap múlva családja és közvetlen munkatársai értesülnek a lesújtó diagnózisról, az orvosok már nem tudnak rajta segíteni. Az utolsó találkozások, elbúcsúzások ideje ez. A miniszterelnök fájdalmai ellenére sem akart olyan fájdalomcsillapítót magához venni, amely egy pillanatra is elhomályosítaná tudatát. Az utolsó előtti napon Göncz Árpád köztársasági elnök betegágyánál átadja neki a legmagasabb állami kitüntetést, a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét. Másnap 17.15-kor Antall József, Magyarország miniszerelnöke meghal. 18 órakor a rádió és a televízió is megszakítja adását, Boross Péter belügyminiszer bejelenti a szomorú hírt. Estére megtelik a Kossuth tér gyertyákkal, mécsesekkel, gyászoló emberekkel.

Itt ér véget a könyv, mellékletében a kormány tagjainak és a miniszterelnökség vezető munkatársainak felsorolása, a kormányülések ülésrendjének bemutatása, valamint színes fényképek találhatóak.

Megszólalásai, tanáros előadásai miatt, valamint alkatából és habitusából adódóan sokan beképzeltnek, kioktatónak, maradinak tartották Antall Józsefet. Egyrészt történelem tanári, történészi múltja természetesen meghatározóak voltak politikusi szerepében is, másrészt talán kissé zárkózott alkat volt, a széles nyilvánosság felé magánéletét, érzelmeit nem kívánta, nem szerette volna kimutatni. Ez neveltetéséből, életkorából is fakadt. Közvetlen munkatársai, kollégái, tárgyalópartnerei azonban humoros, közvetlen oldalát is ismerték, tudását, felkészültségét pedig elismerték. Külföldön már abban az időben tisztelet övezte, de úgy érzem, az utóbbi időben Magyarországon is kezd megváltozni a megítélése tevékenységét, személyét, és nem utolsó sorban – az utóbbi évek siralmas magyar politikai állapotainak is köszönhetően – politikai formátumát tekintve. Politikáról, nemzetről, európaiságról vallott nézetei példaértékűek lehetnek a ma és a jövő politikusainak számára is.

Akit érdekel a közelmúlt történelme, a politika, a rendszerváltás utáni első időszak, az ebből a könyvből képet alkothat az akkori hazai és nemzetközi viszonyokról, valamint közelebbről megismerheti a politikus, a történész és némileg a magánember Antall Józsefet. Egyúttal bepillantás a politikai színfalak mögé, érdekes történetekkel. Érthető, tárgyszerű, emberi összegzés a miniszterelnök három és fél évéről és utolsó napjairól.

Értékelés: 5/5

Jorge Semprun: A nagy utazás

2009-11-22T12:46:00.005+01:00

A könyv szerzője, Jorge Semprun Spanyolországban született 1923-ban. Családja a spanyol polgárháború miatt Franciaországba emigrált. 1942-ben belépett a Spanyol Kommunista Pártba. A német megszállás idején részt vett a francia ellenállási mozgalomban. A Gestapo 1943-ban letartóztatta, hamarosan a buchenwaldi koncentrációs táborba került. Túlélve a megpróbáltatásokat, 1945-ben visszatért Franciaországba. 16 évvel később hozzá kezdett első könyvének, A nagy utazásnak a megírásához, mely 1963-ban jelent meg.

A regény visszaemlékezés a négy napos útra, amelyet 1943-ban 20 évesen, vasúti vagonba zárva tett meg Franciaországból a buchenwaldi koncentrációs táborig. Az akkori történések felelevenítése közben korábbi, és későbbi emlékek is eszébe jutnak az írónak, a történetmesélés nem lineáris, hanem különböző idősíkok váltakoznak.

Mielőtt elfogta volna a Gestapo, társaival vonatrobbantásokban vett részt, ő tehát nem zsidó származása miatt, hanem a francia ellenállási mozgalom önkénteseként, „vörös spanyolként”, egyszóval kommunistaként kényszerült megtenni a nagy utat francia földről Buchenwaldba. Az ezt megelőző börtönnapokra történő visszaemlékezésben a német őrrel való filozófiai diskurzus, vagy a vele egy zárkában lévő emberek különböző viselkedése érdekes momentumként bukkannak fel. Utalást tesz a menekültként való francia földre érkezésére, feleleveníti az ellenállási mozgalom akcióit, egy németek ellen vívott tűzharc után eltűnt bajtársuk háború utáni keresését, vagy azt, amikor a németek a bevagonírozáshoz terelik őket.

A koncentrációs tábor felszabadítása után a helybelieknek megmutatták a táborokat a felszabadítók, hogy szembesítsék a valósággal, a szörnyűségekkel az addig megtévesztett, semmiről sem tudó, vagy éppen szemüket szándékosan eltakaró német embereket is.
(A buchenwaldi tábor parancsnokának hírhedt felesége, - "a buchenwaldi szuka"-ként elhíresült kegyetlen, és több ezer ember haláláért felelős - Ilse Koch neve is említésre kerül a regényben. Ő arról volt hírhedt, hogy nappal ostorral járkált a barakkok között és a számára nem szimpatikus embereket önkényesen megkorbácsolta. Kutyasétáltatás közben szokása volt terhes nőkre ráuszítani az ebeket. Gyakran kényszerítette a rabokat arra, hogy perverz szexuális aktusok közepette fajtalankodjanak egymással. De ez sem volt elég neki. Gyűjtötte áldozatai fejét, melyekből fali díszeket készített, és lenyúzatta a rabok bőrét, amelyből aztán könyvborítót, pénztárcát, kesztyűt varratott.)
Egy felvillanó emlékképben a mesélő, a regénybeli Gérard, a Francia Misszió leányait, kívánságukra körbe vezeti a felszabadított táborban. Reakciójuk egyértelmű.

"Ahogy az összeaszott , kiugró csontú, beesett mellkasú testeket nézem, amelyek egymásra halmozva, négy méter magasságban hevernek a krematórium udvarán, arra gondolok, hogy csak az vethet rájuk ilyen tiszta és testvéri pillantást, aki átélte a halálukat, mint ahogy mi átéltük, mi, akik túléltük ezt az egészet. Idehallom a távolból a hopák ujjongó dallamát, s arra gondolok, hogy ezeknek a passyi fiatal nőknek semmi keresnivalójuk itt. Ostobaság volt, hogy megpróbáltam elmagyarázni nekik. Később, egy hónap múlva, tizenöt év múlva talán bárkinek el tudom majd magyarázni az egészet. De ma, az áprilisi napsütésben, a zúgó bükkfák között ezeknek az iszonyú és testvéri holtaknak nincs szükségük magyarázatra. Tiszta és testvéri tekintetre van szükségük. Arra van szükségük, hogy éljünk, egész egyszerűen arra csak, hogy teljes erőnkből éljünk."

Egy másik kép, amikor a felszabadult tábor első napjainak egyikén rabtársaival bemennek a tábor melletti faluba a közkútról inni, visszafelé Gérard a falu szélén álló házba bemegy. Tudni szeretné, vajon milyen emberek élhetnek abban a házban, ahonnan tökéletes rálátás esik a táborra és a krematórium kéményeire? Megfejteni valamit abból, hogy milyen lehet kívülről
nézni a benti poklot. A házban egyedüliként tartózkodó asszony körbevezeti a házban, az emeleti,"otthonos" szoba ablakából jól látszik a tábor. Amikor az esténként a krematórium kéményéből felcsapó lángok látványáról kérdezi az asszonyt, csak annyit tud válaszolni, hogy a két fia a háborúban esett el.

"Saját szenvedéseinek súlyát szegezi szembe halott bajtársaim súlyával, hamvaiknak súlyával. Csakhogy a halottak súlya, természetesen, nem egyforma. Nincs holttest a német hadseregben, amely ugyanolyan nehéz volna, mint egyetlenegy halott bajtársam füstjének súlya."

Döbbenetes az a kép is, amikor az utolsó télen lengyel zsidók érkezését idézi fel. A legtöbbjük a vagonokban meghalt, a rettentő hidegben megfagytak vagy éhen haltak. Néhány gyerek életben maradt, őket az SS a tábor felé terelte, útközben kutyákat uszítottak rájuk, egyikük sem ért élve a táborba.

A címbeli utazás kettős értelmű. Egyrészt a tényleges vonat útra utal, amelyet a tábor felé egy vagonban tett meg a spanyol, másrészt az újra felelevenített különböző időkbe, emlékekbe, pillanatokba, történésekbe, érzésekbe gondolati síkon történő, ide-oda való nagy utazásra is. A könyv fő vezérfonala a vonatút. A szenvedés, a betegség és a halál veszi körbe a szerencsétlen, összezsúfolt embereket, az ismeretlen felé robogva. A vagonban mellé csapódó, semuri fiúként emlegetett fiatalemberrel éli meg az utazás négy napját és öt éjszakáját. Mesél neki addigi életéről, segítik egymást és a többieket életben tartani. A megérkezés azonban a semuri fiúnak a távozást jelenti: az út végére meghal. Gérardnak a teljes magárahagyatottság és kilátástalanság érzése marad, így indul a vagontól a tábor felé sokadmagával a könyv végén.

Semprun könyvében rávilágít fiatal életének harcos, az elnyomó, embertelen hatalom ellen áldozathozatalra kész pillanataira, motivációira. Kiír magából, újra átél, hogy valamicskét feldolgozhasson a belé égett történésekből, traumából. Ítélet és kegyeleti emlékezés is egyben a regény.
Sem témáját, sem szerkezetét tekintve nem egyszerű könyv. Engem a visszaemlékezés teljesen váratlan ide-oda ugrálása időben és térben egy kicsit zavart.
A személyesen átélt események beszámolói nagyon megrázóak, hitelesek, szinte filmszerűen megjelenítettek. Olvasása közben és után is van miről elmélkedni, mostani szóhasználattal élve: falhoz vágja az embert.

Értékelés: 3.5/5

Márai Sándor: Vendégjáték Bolzanóban

2009-11-18T09:58:00.004+01:00

A regényt bevezető jegyzetében Márai így ír:
"Hősöm arc- és jellemvonásaiban az olvasó bizonyára felismerni véli Giacomo Casanova, a 18. század e hírhedt kalandorának jellegzetes arcélét.
E felismerés ellen, mely egyesek szemében talán vád is, nehéz lenne védekezni. Hősöm átkozottul hasonlít ama mindenre elszánt, hazátlan s mindenestől talán mégis boldogtalan vándorlegényre, aki 1756. október 31-én éjfélkor kötélhágcsón ereszkedett le a velencei ólomkamrákból a lagúnákba, s egy Balbi nevű kicsapott szerzetes társaságában menekült a Köztársaság területéről München felé. Mentségem annyi, hogy hősöm élettörténetéből engem nem a regényes történet érdekelt, hanem a regényes jellem."
E jellem regénybeli vizsgálata tette számomra felejthetetlenné és nagyszerűvé Márai könyvét.

A velencei szökése után útban München felé Giacomo a Bolzanó nevű kisvárosban, egy fogadóban keres átmeneti menedéket. A hírre, hogy a hírhedt Casanova a városba érkezett, a hölgyek és asszonyok izgatottan összesúgnak, mindenki látni szeretné, mi lehet a vonzereje a szélhámos idegennek. A fogadóban, ahol megszáll, rögtön kikezd a szolgálólánnyal, később néhány kíváncsi nőszemély is meglesi. A negyven felé közeledő, mégcsak nem is szép arcú, tömzsi Casanova első látásra megütközést kelt e nőkben, de amikor szobájából kilép, és szemtől szemben áll velük, valami megfoghatatlan, a férfiből áradó kisugárzást éreznek. Ám Giacomonak ez csak játék, mint ahogy az egész élet az. Írónak vallja magát, "aki jár a világban, s gyűjti művéhez az anyagot". Megélhetéséhez velencei párfogójától kér levélben pénzt, ami gyorsan elfogy, hamiskártyásként szerez további összegeket, valamint a fogadóbeli szálláshelyén szerelmi tanácsokat osztogat néhány aranyért csalódott férfiaknak, nőknek.

Mindeközben azonban eszébe jut egy öt évvel korábbi afférja egy 15 éves lánnyal, Franciskával. A rövid kapcsolatnak Párma grófja vetett véget, egy párbaj során súlyosan megsebesítette Giacomot, és halállal fenyegette, ha még egyszer a közelébe férkőzik a lánynak. A múltat és jelent összekötő kapocs az, hogy Párma grófja és a grófné, Franciska jelenleg Bolzanóban lakik. Egy este folyamán, Giacomo meglepetésére megjelenik az idős gróf a fogadóban; beszéde van az idegennel. Ezúttal nem fenyegető szándékkal, hanem hogy ajánlatot tegyen. Franciskának, igen rövid és tömör kívánságát tartalmazó levelét hozta magával, mely Casanovának íródott. A grófné ugyanis - férje elmondása, és a levél tanúsága szerint - öt év óta sem tudta kiverni a fejéből a kalandort, szerelmes belé, látni akarja.

Később, Franciskával való találkozásakor Giacomo így beszél a gróf kívánságáról a grófnénak:
"Azt mondta, ajándékozzalak meg az éjszaka műfajommal, a kalanddal. Azt mondta, csináljam remekbe művem, ezt az éjszakát. Pénzt kínált, szabadságot, levelet, mely megvéd és átkísér az országhatárokon. Azt mondta, hogy beteg vagy, Franciska, szerelembe estél, s megkért, gyógyítsalak ki. Azt mondta, nekünk adja ezt az éjszakát, mely éppen olyan rövid, és éppen olyan hosszú, mint az egész élet, s csináljam meg a lehetetlent, éljük át egy éjszaka a szerelem minden elragadtatását és csalódását, s aztán váljunk el, reggelre, utazzak a világba, hová sorsom szólít, s te majd visszatérsz palotádba, emelt fővel, s megaranyozod és melengeted Párma grófja életének utolsó időszakát... S még azt is akarta, hogy vigasztaljalak meg és bántsalak meg, ahogy kell, hogy reggelre vége legyen mindennek közöttünk, s pontot tegyünk a mondat végére..."

Az egyezség megszületik, kissé keletlenül ugyan a fura ajánlat hallatán, de azt elfogadva készül Casanova az éjszakai találkára. A gróféknál aznap éjjel rendezett álarcosbálra is meghívást kap, ott lenne az első találkozása a grófnéval. Az asszony azonban megelőzi, a fogadóban felkeresi Giacomot. A könyvnek ez a legérdekesebb szituációja, csúcspontja szerintem. Mindketten álarcban vannak, a grófné a bálra férfinak, Casanova pedig nőnek öltözve. Nemcsak a jelmezek tekintetében, hanem lélektanilag is felcserélődnek a szerepek. Franciska az epekedő szerelmes, a hódító, Giacomo pedig e tekintetben védekező, elutasító. Franciska érvelése az, hogy azóta az első találkozás óta érzik mindketten, hogy egymásnak lettek teremtve, szerelem ég bennük egymás iránt, Casanova azonban nem meri felvállalni ezt az érzést, mert fontosabbak neki az újabbnál újabb kalandok. Ám ettől az éjtől fogva Casanova soha sem feldheti szerelmének tényét, mindig, mindenhol kísérteni fogja, megátkozza mindaddig, míg a férfi vissza nem talál hozzá. A velencei kérlelhetetlen, s egy olyan éjszaka után válnak el egymástól, ahol a gróf elképzelésével ellentétben a nő vigasztalta a férfit és ő is bántotta meg egy kicsit. Casanova azonban erősebbnek érezte sorsának hívó szavát, jellemének parancsát, életét szenvedéllyel, veszéllyel, hontalanul kell leélnie, hogy beteljesíthesse rá kiszabott végzetét.

Márai 40 éves volt - tehát egy idős művének főszereplőjével - mikor e regényével elkészült, szinte biztosra veszem, hogy egy kicsit önmagát is beleírta. A könyv egyes részeinél arra gondoltam, hogy Márai prózai művében milyen szépen, szinte versszerűen fejti ki szereplőinek gondolatait, ahogy a versek szövegeit, úgy a könyv gondolatait is figyelemmel kell olvasni. Sűrűn előforduló bölcs és találó mondatainál elégedetten csettintettem.
Nagyon jó lélektani regény és filozófia a szerelemről, a boldogságról és boldogtalanságról, az írásról, életről és halálról, sorsról és végzetről.

Értékelés: 5/5

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

2009-11-16T09:28:00.002+01:00

Az 1920-as évek Amerikájának korhangulata elevenedett meg olvasás közben képzeletemben. A korabeli ruhák, autók, villák és a történet szereplői - köszönhetően a jól megírt könyvnek - mind-mind sikeresen idézték fel a történetnek díszletül szolgáló, akkori miliőt. Nem meglepő hát, hogy a regény filmre kívánkozott, megszületése után jó 50 évvel, Robert Redford főszereplésével mutatták be az adaptációt.

A történet címszereplője, a titokzatos Jay Gatsby, aki a New York környéki, tengerparti luxusvillájában szombatonként fényűző estélyeket tart, ilyenkor kapuja a hívatlan vendégek előtt is nyitva áll. Múltját, vagyonát titok lengi körül, mindenfélét beszélnek róla az emberek. A regény narrátora, Nick Carraway, Gatsby szomszédjában lakik. Egy szombat esti meghívásnak eleget téve ismerkedik meg a házigazdával. Nick unokatestvére, Dasy is a környéken lakik férjével, Tom Buchanan-nel, Gatsby gyakran nézi estéként a Daisy-ék felől látható mólóvégi zöld fényt. Miután Nick és Gatsby között baráti viszony jön létre, Gatsby megkéri Nicket, hogy hívja meg Daisyt magához, mert találkozni szeretne vele. Innentől Gatsby múltja kezd feltárulni: Daisy fiatalkori szerelme volt, és egy évek óta hajszolt álomnak rendelte alá életét, nevezetesen hogy újra folytatódjon az annak idején kényszerűen megszakadt kapcsolata a nővel. Ezért vette a Daisy közelében lévő villát, ezért tartotta az estélyeket, hátha egy alkalommal az asszonyt viszontláthatja. Nick közreműködésével létrejön a találkozás, annál is inkább, mivel Daisyt is csalja a férje. Ezután Gatsby egy szállóban nyílt kenyértörésre viszi a dolgot: Tom Buchanan-nel, a férjjel, egy feszült szituációban közli a tényeket, újra együtt kívánnak élni Daisyvel. A férj
fölényes nyugalommal fogadja mindezt, a feleség viszont feldúltan távozik Gatsbyvel a hotelből. Daisy, Gatsby kocsiját vezetve halálos balesetet okoz, a számára ismeretlen nőt, férjének, Tomnak a szeretőjét halálra gázolja, majd megállás nélkül továbbhajtanak. A elhunyt asszony kétségbe esett férje másnap elindul, a szemtanúk leírása alapján keresi a kocsit és annak
tulajdonosát. Mint utólag kiderül, Tom - habár tud róla, hogy nem Gatsby vezette az autót - irányítja Gatsbyhez a szerencsétlen férfit, aki előbb Gatsbyt lövi le, majd magával is végez. Gatsby, bár kétes üzletekkel alapozta meg vagyonát, mégis vétlenül halt meg. Temetésén Nicken, apján és a személyzetén kívül más nem kívánt megjelenni.

Gatsby gyökértelen lebegése a tengerparti luxusvillában, a lampionos kerti estélyek, a mólóvégi zöld fény üzenete a víz felett: a húszas évek talmi varázsának szimbóluma. Az elfecsérelt élet végén a csúnya halál pedig már leplezetlenül jelképezi a történet általános érvényét.
A romantikus vonások Gatsbyt díszítik, akinek az a tragédiája, hogy méltatlan álmokkal szőtte körül az életét. Ellenpont a Buchanan házaspár, akik a kopár valóság talaján, a felszínen maradnak, míg Gatsby álmával együtt elsüllyed.

Érdekes, izgalmas történet, ablak a múlt század húszas éveire szerelemmel, rejtéllyel, bűnüggyel.

Értékelés: 4/5

William Golding: Az utódok

2009-11-12T07:42:00.004+01:00

Az utódok abba a történelem előtti korba viszi el az olvasót, amikor az evolúció egyszerre két értelmes fajjal kezdte benépesíteni a Föld lakható területeit. Egy Neander-völgyi törzs életének pillanataival foglalkozik a könyv első fele. A maguk kezdetleges módján keresnek élelmet, a folyóból isznak, öregembert temetnek, élik a maguk életét. Aztán egyszer elérkezik a homo sapiens és a neandervölgyi embercsoport találkozásának az ideje. A két emberfaj találkozásának apropója a mai ember közvetlen elődjének behatolása a neandervölgyiek sötét, erdei birodalmába. A neandervölgyi törzs közül egyeseket megölnek, két gyermeket pedig elrabolnak. A törzsből két felnőtt, egy nő és egy férfi marad életben, akik bemerészkednek az idegenek táborhelyére, hogy visszaszerezzék tőlük a két kicsit. Ekkor szembesülnek azokkal a fejlettségbeli különbségekkel, amik a homo sapiens tagjait jellemezték: nyíllal vadásztak, állati bőrökbe öltöztek, erjedt italt ittak egy üreges fa tárgyból. A találkozás eredménye: kölcsönösen félelmet keltenek egymásban.

Erről a könyvről nem sok jót tudok írni. Nekem borzasztóan unalmas volt, éppen hogy csak csordogáltak az események benne. Érdektelenek voltak a párbeszédek, a neandervölgyi állandóan "Van egy képem..."-el kezdődő gondolatfuttatása egy idő után kezdett idegesítővé válni. A bozótos hosszú leírása nem pótolja az érdekes mozzanatokat, amiknek szerintem helyet lehetett volna szorítani a történetben, még ha egy nagyon korai korban is játszódik a sztori. Az egyetlen pozitívuma a könyvnek, hogy viszonylag rövid, egyedül emiatt nem hagytam idő előtt végleg abba az olvasását.

Értékelés: 2/5

J. D. Salinger: Franny és Zooey

2009-11-10T10:16:00.004+01:00

Franny és Zooey a hétgyermekes Glass-család két legfiatalabb tagja, rendkívül érzékeny, túlságosan okos „csodakorcsok“, két legidősebb bátyjuk, Seymour és Buddy tanítványai, voltaképpen képtelenek beilleszkedni a társadalomba. A regény egyetlen hétvége története: Frannyt az idegösszeomlása hazavezérli a családi fészekbe, ahol Zooey szeretettel és maró iróniával átitatott korholása először ront az állapotán. Végül azonban az akkor már hét éve halott Seymour szelleme segítséget, megoldást hoz.

Egy fokkal jobbnak találtam Salinger eme írását, mint a Zabhegyezőt, de igazi áttörést nem ért el nálam. Vannak benne humoros jelenetek, párbeszédek - az egész család egyébként is igen furcsa szerzetekből áll -, összességében azonban nem dobtam hátast tőle.

Értékelés: 3.5/5

Szabó Magda: Freskó

2009-11-08T10:57:00.002+01:00

Szabó Magda története olyan, mint egy fali kép, egy freskó. Mindenki rajta van aki a történetben szereplő református papi családhoz valamilyen módon tartozott. Előbb csak a különböző személyeket ismerjük meg rajta, majd ahogy minél tovább, minél figyelmesebben szemléljük, úgy tárulnak fel az apró, különleges részletek, különbségek is.

Annuska, a család lázadója, kilencévi távollét után elmebeteg anyjának a temetésére érkezik a regénybeli városba. Annuska valójában azért hagyta el a parókiát, mert nem tudta elviselni a nagy család farizeus viselkedését. A regény a temetés napjának a krónikája a szereplők különböző nézőpontjából, egyúttal azonban a múltbeli történések, ellentétek is feltárulnak, magyarázatot adva a jelen helyzetre. A fullasztó családi légkörben felnövő Annuskának, akit szökése után kitagadott apja, megérkezése előtt rossz hírét keltették, ám a nap végére kiderül, hogy nincs miért szégyenkeznie a családja előtt, mert erkölcsileg mindnél tisztességesebbnek bizonyul.

Lebilincselő drámai történet, kitűnő jellemábrázolással, belső monológokkal.
Azt hiszem, feltétlenül a legérdekesebb könyveknek tekinthetjük azokat, amelyeket egy ültő helyünkben elolvasunk. Nekem ez a könyv ilyen volt. Szabó Magda könyvei pedig további figyelmet érdemelnek részemről.

Értékelés: 5/5

Alessandro Baricco: Selyem

2009-11-08T09:54:00.003+01:00

"Ez nem regény. Nem is elbeszélés. Ez egy történet. Olyan férfiról, aki beutazza a világot, s a végén egy szeles tó partján ül egész nap. A férfi neve Hervé Joncour. A tóét nem tudni.
Mondhatnánk, hogy szerelmi történet. De ha csupán az volna, nem érné meg elmondani. Szerepel benne vágy és fajdalom, mindkettőről tudjuk, mi fán terem, még sincs rá igazi szavunk. Mert szerelemnek nem szerelem." (Alessandro Baricco)

Ez a rövidke történet (mindössze 98 oldal) vonzalomról, a szokatlan, különleges, a megszokottól eltérő, de egyúttal az elérhetetlen utáni vágyakozásról is szól. Az 1860-as években egy francia selyemhernyó-kereskedő egyre távolabbi tájakra kénytelen utazni üzletfelei megbízásából, beszerzendő az újabb utánpótlást a selyemkészítéshez. Így aztán még a távoli Japánt is felkeresi, ahol az akkor még a világ elől elzárkózó, különleges kultúrájú országon kívül, egy rejtélyes nőt is megismer. Hazatér a nagy útról, feleségével éli tovább a boldog, kiegyensúlyozott életét. A következő években még további három alkalommal utazik Japánba, előbb inkább csak a kiváló populációjú selyemhernyók miatt, utóbb már - a háború dúlta Japán veszélyeivel is dacolva - a nő miatt. Végül is vágyódásnál több nem lehet a kapcsolatukból, sohasem váltanak egyetlen szót sem egymással, mindössze egyetlen alkalommal a nő megérinti a férfit. A nő által japánul írott levél készteti az negyedik (egyben utolsó) útra a férfit, és a felesége halála után is kap egy japán szövegű levelet, ami egy kis csavart jelent a történet végén. Summázatként a könyv így fejeződik be:

"Időnkint, szeles napokon, lement a tóig, s órákig nézte, mert úgy tűnt, a vizen alig észrevehető, megmagyarázhatatlan látványban van része, magát az életét látja."

A történet viszonylag jó, de a forma, stílus és kidolgozottság tekintetében hiányérzetem volt, talán többet is ki lehetett volna belőle hozni.

Értékelés: 3.5/5

Alekszandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja

2009-11-06T11:47:00.004+01:00

A Szovjetunió Sztálin uralkodása idején emberek millióit tartotta munkatáborokban, gulágokban, többnyire koholt vádak alapján elítélteket. A GULag szó a Glavnoje Upravlenyije Lagerej rövidítése, azaz magyarul Lágerek Főigazgatósága. Ez a hatósági szervezet intézte a kényszermunkatáborok, -telepek, börtönök mindenféle ügyeit. A GULag-ot 1934-ben hozták létre a Belügyi Népbiztosság főszerveként, maga a szovjet lágerrendszer már 1918 óta megvolt. Máig sem tudható, hány millióan dolgoztak a táborokban, s azt sem, hányan haltak meg.

Szolzsenyicin a II.világháború idején tüzérként szolgált, többször kitüntették. A katonai elhárítás felfigyelt levelezésére, melyben Sztálint bandavezérként emlegette, s 1945-ben 8 év kényszermunkára ítélték. A sztálini kultusz leleplezése után 1956-ban rehabilitálták. 1959-ben három hét alatt írta meg kisregényét az Ivan Gyenyiszovics egy napját. A mű 1962-ben, a hruscsovi olvadás idején jelent meg, ebben a saját gulagbeli élményei alapján mutatta be a lágerek rabjainak életét.

A kisregény Ivan Gyenyiszovics Suhov fogvatartott egy napját mutatja be a szibériai sztyeppén található kényszermunkatáborban. Van néhány köztörvényes is a táborban, de a többség - ahogy Suhov is - koholt vádak alapján tölti büntetését. A háború idején hadifogságba került katonákat a szovjet vezetés kémeknek tekintette, ezért legtöbb fogva tartott társához hasonlóan Suhov is kénytelen volt 1943-ban az erről szóló papírt aláírnia, máskülönben agyonverték volna.
A cselekmény idején 1951-et írnak, 10 éves fogságából főszereplőnk a 8.évét tölti rabként.
A hajnali ébresztőt jelző kolomp hangjától az esti alvásig tart a nap krónikája. Embertelen körülmények között élő és dolgoztatott emberek világa tárul fel a műben. A sokszor -40 fokos hideg önmagában is próbára teszi az emberek szervezetét, pláne a rosszul szigetelt fa barakkok, melyben alszanak, a hiányos öltözet, amelyben dolgozniuk kell. Az étkezés csak néhány deka kenyérből, leves gyanánt híg léből és alkalmanként zabkásából áll. Egyesek a hozzátartozóiktól néha kapnak csomagot, de a nagyját szét kell osztogatni különböző vezetőknek, borbélynak, csomagosztónak, meg a társaknak is kell belőle juttatni. A többség állandóan éhezik, még a kevés kenyéradagot is be kell osztaniuk. Reggeli után a hajnali dermesztő fagyban a sokszoros ellenőrzés, ruhaátvizsgálást követően a sztyeppén keresztül indulnak az aznapi munkaterületre. Az aktuális napon Suhov brigádja egy épülő hőerőműhöz lett beosztva, ez a falakkal körülvett helyszínnek köszönhetően még viszonylag elfogadható Suhovéknak, szabad ég alatt dolgozni (pl. fagyos földet csákányolni gödörnek) még ennél is rosszabb. A nagy épületben először az ablakokat kell betakarni a fagy ellen. Ehhez jobb híján kátránypapírt használnak, aztán pedig nekiállnak falakat felhúzni. A munka gyors tempót igényel, mert a habarcs pillanatok alatt megfagy. Suhov nagyszerűen érti a dolgát, még kissé tovább is dolgoznak a kelleténél, a táborba való visszainduláshoz szaladni kell, mert a létszámellenőrzésről ha valaki lemarad, szigorított zárkába kerülhet.

"A 104-esben mindenki tudja, hogy a szigorítottban kőfal, cementpadló fogadja, sehol egy ablak, a kályhát is csak annyira fűtik, hogy a falról megolvadt jég tócsákban álljon a padlón - jól tudják, hisz maguk építették. Ha a fogad vacogásától el tudsz aludni, hát alhatsz a csupasz deszkán, kapsz naponta harminc deka kenyeret és a harmadik, a hatodik meg a kilencedik napon egy tányér zupát.
Tíz nap! Aki az itteni szigorítottban tíz napot megszakítás nélkül leül, egész életére búcsút mondhat az egészségének. Tüdőbaj és kórház várja.
De aki tizenöt napot ült ott a szigorítottban, az már rég a földben fekszik."

Vigyázni kell, az embernél nehogy valamilyen tiltott eszközt találjanak, mert az is ezt vonja maga után. A táborba néhány fadarabot, forgácsot is úgy kell becsempészniük, hogy a barakkbeli kályha kicsit több meleget adjon ki magából, ám a kapuőrség gyakran saját részre még ezt is elkobozza. A dohány, akárcsak az étel itt nagy kincs, minden egyes rágyújtást sóvárogva néznek a többiek.
Reggel Suhov még rosszul érezte magát és az orvosi rendelésre is elment, ám nem járt sikerrel és fel kellett vennie a munkát. A napja viszont összességében jól alakul, a nap és a regény végén így összegez Szolzsenyicin Suhovot illetően:

"Suhov békés megelégedéssel hajtja nyugovóra a fejét.
A mai nap sikeresen végződött. Nem ülteték a szigorítottba, nem hajtották ki a brigádot a Közszolgáltatási telep építéséhez, délben feketén szerzett egy külön adag kását, a brigadéros magas százalékot sajtolt ki, vidáman ment a falazás, a pengével nem bukott le a hippisnél, este is jutott neki valami Cezartól, és dohányt is vett. Nem is betegedett meg, legyűrte a bajt.

Eltelt egy felhőtlen, majdnem boldog nap."

Érdekesnek találtam a könyvet, főleg hogy az író saját tapasztalatai alapján mutatta be egy kényszermunkatábor életét.
Döbbenetes körülmények és szituációk találhatók benne, állati sorban tengődő, kizsákmányolt emberek tragédiája egy hazug eszme ideológiájának kiszolgáltatva.

Értékelés: 5/5

Platón: Szókratész védőbeszéde / Kritón

2009-11-04T17:02:00.007+01:00

A szerző, Platón ókori görög filozófus volt. Fiatalon, miután csalódott a politikában, testestül-lelkestül a filozófiának szentelte magát. Húsz éves korában Szókratész követője lett. Szókratész döntő hatással volt fejlődésére, műveinek legtöbbjében is Szókratész a párbeszéd hőse, kinek ezzel páratlan emléket állított (Szókratész maga semmit sem írt le tanításaiból). Mesterét kivégzése napjáig követte.

Szókratész filozófusként élete végéig küzdött a görög társadalom erkölcsi megújulásáért. Sétálva, beszélgetve vezette rá céltudatos módszerével hallgatóit az erkölcsi igazságok felismerésére, egyénisége és élete is tanítás volt. Szókratész gyakran hangoztatta: „tudom, hogy semmit sem tudok”. Szókratész nem előadásokat tartott, hanem párbeszédek keretében rendítette meg beszélgetőpartnerei magabiztosságát, és ezek során fejtette velük együtt ki azt, hogy valójában miről is vannak ők meggyőződve, még abban az esetben is, amikor első közelítésben ennek épp az ellenkezője mellett akartak érvelni. Szókratész kérdései segítségével képes volt a beszélgetőpartnerben rejtőző véleményt napvilágra hozni, majd az így napvilágra hozott álláspont életképességét is tüzetesen megvizsgálta beszélgetőpartnerével együtt.

Szókratész úgy tartotta, hogy az erény az ember igazi java.Komolyan hitte, hogy az események nem véletlenek, hanem meghatározott céljuk van. Hitt az isteni rendelésben, mert hitt Istenben. Az erkölcsös életet tartotta boldog életnek.

Ellenzői, irigyei azzal vádolták, hogy rossz hatással van a fiatalokra.Tárgyalásán koholt vádak alapján halálra ítélték, azonban az ítéletet elfogadta, mert azt hirdette, hogy a törvény ellen lázadni nem szabad és a rossz törvényt is meg kell tartani.

Szókratész védőbeszéde
A könyv első dialógusa Szókratész peréről: a vádlók álláspontját és Szókratésznak a vádakra adott válaszát mutatja be.
Szókratész vádlója, Melétosz az következő okirattal vádolja Szókratészt: „Vétkezik Szókratész és áthágja a törvényt, mert földalatti dolgokat és égi jelenségeket kutat, silány ügyeket jónak tünteti fel, és másokat is erre tanít”. Második vádirat: „Vétkezik Szókratész, mert megrontja az ifjakat és nem hisz azokban az istenekben amiben a város, hanem új daimonok működésében”.
Az első vádra, Szókratész a következőket válaszolja: a bölcsesség legfőképp abban van, hogy tudom, hogy nem tudok. Aki jó valamilyen mesterségben, az nem jelenti azt, (bár ő magáról azt hiszi), hogy bölcs: „Úgy látszik hát, hogy én ezzel a kicsiséggel mégiscsak bölcsebb vagyok nála, hogy amit nem tudok, arról nem is vélem, hogy tudom”. A második vád kapcsán Szókratész kimutatja az ellentmondást, miszerint nem hisz az istenekben, de hisz a daimonokban: a daimonok az istenek gyermekei.
Szókratész rámutat arra, hogy egész életében csak az emberek javát kereste, kerülve minden vagyon- és hírnévszerzést.

A halálos ítélet kimondása után Szókratész rámutat arra, hogy sokkal nehezebb megmenekülni a bűntől, mint a haláltól. Utolsó mondata így hangzik bírái előtt: "Én halni indulok, ti élni; de hogy kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent."

Kritón
A könyv második dialógusa.
Kritón, Szókratész filozófus barátja, meglátogatja a kivégzésre várót a börtönben, és arra biztatja, hogy a kivégzést elkerülendő, válassza a barátai segítségével végrehajtandó szökést. A dialógusban Szókratész a rá jellemző vizsgálódás módszerével kifejti, hogy miért nem helyes döntés a szökést választani. Végül, Kritón elnémul Szókratész érveinek súlya alatt.
A mű központi gondolta szerint azt nevezhetjük csak jónak ami törvényes, ezért a jogtalanságra sohasem lehet jogtalanság a válasz. A város életbemaradásának az egyik feltétele a törvények betartása; a magánembereknek mindig alá kell vetniük magukat a törvényeknek.

Szókratész meghalt a meggyőződéséért. Hitte, hogy az az igazság. Tette, viselkedése, méltósága mérhetetlen nyomot hagyott tanítványaiban, különösen Platónban és az egész emberi civilizáción.

Erény, erkölcs, érvelés és filozófia tekintetében kiváló leckét kapunk Szókratésztól Platón tolmácsolásában.

Értékelés: 5/5

Hermann Hesse: Demian

2009-11-02T08:57:00.003+01:00

A Demian Hesse egyik legismertebb, legsikeresebb és legvitatottabb alkotása.

Ez is, mint Hesse nem egy műve, fejlődésregénynek tekinthető. A főszereplő, a gyermek Emil Sinclair, több fejlődési szakaszon jut keresztül, a lélekvezetőjének tekinthető, pár évvel idősebb Demian irányításával.

A két pólusra felosztható világot (jó és rossz, Isten és ördög, stb) és annak jelenségeit Hesse értelmezése szerint teljességében kell szemlélni és tisztelni. Maga az emberi létezés is hosszú-hosszú fejlődésen keresztül alakult ki és formálódott, sokféle minta, tapasztalat rejtőzik lényegünk legmélyén. Az ember legfontosabb feladata, hogy legyen az bármilyen rá kiszabott sors, megsejtve annak hívó üzenetét, a szerint éljen, vállalja fel azt, és ne nyomja el magában.

Néhány idézet a könyvből, amely rávilágít a lényegre:

"Minden ember élete út önmagához, egy út kipróbálása, egy ösvény megsejtése. Egyetlen ember sem volt soha teljesen önmaga, ám mindenki törekszik rá, hogy az legyen: valaki homályosan, valaki világosabban, mindenki a maga módján. Minden ember élete végéig magával hordozza születése maradékait, egy ősvilág iszapját és tojáshéját. Egyesek sohasem lesznek emberek: békák, gyíkok, hangyák maradnak. Mások felül emberek, alul halak. De mindnyájan a természet próbálkozásai az ember felé. És mindnyájuknak közös az eredete, az anyja; mindnyájan ugyanabból a mélységből jövünk, és mindnyájan ennek a mélységnek a kísérleteként és kölykeként törekszünk saját célunk felé. Megértjük egymást, ám megfejteni csak önmagunkat tudjuk."

"A megvilágosodott embereknek semmi más feladata nem lehet. mint hogy keressék és megszilárdítsák önmagukat, saját útjukon tapogatózzanak előre, bárhová vezessen is ez az út."

"Minden ember igaz hivatása csakis az lehet, hogy eljusson önmagához. Lehet az ember költő vagy őrült, próféta vagy gonosztevő - nem ez a fontos, mindennek végső soron semmi jelentősége. Az a lényeg, hogy az ember megtalálja saját sorsát, ne pedig egy tetszőleges sorsot kövessen, és amire rátalált, azt teljesen és töretlenül kiteljesítse önmagában. Minden egyéb badarság, szökési kísérlet, menekülés vissza a tömegek eszméihez, megalkuvás, rettegés önmagunktól."

"Minden ember, aki hatott az emberiség alakulására, kivétel nélkül mind csak azért volt alkalmas és hatékony, mert készen állt, hogy elfogadja a sorsot. Igaz ez Mózesre és Buddhára, Napóleonra és Bismarckra. Azt azonban nem választhatja meg az ember, hogy milyen hullámot követ, melyik pólus felől irányítják. Ha Bismarck megértette volna a szociáldemokratákat, és alkalmazkodott volna hozzájuk, okos lett volna, de nem a sors embere. Így volt ez Napóleonnal, Caesarral, Loyolával, mindegyikükkel! Ezt mindig biológiai és fejlődéstörténeti szempontból kell szemlélni! Amikor a Föld felszínének gyökeres változásai a vízi állatokat a szárazföldre, a szárazföldi állatokat pedig a vízbe sodorták, azok a példányok tudták véghez vinni az újat és a rendkívülit, és alkalmazkodásukkal megmenteni fajukat, melyek elfogadták a sorsot. Nem tudhatjuk, hogy ezek a példányok korábban konzervatívként és megtartóként tűntek-e ki fajtájuk közül, vagy inkább különcök és forradalmárok voltak-e. De készen álltak, és ezért tudták átmenteni fajaikat az új fejlődési szakaszba."

Sok, a könyvben szereplő nézettel, megállapítással vitába szállhat az olvasó, kell egyfajta nyitottság is hozzá. Ugyanakkor ne feledjük, hogy egy komoly értékválság, az I.világháború idején írta Hesse a regényt. Számomra sem volt egy könnyen befogadható olvasmány. Súlyos, néhol nem egyszerű filozófiai eszmefuttatásokkal, jelképekkel tarkított regény. Ám a mű esszenciája ezúttal is kitűnő! Hugo Ball, a zürichi dadaizmus vezető egyénisége egy Hesse-életrajzában így ír a Demianról: "A Demiannal a költő áttör minden határt: áttör önmagához, lehatol egészen az ősi összefonódottságig. ... ének az emberi lény gyökereiről." Mindez nehéz, de szép vállalkozás írónak és olvasónak egyaránt.

Értékelés: 4/5

Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe / Mesék – Elbeszélések

2009-10-29T12:30:00.006+01:00

Dorian Gray arcképe
Egy, a Lukács evangéliumából származó idézet - mely a történetben is elhangzik - jól megvilágítja a regény mondanivalóját:
"Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, önmagát azonban elveszíti, és romlásba dönti?"

Dorian Gray egy szép és romlatlan fiatalember, aki egy festőt, Basil Hallwardot is megihleti. Egész alakos portrét fest Dorianről. A festő barátja, Lord Henry Wotton is megismerkedik a fiúval, kölcsönös szimpátia alakul ki köztük. Amikor a kép elkészül, Dorian ráébredve saját szépségére és hiúságból, azt kívánja: saját vonásait tekintve maradjon örökre fiatal, helyette inkább a festményen szereplő alak öregedjen. A képet otthonában helyezi el. Lord Henry Wotton nagy hatást gyakorol a fiúra, egy új világ tárul fel előtte, egyedi és merész gondolatok kerítik hatalmukba.

A könyvben számtalan aforizma hangzik el Henry szájából, szellemesek és vitathatóak is vannak köztük, mindenesetre megszínesítik a történet elbeszélését:

"Szomorú elgondolni, de semmi kétség, hogy a Szellem túléli a Szépséget. Ez magyarázza azt is, hogy annyi gyötrelemmel igyekszünk magunkat túlművelni. A létért folyó vad harcban szükségünk van valamire, ami nem mulandó, és így megtöltjük lelkünket mindenféle limlommal és adattal, abban az oktondi reményben, hogy majd ezzel álljuk meg helyünket. A mindenben tájékozott ember - ez a modern eszmény. - És a mindenben tájékozódott ember lelke rettenetes valami. Olyan, mint a régiségkereskedés, csupa monstrum, vastag porréteg alatt, s minden az árán felül becsülve."

"Az emberiség nagyon is komolyan veszi magát. Ez a világ eredendő bűne. Ha a barlanglakó nevetni tudott volna, a Történelem másképp alakul."

"A nők az anyag diadalát jelentik az észen, aminthogy a férfiak az ész diadalát jelentik az erkölcsön."

Fokozatosan Henry befolyása alá kerül Dorian, az ártatlanság és naivitás megtestesítőjét ráébreszti az élet ízeire. Az idő múlásával átadja magát az önző és rafinált élvezeteknek, férfiakat és nőket taszít a bűn útjára, majd egyre mélyebbre süllyed, s közben megdöbbenve veszi észre, hogy míg teste tökéletesedni látszik, addig rejtett arcképe egyre rútul. A képet elrejti egy lezárt szobába, hogy a változás ne tűnjön fel az avatatlan szemek számára, ugyanakkor külsejének változatlansága még inkább arra sarkalja, hogy kiélje az örök ifjúság által a végtelen szenvedélyt, vad örömöket és bűnöket. Erkölcstelen, rossz hírek terjedtek róla, a háta mögött összesúgtak az emberek, társaságban elfordultak tőle. Rendszeresen visszatért az elrejtett képhez leellenőrizni a változásokat, és a látvány és annak hatása letaglózta. A kép változó vonásai megmutatták neki élete igazi lezüllését. "Tulajdon lelke kukucskált ki a festményből és tetemre hívta őt."
Évek múltával a festő, Basil Hallward egy éjjel összetalálkozik vele az utcán. Dorian házában kerül sor a beszélgetésre, amely utólag végzetesnek bizonyul. Basil szembesíti Doriant a róla terjedő szóbeszédekről: "Azt mondják, mindenkit elrontasz, kivel barátkozol, s mihelyt belépsz egy házba, ott azonnal gyalázatosság történik. Nem tudom, így van-e vagy sem. Hogy is tudnám? De azt beszélik rólad. Olyan dolgokat közöltek velem, melyekben lehetetlen kételkednem." Végső kétségbeesésében Gray megmutatja a képet a festőnek, de szinte rögtön ezután megöli a festőt. A találkozásnak nincs tanúja, a nyomokat eltüntetteti. Innentől egyre jobban kínozza lelkiismeret furdalása, és eljut arra a pontra, amikor teljesen megundorodik önmagától.

"Jaj, a gőg és szenvedély mily szörnyű pillanatában kérhette, hogy az arcképe viselje tettei terhét, s ő megtarthassa az örök ifjúság mocsoktalan tündöklését! Minden kudarca innen származik. Bárcsak inkább minden bűne, melyet elkövetett életében, magával hozta volna biztos, gyors büntetését! A büntetés tisztít."

Önnön maga lesz saját bírája, s bár a festményt akarja megsemmisíteni, saját szívét sebzi halálra.

Mesék

5 mese kapott helyet e könyvben, sorrendben a következők:
-A boldog herceg
-Az önző óriás
-Az önfeláldozó jó barát
-Az ifjú király
-A halász meg a lelke

Min-mind nagyon szép és bájos történet, ráadásul ezek a mesék nem csupán gyerekeknek szólnak, hanem a felnőtteknek is tanulságul szolgálnak, mivel mindegyiknek van valami erkölcsi üzenete. Nekem ezek a mesék tetszettek a legjobban ebből a válogatás-kötetből.

Elbeszélések

A Canterville-i kísértet
Mr. Otis, az amerikai nagykövet, a családjával a canterville-i kastélyba költözik. Hamarosan a néhai Sir Simon kísértete kezdi őket éjszakánként zavarni, aki ezt már több száz év óta teszi az éppen ott lakókkal. A család azonban feltalálja magát és kibabrál a botcsinálta kísértettel. Kiderül, hogy egy középkori gyilkosság miatt van Sir Simon kísértésre kárhoztatva, ezért nem lelhet békét nyugtalan lelke. A nagykövet jó szívű kislányát, Virginiát arra kéri, hogy segítsen neki megpihenni: "...mert a maga szívében szeretet lakozik, és a szeretet erősebb a halálnál." A kislány megszánja az elcsüggedt kísértetet, sír a bűneiért és imádkozik lelki üdvéért, ezzel Sir Simon örök nyugalmat lel.
A felnőtt Virginia így emlékszik vissza a Sir Simon szellemére:
"Ő mutatta meg nekem, hogy mi az élet, s mit jelent a halál, és hogy miért hatalmasabb mindkettőnél a szeretet."

Lord Arthur Savile bűne
Ebben a szintén különös történetben, a címszereplő tenyeréből egy tenyérjós egy jövőbeli gyilkosság elkövetését olvassa ki. Mindezt - valamilyen rejtélyes oknál fogva - halálra váltan közli a tenyér tulajdonosával. Lord Arthur Savile hisz a végzetben, ezért hogy elébe menjen sorsának, és hamarosan eljövendő házaséletét csak e súlyos teher letétele után kezdhesse el, rokonsága tagjai közül választ áldozatot. Kétszer is próbálkozik, ám egyik esetben sem éri el célját, a gyilkosság nem valósul meg. Végül, hogy a végzet beteljesedjen, maga a tenyérjós válik áldozatává. A kör ezzel bezárult...

A Dorian Gray mostanában igen divatos regény lett, sokan olvassák, nem érdemtelenül. Ugyanilyen érdeklődésre tarthatnak számot meséi és elbeszélései Oscar Wilde-nak, mert bár ellentmondásos személyiség volt életében, emberségről, erkölcsről és szeretetről szóló művei halála után visszahelyezték őt a nagy írókat megillető, jogos elismertség csarnokába.

Értékelés: 4/5

Ottlik Géza: Iskola a határon

2009-10-26T09:20:00.005+01:00

Ottlik Gézát szülei a családi hagyományoknak megfelelően katonatisztnek szánták, ezért 1922-től katonai alreál- és főreáliskolákba íratták be. 1923-tól 1926-ig a kőszegi katonai alreáliskola, 1926-tól 1929-ig a budai katonai főreáliskola tanulója. Egy életre elment a kedve a kaszárnyai fegyelemtől és később múlhatatlan krónikása lett a katonai nevelés embertelenségének. A könyv a határ menti kisváros katonai iskolájában megélt tapasztalataiból született.

Bébé, alias Both Benedek és Medve (Medve Gábor) élményein keresztül ismerhetjük meg katonaiskolai életüket.
Az iskolába kerülve újoncként, 10 évesen azonnal megtapasztalják a kiképzés, gyakorlatozás nehézségeit, ráadásul a tiszthelyettesek, tisztek kemény retorziói mellett a felsőbb évfolyambeliek basáskodásait is el kell viselniük. A kezdeti, egymás iránti idegenkedések, bizalmatlanságok után az évek során eljutnak az egymás iránti szolidaritásig, az egymásért való kiállásig, barátságig. Különböző alkalmi és állandó érdekcsoportok közt kell választaniuk, egyesektől elhatárolódniuk. A felsőbb évesek "kemény magja" (Merényi, Varjú, Homola és a többiek köre) nem riad vissza a megfélemlítéstől, rablástól, verekedéstől, erőszakoskodástól. A családtól épp hogy elszakadt gyerekeknek az iskola által megkövetelt katonás fegyelem és az idősebbektől érkező fenyegetettség kettős szorításában kellett helyt állniuk. Nem mindenkinek sikerült, szökések, fogda, büntetések, megaláztatások és az iskolából való kirúgások jellemezték jó pár diák sorsát.
Bébé és Medve egymással olykor haragban, de legtöbbször közös kedvteléseiknek köszönhetően egymással együttműködve, nem hiba nélkül, de az esztelen erőszaknak nemet mondva jutnak el a felnőtt kor küszöbére.

Ottlik zárt világba visz, a normális élettől elszakított, szélsőséges helyzetbe, és ott aprólékosan ábrázolja a gyerekhőseivel történő szörnyűségeket, azt, hogy egyéniségüket, a védettségben való hitüket, a családi otthonból hozott szeretetvágyukat, igazságérzetüket hogyan zúzzák szét a lehető legbrutálisabban.
A könyv olvasása közben felidéződött sorkatonai szolgálatom egy-egy pillanata, a szereplőknek átéreztem a helyzetét. Ezen kívül azonban nem találtam túl érdekfeszítőnek a történetet. Zavartak az időrendbeli csapongások, egy idő után pedig a tanulók egymás között folyó, újabb és újabb játszmáinak ismétlődései kevésbé voltak érdekesek. A kidolgozottságot, az összeszedettséget hiányoltam belőle. Talán nem véletlen, hogy Ottlik a könyv 1948-ban Tovább élők címmel elkészült első változatát maga kérte vissza kiadójától és nagy mértékben újra írva jelent meg 1959-ben.

Értékelés: 3/5

Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából

2009-10-24T08:53:00.006+02:00

Hajnóczy Péter a múlt század hatvanas éveitől kezdett novellákat, kisregényeket írni. Sokáig nem jelentek meg nyomtatásban művei, munka mellett írt, alkalmi munkákból élt, volt ládázó, kabinos, szentképügynök, modell, kazánfűtő, kőművessegéd, betűszedőinas, szénlehordó. Csak a hetvenes évek közepétől ismerhette meg a szélesebb olvasóközönség, ezután írásaiból élt. Fiatal korától kezdve alkoholista volt, az ital nála szoros kapcsolatban állt az írással.

Kisregényének egyes szám harmadik személyben elmesélt történetében önmaga a szenvedő hős, saját démonaival, látomásaival, s főként az alkohollal küzd, s mindez az alkotásért, az írásért történik. A jelen és a múlt két idősíkja váltakozik a könyvben. Egyrészt egy újabb ivászat írással való összekötésének jelen idejű elbeszélése, másrészt tudósítás a magányos, fiatalkori énjéről, amikor megismerkedett egy lánnyal a strandon. A jelenben és a múltban is olyan elvárásoknak kellett volna megfelelnie, amelyek belső feszültséget okoztak benne. Arra keresi könyvében a választ, hogy hogyan tud önmagához és elveihez is hű maradni. A jelen idősíkján a részegség kiváltotta rémképekről, vad víziókról való leírások érzékletesen bemutatják az alkoholizmus egyik jellemző tünetét. Kendőzetlenül, ironikusan ír az alkoholistákra (és egyéb szenvedélybetegekre) oly jellemző önáltatásokról, önbecsapásokról is:

"Már háromnegyedig kiitta a bort az üvegből. Á.-t várta minden sejtjével, ugyanakkor az is megfordult a fejében, hogy jó lenne meginni még egy üveg bort, természetesen ásványi anyagokat bőségesen tartalmazó, gyógyító hatású szikvízzel, amelyhez képest a bor csak amolyan kísérő és tulajdonképpen a szervezetre ártalmatlan folyadék... Mert: nem holmi kotyvalékról vagy lőréről van szó, de igenis nemes borról, és az mértékkel fogyasztva mindenképp áldásos hatással van arra, aki fogyasztja."

A testi és lelki tünetek őszinte bemutatása, feltárása, a függőségből fakadó kényszeres cselekvések autentikus leírása egyszerre válthat ki szánalmat és elborzadást az olvasóból.

Szinte ars poeticáját fogalmazza meg a könyv vége felé:

"Titkon, úgy remélte, ő nem hal meg alkoholmérgezésben, nem őrül meg, és nem lesz öngyilkos, talán ő az, aki a sors által kiszemeltetett, akinek az a küldetése, hogy éljen és írjon, és kizárólagos tulajdona: rémképei, látomásai előtt tanú legyen, hogy hűvös, kissé kopár, száraz hangon - megtartva tárgyától a három lépés távolságot - elbeszélje, leírja őket munkáiban."

A könyv 1979-es megjelenése után két évvel, 39 évesen meghalt. Halála az éppen kibontakozóban lévő írói pályájának is véget vetett.

Élethelyzete egyedi látásmódot, őszinte önvallomásokat generált Hajnóczyban könyvéhez, ettől találtam különlegesnek és érdekesnek.

Értékelés: 3.5/5

Feldmár András: Szégyen és szeretet

2009-10-22T09:48:00.005+02:00

A könyv Feldmár András Kanadában élő magyar pszichológus, pszichoterapeuta egyik előadásának a szövegváltozata. A hallgatóság soraiból feltett kérdések és az azokra adott válaszok is helyet kaptak benne.

Szégyen és szeretet viszonyát, kapcsolatát boncolgatja Feldmár. Mitől alakulhat ki szégyenérzet az emberekben, szükségszerű-e az? A szeretet nem más, mint a másik ember másságának teljes elfogadása és a valódi párbeszéd. Mindehhez persze bátorság kell. A szeretet pedig munka, és a bátorság nem egy a félelemnélküliséggel.

Érintőlegesen szó esik még a szokásokról, az akaratról, hanyagságról.

Vannak benne érdekes okfejtések, de vannak olyan részek is, amik inkább pszichológia szakos hallgatóknak szólnak, mint a hétköznapi laikusoknak.

Szerintem ennek a könyvnek az az egyik hátránya, hogy egy előadásnak a szövege nyomtatott formában, fésületlenül.

Talán jobb lett volna nekiülni és úgy megírni, bár az sem garancia a jó könyvre (lásd: Csernus doki).

Értékelés: 3/5

Szabó Magda: Az ajtó

2009-10-19T08:27:00.007+02:00

A regény Szabó Magda életének egy szeletét tárja fel, bepillantást engedve sorsának egy meghatározó kapcsolatába. Úgy érzem, egyfajta vallomás, gyónás e könyv.

A történet kiindulópontja szerint az írónő férjével miután nemrég nagyobb lakásba költözött, segítséget keres a háztartás feladatainak ellátásához. Így lép be az életükbe az idős Szeredás Emerenc, a környék egyik villájának házfelügyelője. Szorgalmas, lelkiismeretes ember, sokan ismerik és szeretik. A környék több társasházának a járdáját takarítja a legzordabb időjárásban is, emellett családoknál vállal főzést, takarítást. Már az első találkozásukkor feltűnik különös, tartózkodó viselkedése. Miután elvállalja a munkát elkezdődik köztük egy majd' húsz éven át tartó furcsa kapcsolat.
A címben szereplő szó jelképes értelme, az írónő előtt Emerenc lelkének és múltjának nagyon lassan, óvatosan, mindig csak résnyire feltáruló ajtaja. Jelleme, a kívülállónak furcsának tűnő viselkedése, még a gyermekkor történéseiből eredeztethető, amikor családi tragédia részese, aztán korán elszakad családjától és dolgozni kezd, fiatal korában nem teljesedhet be szerelme, későbbi élete során pedig hol egy rabló, hol pedig egy bosszúálló szomszéd tettei ejtenek lelkén sebet. Azonban ha szolidaritást vállalt valakivel, részvéte egyetemes volt, mindenkinek járt. Mindenféle üldözöttet megmentett, lehetett az zsidó kisgyerek, német vagy orosz katona, akár bujkáló ávós is. Az állatok sem voltak kivételek e tekintetben. Lakásának csak az előterében fogadott vendégeket, a tabunak számító szoba titkos menedék volt macskáinak a zord külvilág elől. Viola, az írónőék által talált kutya szorosabb, lelki köteléket alakított ki Emerenccel, mint új gazdáival.
Különös volt Emerenc szeretete is. Akit szívébe zárt, aki "övé volt", azt étellel, ruhákkal, tárgyakkal ajándékozta meg. Az elfogadást elvárta, ugyanakkor el nem szívesen fogadott semmit. Zsarnoki volt szeretete, ellentmondást nem tűrő. Az öregasszony és az írónő között ez sokszor furcsa helyzeteket okozott. Nagyon komoly ellentétpár voltak, két különböző felfogással, egyikük kétkezi munkás, másikuk értelmiségi. Mégis egy nagyon szoros kötelék, és összezördülésekkel tarkított szeretetteljes kapcsolat alakult ki köztük.

"... attól, hogy kölcsönösen szeretjük egymást, még úgy meg tud döfni, hogy térdre esem. Éppen azért, mert én is szeretem. Csak az tud nekem fájdalmat okozni, akihez közöm van, rég megérthette volna, de csak azt érti meg, amit akar."

A történet legdrámaibb pontján azzal, hogy Emerenc lakásának ajtaját egészségét féltve, életét megmentendő, segítségnyújtás szándékával - Emerenc szándékával ellentétesen - rátörik, lelkének és emberi méltóságának ajtaját törik be egyszerre. Mindez a jó szándékú írónő asszisztálásával történik, akit bizalmába fogadott Emerenc, feltárta előtte élete ajtaját. Emerenc elárulva, megalázva, megszégyenítve , szuverenitását elveszítve éli meg kórházbeli lábadozását. Ezek után a szomorú végjáték következik, az írónő feszült, gyötrődő lelkifurdalással, vívódással, kétségekkel tekint múltba és jövőbe egyaránt. Végül Emerenc utolsó kétségbeesett tenni akarásával megoldja a bizonytalan jövő problémájának csomóját.

"Mindenki példája volt, mindenki segítsége, a mintakép, keményített köténye zsebéből galambként vászonzsebkendők suhogtak ki, papírba takart cukorkák, ő volt a hó királynője, a biztonság, nyáron az első cseresznyeszem, ősszel a gesztenyekoppanás, télen a parázs tök, tavasszal az első rügy a sövényen: Emerenc tiszta volt, és kikezdhetetlen, ő volt mi, valamennyien, a legjobb önmagunk, aki mindig szerettünk volna lenni. Emerenc örökké fedett homlokával, tó-arcával nem kért senkitől semmit, nem szorult senkire, mindenki terhét úgy vállalta fel hogy egy életen át hallgatott arról, neki mi a terhe ...
Hogy lehetett volna bármikor is megmagyarázni őt, irgalma anatómiáját, amely állatokkal népesítette be a házát, Emerenc fegyelmezetlenül volt jó, meggondolatlanul nagylelkű, csak egy másik árva előtt leplezte le árvaságát, sose közölte, milyen egyedül van, míg, mint a Hollandi, egymaga kormányozza titokzatos hajóját, mindig ismeretlen vízen, mindig ideiglenes viszonyulások szelében."

Szép és drámai történet ez, az emberi lélek kifinomult ábrázolásával, belső monológokkal. Nekem az tette különlegessé, hogy a valóságra épül, Szabó Magda magánéletének egyes részeiről is tudósít. Számomra - talán mert Szabó Magdától ez az első amit olvastam - szokatlanok voltak hosszú, néha bonyolult fogalmazású mondatai, ám e mondatokból szépség, elegancia és klasszikus műveltség sugárzik.

Értékelés: 4/5

George Orwell: Állatfarm

2009-10-15T08:37:00.010+02:00

Egy angol farm a színhely, ahol az állatok a disznók vezetésével megdöntik az Ember uralmát, hogy szabadon, sorsukat saját kezükbe véve éljék boldognak remélt új életüket. Orwell 1944-ben készült el a művel, melynek története egyértelműen a szovjet rendszer jellegzetességeinek jegyeit viseli magán. Elképesztő hasonlóságok vannak a cselekmény és a valóságban történtek között. A forradalom előtti elnyomók elleni agitációtól kezdve az új hatalom megszilárdulásán át a személyi kultusz kialakulásáig minden jellegzetességére ráismerni a szovjet kommunizmusnak.

Az öreg kandisznó, Őrnagy forradalmi álma miután megvalósul, mindenki lelkes és boldog a rájuk szakadt nagy szabadságtól, aztán szép lassan kiderül, hogy mégsem minden fenékig tejföl. A történetben az első elégedetlenség akkor keletkezik, amikor a tej és az alma a disznók kiváltsága lesz, holott az Állatizmus Hétparancsolatának 7. pontja kimondja, hogy minden állat egyenlő. Mindezt a vezetők egészségének megőrzésével magyarázzák, máskülönben visszajönne Jones, a gazda, amit senki sem akarna. Aztán akad egy különc fehér kanca, Molli, akinek nem voltak az emberek olyan rosszak és vissza is szökik hozzájuk. A két vezető disznó, Hógolyó és Napóleon közt kialakulnak nézeteltérések, ami egy Hógolyó által kigondolt szélmalom tervének megvitatásakor
odáig fajul, hogy Napóleon az általa felnevelt kutyák segítségével elkergeti Hógolyót és így magához ragadja a hatalmat. Ezután minden rosszért Hógolyót lehet okolni, és az ő ármánykodását, valamint az ellenséggel való összejátszását is fel lehet hozni érvként. Fokozatosan megváltoznak a forradalom után kialakított demokratikus játékszabályok, mégpedig Napóleon érdekeinek megfelelően, ezzel együtt pedig kialakul a személyi kultusz is.
A jellegzetes karakterek közt található Süvi, a disznó, a néphez kiküldött agitátor és propagandista, akinek feladata megmagyarázni és elfogadtatni a köznépre nézve hátrányos intézkedéseket és lelkesíteni a népet:
"Fegyelem, elvtársak, vasfegyelem! Ez most a jelszavunk. Egyetlen hibás lépés, és ránk tör az ellenség. Mert azt ugye nem akarjátok, elvtársak, hogy Jones visszajöjjön?"
Persze, hogy nem akarták.
Az eszmével elkábított, vakhitű, de önfeláldozó és a közösségért tettre kész egyszerű munkás jelképe Bandi, a ló. Két jelszavát: "Majd még keményebben dolgozom!" és "Napóleonnak mindig igaza van!" megfelelő válasznak érezte minden problémára.
A vezetők figuráiban valódi személyekre asszociáltam, úgymint: Őrnagy (Lenin), Hógolyó (Trockij), Napóleon (Sztálin). A kutyák pedig a mindenkori erőszakszervezet szerepét töltik be.
A szélmalom építése Napóleon felügyelete alatt mégis megkezdődik, azonban egy szélvihar ledönti. A vezetés eldönti az újjáépítést, ami még vastagabb falakat, ezáltal még verejtékesebb munkát igényel a dolgozóktól. Megjelennek az első koncepciós perek. Bejelentik, hogy Hógolyóról kompromittáló dokomentumokat találtak, miszerint lepaktált az emberekkel. Az egykori hős harcostársat árulóvá nyilvánítják, az ügyben érintett, magukat bűnösnek valló állatokat pedig kivégzik a kutyák. Ezek az események váltják ki az első igazán komoly döbbenetet az állatokból. Az állatok még keményebben gürcölnek, a gazdaság mezei munkái mellett a kétszer vastagabb falú szélmalmon, viszont kevesebb élelem jut a köznépnek. Persze a hivatalos magyarázat mindig arról szól, hogy jobb a helyzet mint Jones gazda idején:
"Vasárnap reggelenként Süvi a csülkei közt tartott hosszú papírszalagról felolvasta nekik azokat a számoszlopokat, amelyek bebizonyították, hogy a takarmányféleség-termelés kétszáz, háromszáz vagy ötszáz százalékkal emelkedett, melyiké hogy. Az állatoknak semmi okuk nem volt rá, hogy ne higgyenek neki, annál is kevésbé, mert már nem emlékeztek rá világosan, milyenek is voltak a viszonyok a Forradalom előtt. Mindazonáltal voltak napok, amikor úgy érezték, jobban örülnének kevesebb számnak és több ennivalónak."
A disznók előbb beköltöztek az emberek házába, ami a Forradalom után tabunak lett nyilvánítva. Az erre való rosszalásra a magyarázat: a vezetőknek pihenteknek kell lenniük a fontos döntések meghozatalához. Aztán Napóleon külön lakosztályba költözött, egyedül étkezett és különböző titulusokat kapott (Minden állatok atyja, az Emberiség Réme, a Juhnyáj Védelmezője, stb). Az elkészült malmot Napóleon-malomnak nevezik el. A személyi kultusz virágzott!
Frederick, a szomszéd gazda embereivel megtámadja a farmot, a szélmalmot ledöntik, de véres csata árán ismét megfutamítják őket az állatok.
Aztán a gazdaság idővel egyre gazdagabb lesz (a szélmalom pár év után elkészül), de az állatok mégsem gazdagodnak, kivéve a kutyákat és a disznókat. A disznók nagy ivászatokat, banketteket tartanak. A végére megtanulnak két lábon járni, felveszik az emberi szokásokat, ruhákat kezdenek viselni. A 7.parancsolat helyett csak egyetlen marad:
"Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél."
A könyv legvége az igazi döbbenet, amikor a disznók a Forradalmat kiváltó, embereket tagadó és gyűlölő elveik végképp a porba hullnak az olvasó szeme előtt. A disznók ugyanis Napóleon vezetésével vendégül látják a szomszédos gazdák küldöttségét, hogy megmutassák nekik elért eredményeiket. Az emberek csodálatukat fejezték ki, majd este a házban kedélyesen italoztak, beszélgettek egymással. "Mr.Pilkington újra gratulált a disznóknak az alacsony fejadagokért, a hosszú munkaidőért, és azért, hogy a kényeztetés semmi jelével nem találkozott az Állatfarmon." Napóleon itt bejelenti, hogy megszűnik az "elvtárs"-ozás, Állatfarm helyett pedig újra Major-nak hívják a tanyát. Kártyaparti közben veszekedés, ordítozás folyt a felek közt, mindezt ámulva szemlélte az ablakon keresztül beleső többi állat:
"Az állatok a disznókról az Emberekre, az Emberekről a disznókra, aztán a disznókról megint az emberekre néztek, és már nem tudták megmondani, melyik az Ember, és melyik a disznó."

Döbbenetes, hogy Orwell már 1944-ben ilyen jól látta a szovjet diktatúra jellegzetességeit, bűneit, veszélyeit, amelyekkel hazánk pár év múlva szinte szóról szóra szembesült. Ugyanakkor nem egyedi a jelenség, más típusú diktatúráknak is hasonló a működési elvük. Nagyszerűen rajzolja meg azokat a fokozatokat, ahogyan változik az eszményinek képzelt rendszer, a vezetők és vezetettek motivációja és gondolkozásmódja is a helyén van.
Azt hiszem Orwell páratlan, és a jövő generációinak is szóló és őket is figyelmeztető fontos könyvet alkotott épp abban a pillanatban, amikor a Szovjetunió már az európai terjeszkedéshez készülődött.

(u.i.: Orwell 1984 című regényét kétszer is elkezdtem olvasni, de valahogy egyik alkalommal sem nyerte el a tetszésem. Ezek után a későbbiekben talán még kapni fog tőlem egy harmadik esélyt is.)

Értékelés: 4.5/5

P. Howard: A tizennégy karátos autó / A Láthatatlan Légió

2009-10-13T10:09:00.005+02:00

Rejtő Jenő (alias P. Howard) történeteivel életemben először úgy 8 éves koromban találkoztam, mégpedig a Füles rejtvényújság képregény-sorozatában. 14 éve könyvben olvastam a Szőke ciklont és a Vesztegzár a Grand Hotelben-t, aztán nemrég a munkahelyemen kezembe akadt egy kósza példány mostani bejegyzésem tárgyáról. Mivel a fentebb említett írásokról szép emlékeket őrzök, elolvastam eme könyvet is.

A tizennégy karátos autó
Gorcsev Iván, a szélhámos fiatalember és felfogadott titkára, Vanek Úr hihetetlen kalandokat élnek át a történetben. A titokzatos, tizennégy karátos arannyal terhelt Alfa Romeo (amelyet rablók által mások is szeretnének megszerezni) számtalanszor el- és feltűnik Gorcsev közreműködésével, aki a tulajdonos lányának szerelméért még a francia idegenlégióba való belépést is vállalja. A légió kötelékében elfoglaltságaira tekintettel csak az első néhány órát tölti el személyesen, Vanek Úr azonban mint alközlegény, inkognitóban beugrik helyette, viszont személye a francia idegenlégió számára valóságos sorscsapás, nem egyszer kergeti az őrületbe feletteseit. A számtalan elképesztő esemény után a végére Gorcsev segítségével a rablóktól visszaszerzett autót sikerül a megfelelő sivatagi célállomásra eljuttatni, így Gorcsev a leány kezét, Vanek Úr pedig a civil szabadságot nyeri el.

A Láthatatlan Légió
Afrikában legendák terjednek a sivatagban masírozó Láthatatlan Légióról, egy rejtélyes katonacsapatról. Egyenruhájuk fekete, harmonika és kürt dallama hív sorakozóra, a menet legvégén pedig egy kísérteties konflis zárja a sort.
Sir Oliver Yolland angol üzletember, egy petróleum lelőhelyet akar elfoglalni a konkurencia elől, ehhez szüksége van egy csapat katonára. Ez az alkalmilag sorozott társaság mindenféle kétes alakból áll, felszerelésük és ruházatuk sem mindennapos, az idő viszont sürget, nekiindulnak hát a Szaharának. Az út során különböző, meglehetősen bizonytalan személyazonosságú személyek csatlakoznak a társasághoz, egyeseknek értékes dokumentumokra is fáj a foguk. A sok kalandokkal teli vándorlás után az eredeti céltól eltérően, de az újnak megfelelve teljesíti feladatát a Légió, a szereplők többségéről pedig kiderül, hogy nem az, akinek kiadta magát.

Rejtői humor a 30-as évek hangulatában, néhol ütős, néhol erőltetett poénokkal és szituációkkal.
Elég hullámzónak találtam a színvonalat, különösen A tizennégy karátos autó esetében.
Nem bántam meg hogy elolvastam, de csak azért mert éppen nem volt más olvasnivalóm.

Értékelés: 3/5

Ernest Hemingway: Akiért a harang szól

2009-10-08T08:51:00.004+02:00

A spanyol polgárháború 1936 és 1939 között zajlott. A szemben álló felek: a köztársaság pártiak (liberálisok, demokraták, szocialisták, kommunisták, anarchisták, anarcho-szindikalisták), illetve a felkelők (konzervatívok, francóisták, nacionalisták, monarchisták). A köztársaságiak csekély segítséget kaptak a Szovjetuniótól, valamint az értelmiségiekből, művészekből, írókból és a politikailag elkötelezettekből álló Nemzetközi Brigádok önkéntesei csatlakoztak hozzájuk. A felkelőket Németország és Olaszország támogatta fegyverekkel és katonákkal.
1937-ben Hemingway újságíróként Spanyolországba utazott hogy tudósításokat küldjön a spanyol polgárháborúról. 1940-ben jelent meg először e polgárháborús regénye.

A regény főszereplője, Robert Jordan, egy amerikai fiatalember, tíz éve él Spanyolországban és egy éve vesz részt a polgárháborúban a köztársaságiak oldalán. Felettese, Golz tábornok utasítására a fasiszta vonalak mögött egy hidat kell felrobbantania, ezzel akadályozva meg egy, a felkelők által indított ellentámadást. A hegyekben tartózkodó, barlangokban meghúzódó, az ellenségtől mindig fenyegetve lévő gerillákkal szövetkezve tudja végrehajtani tervét. Három napig van köztük, ez idő alatt kell az akciót elfogadtatni és megszervezni a kis csoporttal. Feltárulnak a csoport különböző tagjainak polgárháborús tettei, emberi, jellembeli tulajdonságai, úgyszintén a spanyol vérmérséklet és mentalitás karakterei. Elbeszéléseik nyomán kivégzések, robbantások, leszámolások, nyers erőszak elevenedik meg a könyv lapjain. A fasiszták kegyetlenkedései, sokszor a köztársaságiakból is embertelen cselekedeteket váltott ki. Mindkét szemben álló fél véres leszámolásokban vett részt.
A táborhelyen szerelem szövődik Robert Jordan és egy, a gerillák által megmenekített lány, Maria között, aki korábban súlyos testi és lelki sebeket szerzett. Szüleit a szeme láttára kivégezték a falangisták (a spanyol fasiszta párt tagjai), őt magát pedig többen megerőszakolták. Jordan és Maria a háború borzalmaival szemben egymásban megtalálják a vigaszt, a menedéket.
A híd robbantásának időpontjához közeledve Jordanék rájönnek, hogy az eredetileg tervezett meglepetésszerű támadás kudarcra van ítélve, a fasiszták felkészültek rá. Jordan, a támadás elhalasztását kérő üzenete későn jut el Golz tábornokhoz, az akció lefújása nem lehetséges. ezzel együtt az amerikai a gerillák segítségével a rá bízott feladatot elvégzi, a hidat felrobbantja, ám mindez emberéletekbe kerül és ő maga is súlyos sebesülést szerez a visszavonulás során.
A történet jól érzékelteti, milyen komoly nehézségekkel kellett szembenézniük a gerilla csapatoknak. Egyrészt a különböző származású, nemzetiségű harcosok is megosztották alkalmanként a csapatok tagjait, másrészt a rosszul szervezett, fegyverekkel nem túl jól álló gerillacsapatok a felső katonai vezetéssel sem mindig tudtak szoros kapcsolatban állni.

Hemingwaynek a polgárháborús Spanyolországban való tartózkodása jó rálátást biztosított ahhoz, hogy saját élményeit, tapasztalatait felhasználva, a spanyol köztársaságiakkal rokonszenvezve, de amerikai nézőpontból mesélje el történetét.

Értékelés: 3.5/5

Kurt Vonnegut: Macskabölcső

2009-10-05T09:10:00.009+02:00

Szándékosan kezdtem a Vonnegut-könyvekkel való ismerkedést az Éj anyánkkal pár hónappal ezelőtt, az egy komoly tartalmú és mondanivalójú regény. A legtöbb ismert művében azonban szürreális képek, események, időutazások is előfordulnak különleges, abszurd humorral vegyítve. Sokan szeretik őket, de különleges stílusa miatt nem mindenkinél arat osztatlan sikert. Az Éj anyánk számomra tökéletes élmény volt, "megkockáztattam" hát egy könnyedebb regényét.

A Macskabölcső első mondata: "Ebben a könyvben egy szó sem igaz". Nos, valóban itt szinte a könyv lényege kerül megfogalmazásra, a szituációk, a helyek, a szereplők és a bokononista vallás írónk élénk képzeletének szülöttei.
A történet mesélője egy író, már az elején megvallja, hogy ő bokononista, és e fura vallásba folyamatosan betekintést nyújt Bokonon-idézetek, "Kalüpszó"-k, speciális szavak és azok magyarázatainak segítségével. A sztori kiindulópontja, hogy mesélőnk anyagot gyűjt az Aznap volt a Világvége című készülő könyvéhez. Többek közt arra kíváncsi, hogy mit csinált az atombomba egyik alkotója azon a napon, amikor ledobták az első atombombát Japánra. A tudós egyik gyerekével levelezve kerül tudtán kívül kapcsolatba a bokononizmussal. Innentől aztán megismeri karasza tagjait, San Lorenzo furcsa szigetére kerül (itt alapította meg Bokonon a vallását és nem is terjed túl a szigeten). Itt rádumálják a köztársasági elnöki tisztségre, szembesül a szuperjég pusztító hatásával, és a legvégén magával Bokononnal is találkozik. (A könyvben az egyes szituációk helyzetkomikuma az igazán érdekes.)

Bokonon-szótár:

foma = ártalmatlan hazugság

karasz = emberek brigádja, mely Isten akaratát cselekszi, akár tudattalanul is

kankan = az eszköz, mely révén valaki a karaszába eljut

sziunkák = az élet kacsai (összekuszálódhat más sziunkákkal)

vámpéter = a karasz tengelye

buzgó, buzgó, buzgó = ezt suttogják a bokonisták, ha eltűnődnek, mily bonyolult és kifürkészhetetlen az élet gépezete

vin-dit = hirtelen, szubjektív lökést jelent a bokonizmus felé

rang-rang = olyan személy, aki az embert bizonyos gondolkodásmódtól eltéríti, méghozzá úgy, hogy a rang-rang tulajdon példájával bizonyítja az illető életmód képtelenségét.

duprasz = kétszemélyes karasz

nagybömb = hamis karasz, látszólagos brigád, ami Isten útjainak szempontjából céltalan (pl. az Amerikai Forradalom Leányai, a General Electric cég, az Agglegények Nemzetközi Rendje - valamint bármely nemzet, bármikor, akárhol.)
"Ha érteni vágyod a nagybömböt,
hámozz meg egy léggömböt."

boko-maru = a tudatok elegyítésének szertartása (talpak összeérintése)

za-ma-ki-bo = sors, elkerülhetetlen végzet

szárunol = meghajtja fejét vin-dit-e parancsa előtt

szin-vat = olyan ember, aki a másiknak teljes szerelmét kívánja (Bokonon azt tanítja, hogy nagyon gonosz dolog, ha nem szeretünk mindenkit egyformán)

pul-pa = Isten haragja

Hibázni lehetetlen - ez az általános bokononi köszöntés, ha félszeg emberrel találkoznak.

Ezek után annak aki még nem olvasta, lehet hogy kissé zavarosak az eddigiek, olvasás közben azonban jól lehet követni.
Az egész könyv tele van abszurd helyzetekkel, fonák szituációkkal és humorbonbonokkal, mindemellett komoly társadalomkritikai hangokat is kiérezni belőle . Befogadásához rá kell hangolódni, meg kell szokni a stílusát, és szabadjára kell engedni a fantáziánkat.
Nem hibátlan mű, de két komolyabb hangvételű könyv között jó kis kikapcsolódást nyújthat.

"Különös úti célok - az Isten táncórái" (Bokonon)

Értékelés: 4/5

Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan

2009-09-29T09:14:00.005+02:00

Az egyik legértelmetlenebb dolog a világon a háború. A háborúkban részt vevő katonák egy része elesik, egy része lelki és/vagy testi sérülésekkel megmenekül a halál torkából. Az a katona pedig, aki karcolás nélkül megússza, a szerencse fia. Akármelyik csoportról van azonban szó, elmondható, hogy mindannyian államférfiak, uralkodók játékszerei. A különböző népek egyes tagjai jól meglennének egymással, vezetőik gyűlölete, kapzsisága vezet véres és értelmetlen összecsapásokhoz.

Remarque személyesen megtapasztalta az I.világháború eseményeit a fronton. Ettől olyan kitűnő a könyv, nagyszerűen adja vissza a különböző események, helyszínek hangulatát, szól az embertelenség ellen, és a testvériességért.
A főszereplő a német Paul Baumer, aki szinte az iskolapadból kerül 18 évesen, a háború kitörésekor a frontra. Iskolatársaival és néhány idősebb katonatársával igazi bajtársi közösséget alkotnak. Nyugodtabb napjaikban az élelem pótlása a legfontosabb feladatuk, mivel a tábori koszt egyhangú és kevés. Baumer megfogalmazása szerint két dolog, ami a katona boldogságához szükséges: a jó étel és a nyugalom. Aztán a harctéren iszonyú borzalmak tanúi és részesei. A gránát szaggatta testrészek, a repeszek okozta halálos sebesülések vagy a lövészárokban mereven, elkékült arccal állók, akik egy váratlan gáztámadás áldozatai, mind-mind a világháború "kellékei". Remarque naturalista leírása néha szinte nekem is fájt olvasás közben, de még így is csak egy csöpp fogalmunk lehet róla, azokhoz képest akik megélték a szörnyűségeket. Jól mutatja ezt, amikor szabadságra hazatér és apja a harcokról kérdezgeti, Paul viszont egyrészt nem szívesen éli át újra a megtörtént eseményeket, másrészt szavakkal nem kifejezhetőek ezek a dolgok. Hogy is foghatnák fel igazán azt, amit átélt? Ezek a fiatal, szinte még gyerek katonák néhány hónap alatt elvesztették ártatlanságukat, megkomolyodtak és kemény kritikával illették az előttük járó, a háborút kirobbantó idősebb nemzedéket.
Az egyik legdrámaibb jelenet az, amikor Paul hogy önmaga túléljen, életében először, egy gránáttölcsérben tőrrel megöl egy ellenséges francia katonát. Órákig haldoklik még, de nem képes még egyszer leszúrni, helyette vizet ad neki és ellátja a sebét. Megsajnálja, hiszen mindketten áldozatai a nagy játszmának.
Később ő maga is megsebesül, egy bajtársával kórházban lábadozik. Amikor felépül újra visszakerül a frontra. Ekkorra már bajtársai többsége meghalt vagy megsebesült, hét osztálytársa közül már csak ő van a fronton. A sors azonban nem kegyes hozzá:
"Paul Baumer elesett 1918 októberében, egy napon, amely az egész fronton oly nyugodtan és csöndesen telt el, hogy a hadijelentés mindössze erre a mondatra szorítkozott: nyugaton a helyzet változatlan."
A szörnyű állóháború sok millió felesleges áldozatának egyike Paul Baumer, akit megfosztottak a boldog felnőttkortól és az élettől.

Az egyik legjobb háborúellenes regény.
Olvasás közben arra gondoltam: milyen szerencse, hogy nemzedékem nem volt részese mindennek!

Értékelés: 4/5

William Golding: A Legyek Ura

2009-09-28T10:42:00.004+02:00

William Golding 1954-ben megjelent könyve egy, a civilizációból kiszakadt, zárt közösség tagjainak pár napos történetét meséli el.

Néhány gyerek egy lakatlan szigetre kerül, miután repülőgépük lezuhan. Életkoruk kb. 6 és 14 év közé tehető. Előbb csak kis csoportokat alkotnak a szerencsétlenség után, majd egy partszakaszon gyűlnek össze mindannyian, hogy közösen biztosítsák a túlélésüket. Mivel egyetlen felnőtt sem tartózkodik a szigeten, szinte azonnal átveszik a felnőttek szerepét, eldöntik és megszervezik a túléléshez szükséges stratégiát és feladatokat, és egyikük, Ralph személyében vezetőt is választanak. Ő legfontosabb feladatnak a tűzgyújtást és annak táplálását tartja, hogy az arra járó hajók észrevegyék a füstöt, ezáltal pedig megmenekülhessenek. Ezt a feladatot mindvégig a legfontosabbnak tartja, amit tulajdonképpen a civilizációhoz való visszatérés jelképének is tekinthetünk.
A gyerekek egyik csoportja eredetileg templomi énekkari tagok. Vezetőjük Jack, az első pillanattól kezdve ellenségesen viselkedik Ralphal. A feladatok meghatározásakor a kóristák a vadászatot választják. Az állatok elejtése az életben maradáshoz elengedhetetlen, de mint később kiderül, ez különös átalakuláshoz vezet a gyermeki lelkekben is.
Ralph szeretné, ha mindenki egyformán kivenné a részét a munkákból, akár kunyhóépítésről, akár a tűz táplálásáról legyen szó. A vadászok csoportja azonban csak a zsákmányszerzéssel foglalkozik, Jack öntörvényű viselkedése pedig az ellentétek kiéleződéséhez vezet. Odáig fajul a dolog, hogy Jack vezetésével kiválnak az addig formálisan egységes közösségből. A sziget egy másik részén, külön törzset alkotva telepednek le, a környezet és a vadászat visszasüllyeszti őket egy civilizáció előtti életformába, vademberekké válva egy primitív, törzsi életmódot élnek és így is viselkednek.
Ezzel párhuzamosan Ralph, az ő civilizált gondolkozásával és józanságával egyre inkább magára marad.
Az események előrehaladtával a vadászok egyre erőszakosabbá válnak, és rövid időn belül két, a közösségükbe nem tartozó gyerek is áldozatukká válik.
Röfi, Ralp kissé szerencsétlen, de eszes és kitűnő ítélőképességű cimborája a számára végzetes történések előtt a józanság hangján így próbálja jobb belátásra bírni a vadakat:
"Mi jobb: kifestett, ostoba vadakat játszani, vagy értelmesnek lenni, mint Ralp?... Mi jobb: a törvények szerint élni békés egyetértésben, vagy vadászni és ölni?... Mi jobb: a törvény s a szabadulás, vagy a vadászat és a felfordulás?"
Szavai azonban süket fülekre találnak, és végleg elhallgattatja a vadászok egyike.
Ezek után Ralph is űzött vaddá válik, szó szerint vadásznak rá a dzsungelben. Rágyújtják az erdőt, és tulajdonképpen a tűznek köszönheti végső megmenekülését. Annak a tűznek, amiért ha kellett, még a konfliktusokat is vállalta. Egy hajóról észrevették a hatalmas erdőtüzet és Ralph menekülése közben e hajó legénységébe fut bele a parton. A könyv utolsó oldalán Golding így tudósít az újra felnőttek közé csöppent gyermekről:
"Könnyek buggyantak ki a szeméből, zokogás rázta. Amióta a szigeten van, most először engedte el magát, testét vadul facsarták a fájdalom görcsei. ...Ralph mosdatlan, piszkos kis testével, összegubancolódott hajával, taknyos orrával hangosan siratta ártatlanságának elvesztését, az emberi szív sötétségét és Röfi nevezetű igaz, bölcs barátjának halálos zuhanását a sziklafennsíkról."

Különleges lélektani dráma, felkavaró és elgondolkoztató történettel.

Értékelés: 4/5

William Shakespeare: Öt dráma 2.

2009-09-22T12:06:00.006+02:00

Az első kötet után a III.Richárd-ot keresve vettem ki a könyvtárból ezt az újabb kiváló válogatást.

A Lear királyt már az előzőben olvastam, de itt is helyet kapott.

A III.Richard az egyik legkiválóbb drámája, a cselszövés és gyilkosságok árán a trónja jutó címszereplőről. Már uralkodóként hangzanak el tőle a tetteire oly jellemző szavak:
"... oly mélyen vagyok
A vérben, hogy bűn bűnt vonszol magával:
Könnyejtő részvét nem lakik szememben."
A végén a végső csata előtt az általa legyilkoltak szellemei álmában felkeresik, megátkozzák, és lelkiismeretével viaskodik mielőtt a halálba indul.
(Elolvasása után az 1974-ben készült tévéjátékot is megnéztem, Haumann Péter, Latinovits Zoltán és a többi nagyszerű színész kitűnő drámai alakításában.)

A Vihar egy szigeten játszódik, szó szerint varázslatos történet tündérekkel, uralkodókkal és szerelmes párokkal.

Az Othello, a velencei mór szintén egy kiváló dráma. Jago, Othello hadnagyának ármánykodása a végére gyilkosságba hajszolja urát és saját magát is.

Az Ahogy tetszik pedig egy bájos szerelmi történet, hasonlóan a Szentivánéji álomhoz tele van humorral, a végén minden szerelmes elnyeri méltó "jutalmát".

Ezúttal is csodálattal olvastam, hogy mennyi híres mondás származik Shakespeare műveiből, melyek nagy része ma már nagyrészt szállóigévé lettek. (York napsütése rossz kedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át, Ide nekem az oroszlánt is, Országomat egy lóért, stb.)
Ugyanakkor nagyszerű életbölcsességektől, életfilozófiáktól is hemzsegnek művei, hihetetlen érzékkel fogalmazta meg őket.

Az Othello-ban a Doge a kétségbeesett apának például így beszél:
"Hol nincs orvosság, nincs gyötrődni mért:
Belétörődés szívünkön a vért.
Tudjuk: ˝Késő bánat - ebgondolat˝ ,
Egy gyötrelemhez száz gyötrelmet ad.
Ha megtréfál a sors kegyetlenül,
Viseld el játszva, s te maradsz felül.
Sopánkodásra sose öld erőd;
Kacagj a rablón, s te rablod meg őt."

Az Ahogy tetszik-ből pedig álljon itt Jaques azóta elhíresült monológja:
"Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében, melynek hét felvonása
A hét kor. Első a kisded, aki
Dajkája karján öklendezik és sír.
Aztán jön a pityergő, hajnalarcú,
Táskás nebuló: csigamódra és
Kelletlen mászik iskolába. Mint a
Kemence, sóhajt a szerelmes, és
Bús dalt zeng kedvese szemöldökéről.
Jön a párduc-szakállú katona:
Cifra szitkok, kényes becsület és
Robbanó düh: a buborék hirért
Ágyúk torkába bú. És jön a bíró:
Kappanon hízott, kerek potroh és
Szigorú szem és jól ápolt szakáll:
Bölcseket mond, lapos közhelyeket,
S így játssza szerepét. A hatodik kor
Papucsos és cingár figura lesz:
Orrán ókula, az övében erszény,
Aszott combjain tágan lötyög a
Jól ápolt ficsur-nadrág; férfihangja
Gyerekessé kezd visszavékonyodni,
Sipol, fütyűl. A végső jelenet,
Mely e fura s gazdag mesét lezárja,
Megint gyermekség, teljes feledés,
Se fog, se szem, se íny – tönkremenés!”

Hosszú-hosszú oldalakat lehetne még jobbnál jobb idézetekkel megtölteni, de inkább a teljes műveit ajánlom olvasásra.

Értékelés: 4.5/5

Hermann Hesse: Narziss és Goldmund

2009-09-20T10:11:00.004+02:00

A Hesse által elbeszélésnek mondott alkotás a középkorba kalauzolja olvasóit, címszerepben két ellentétes személyiségű emberrel.

Goldmund serdülőként kerül egy kolostorba, mivel apja mindenáron szerzetesi, szellemi életet szán neki. Narziss a legifjabb és legbölcsebb tanítómester e kolostorban. Kölcsönös szimpátia alakul ki köztük egymás iránt. Narziss az ész és a szellem embere, aki kiváló emberismerőként korán felismeri Goldmundban, hogy anyja természetéhez hasonlóan inkább az érzelmek és szenvedélyek megélésére és kifejezésére rendeltetett a sorsa, a zárt, csak a vallásnak és tudományoknak élő szerzetesi világ helyett. Goldmund e felismerést megértve és elfogadva, a kolostort elhagyja és hosszú vándorútra indul.
Nincstelen csavargóként járja a vidéket, számtalan asszonyt és leányt csábít el, hogy örömet adjon és kapjon. Embert öl és embert ment meg, halálnak és születésnek egyaránt tanúja. Nélkülözik, de lelke mégis gazdagodik jóval és rosszal egyaránt. A megélt örömök és bánatok hatására kibontakozik benne művészi tehetsége is. Szépen rajzol és idővel módja lesz arra is, hogy szobrászként - egy mester szárnyai alatt - megalkothassa a tapasztalatok ihlette vonásokat, mozzanatokat. A művészet a múlandóság feletti győzelmet jelentette Goldmundnak. Szobrai készítésekor az életében fontos szerepet játszó, vagy rá mély benyomást tevő emberek képmásaival ábrázolta a szenteket, apostolokat. A neki menedéket adó és megélhetést kínáló szobrászmester marasztalását viszont nem fogadja el, hiányzik neki a vándorélet, újra útra kel. Hamarosan a pestis tizedeli az embereket, körülötte mindenütt a halál, de ő túléli. Egy idő után újra visszakívánkozik a mester műhelyébe, de már késő, a mester nem él. Ekkor fogalmazza meg, egyik jellemző dilemmáját is:
"Alávaló, ahogy az élet rászedi az embert, sírni való és nevetséges! Vagy élsz, szabadon csapongó érzékekkel, teleszívod magad az ősi Éva-anya mellén, akad akkor néhány felséges öröm, de nincs oltalom a mulandóság ellen; élsz, akár gomba az erdőn, amely ma szép színekben pöffeszkedik, de holnapra elrohad. Vagy védekezel, magadra zárod a műhelyajtót, hogy illanó életednek emlékművet emelj - de akkor lemondás az élet, és nem vagy más, csak faragókés, igaz, a halhatatlanság szolgálatában, de kiszáradsz, elvész a szabadságod, el az élet minden öröme, teljessége."
Hamarosan szemet vet a városban egy nagy hatalmú gróf feleségére. A kastélyban találkoznak, ahol a gróf elfogatja Goldmundot és halálra ítéli. A szerencsés véletlennek köszönhetően Narziss - aki ekkorra már a kolostor irányítójaként a János apát nevet viseli - szemtanúja lesz a vesztőhelyre vitelének, és a gyóntatópap szerepében találkozik a sok-sok éve nem látott Goldmunddal. Közbenjárásának köszönhetően megmenti a haláltól és meginvitálja a kolostorba. Az ott kialakított műhelyében ismét a művészetnek élhet. A kolostor számára készített alkotásait Narziss is elragadtatással fogadja: "...látom, éppoly mélyen megragadod, és sokkal elevenebben kifejezed a lét titkát, mint a legtöbb gondolkodó."
Ekkor Goldmund élete vége felé jár, természete hívja még egy rövid vándoréletre, azonban idő előtt visszatér a kolostorba , immár betegen, fáradtan, nélkülözve szerelmet és életerőt. A régi barát, Narziss személye és gondoskodó szeretete vele van utolsó óráiban is. Ő indította el a sorsának megfelelő úton, és hosszú útját befejezve nála pihen meg örökre.

Az általam olvasott 1963-as kiadású könyv Hesséről szóló utószavában Németh G. Béla így ír a Narziss és Goldmundról: "A fogékony olvasó ... rögtön megérzi: egy kiváló, emberséges ember vallomása ez az életről. Jelentős mű, a nagy könyvek közül való."
Csak egyetérteni tudok vele.

Értékelés: 4/5

Albert Camus: Közöny - A bukás

2009-09-12T09:37:00.005+02:00

A Közönyben egy totálisan szenvtelen, sodródó ember története tárul elénk. Sok helyen szokták idézni a főszereplő jellegzetességeként az első két mondatot: "Ma halt meg anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan." A mű elején a saját anyja temetését szinte kötelező nyűgként éli meg, és a továbbiakban megindul azoknak az eseményeknek a láncolata, amely gyilkosságban végződik, majd a végén közönnyel várja a rá kiszabott halálos ítélet végrehajtását is. Semmilyen módon nem akart felelősséget vállalni az életéért és cselekedeteiért, ez pedig másra és önmagára nézve is végzetes következménnyel járt. Olvasása után a Bűn és bűnhődés jutott róla eszembe. Ez Camus egyik legismertebb alkotása, rám viszont nem volt olyan hatással, mint e könyv másik darabja.

A bukás számomra többet nyújtott a Közönynél. A regény főhőse egy nagy sikerű párizsi ügyvéd, aki egy villámcsapásszerű élmény hatására hirtelen rádöbben önmaga és környezete végletesen hazug voltára. A regény öntépő vallomás, amelyet vezeklő bíróként mond el a hős, aki vádbeszéde után nemcsak önmaga, hanem az egyetemes emberi gyengeség felett is pálcát tör. Hihetetlen gazdag leírást kapunk az emberi természetről, a tetteink mozgatórugóiról. Camus számtalan nagyszerű gondolatot ad főhősünk szájába. Az egyik kedvencem:
"Boldogságunkat és sikereinket csakis akkor bocsátják meg, ha elég nagylelkűek vagyunk, hogy másokkal is megosszuk őket. De boldogok csak akkor lehetünk, ha nem sokat törődünk másokkal. Így hát minden út zárva van. Boldog legyen az ember s megítélt, vagy felmentett és szerencsétlen?"
Akár Hesse A pusztai farkasban, Camus A bukásban tart tükröt elénk, hogy mindannyian magunkra ismerjünk és elgondolkozzunk.

Szimbólumokkal és történelmi utalásokkal teli, odafigyelést, elmélyülést igénylő mű. Gondolati gazdagsága okán ajánlom a filozofikus művek kedvelőinek.

Értékelés: 3.5/5

Boleslaw Prus: A fáraó

2009-09-06T09:18:00.006+02:00

Augusztusban a helyi könyvtárban pár hétig szünetelt a kölcsönzés, ez idő alatt fogtam hozzá házi könyvtáram egy újabb olvasatlan könyvéhez, A fáraóhoz.

Az ókori Egyiptom a színtere a lengyel szerző regényének, kr.e. XI.században. E korban a birodalmat a fáraó kormányozta, ő volt a fővezér, a leggazdagabb földesúr, sőt az istenek fia, és maga az isten. Az istennek kijáró hódolatot nemcsak a néptől és a tisztviselőktől követelte meg, hanem néha maga is állított magának oltárt, és tulajdon képmása előtt meggyújtotta az illatos füstölőt. Sokan közülük már életükben hatalmas piramisokat emeltek maguknak részben vallási okokból, részben pedig hogy haláluk után még évezredeken keresztül kifejezze uralkodói nagyságukat.
A fáraó mellett, de nagyon gyakran még fölötte is voltak a papok; ez volt a bölcsek rendje, ennek a kezében volt az ország sorsa. A papság rendkívüli szerepet töltött be Egyiptomban. Oktatók, jósok, tanácsadók voltak. Az ő akaratuk és tudományuk biztosította a halottaknak a halhatatlanságot. Mint orvosok betegeket gyógyítottak, mint mérnökök irányították a közmunkákat, mint csillagászok pedig a politikát, ők ismerték legjobban országukat és a szomszéd államokat.
A regény XIII.Ramszesz története felemelkedésétől egészen bukásáig. Egy olyan fáraóé, aki még trónörökösként felismerte a papok ármánykodását, túlhatalmát, azt hogy az uralkodó feje fölött hoznak Egyiptom sorsát meghatározó döntéseket. Uralkodóként megpróbálta letörni hatalmukat, szembeszállt velük, azonban a papság a vallás és a tudomány legfőbb ismerőiként olyan manipulációkra, manőverekre voltak képesek, melyekkel az egyszerű népet saját céljaiknak megfelelően irányíthatták, az uralkodót pedig lefegyverezhették. Az ifjú fáraó apjával ellentétben nem a kiegyezést választotta a papokkal szemben, ezzel azonban sorsa eldőlt, csak rövid uralkodás adatott meg neki.

Bevallom, sohasem vonzott túlságosan e kor történelme, de egy jó regény ha izgalmasan, fordulatosan van megírva, felkeltheti a még szunnyadó érdeklődést. Sajnos nálam a könyv nem hozott áttörést e tekintetben. A cselekmény nem volt túl érdekfeszítő, közepesre tudnám összességében értékelni a regényt. Az ókor rajongói azonban tegyenek vele egy próbát!

Értékelés: 3/5

Katherine Anne Porter: Bolondok hajója

2009-08-21T09:03:00.003+02:00

Vannak könyvek, amelyekről még sohasem hallottunk, nem ismerjük jó vagy gyengébb tartalmat rejtenek-e, ám egyszer csak megtalálnak bennünket. A Bolondok hajója nekem ilyen könyv. Az antikvarium.hu-tól rendeltem még a nyár elején két regényt, és ezt ajándékként küldték harmadiknak. Ilyenek a véletlenek... Máskülönben talán sohasem olvastam volna.

Adott egy N.L.Vera nevű német óceánjáró hajó, mely 1931.aug.22-szept.17 közötti útján Mexikóból Németország felé tartva a történet színhelyéül szolgál. Németek, spanyolok, kubaiak, mexikóiak, amerikaiak utaznak együtt hetekig tartó, bár többségük által önként vállalt, de mégiscsak kényszerű összezártságban. A több tucat szereplő különböző származása, jelleme, habitusa, sőt még testi fogyatékossága vagy betegsége is számtalan ellentétnek és nézeteltérésnek, ritkábban pedig rokonszenvnek a forrása a történetben. Boldogtalanság, önbizalomhiány, testi vonzalom, ellenszenv, alkohol, drog, erkölcstelen életmód, fiatalos cinizmus gyötri az egyes szereplőket, csoportjaikat. Ugyanakkor az antiszemitizmus is felbukkan alkalmanként (nem véletlen a történet időpontja, a hajó és az egyes figurák származása!). Szinte mindenki idegen a másiknak és amikor eljön az ideje, megkönnyebbülve hagyják el a hajót, hogy megszabadulhatnak egymástól.
Nincs a könyvben olyan meglepő vagy megdöbbentő fordulat, mint pl. egy váratlan gyilkosság, bár többször is kínálkozik rá alkalom a történetben. (Leszámítva az egyetlen tragikus balesetet.) Ennek ellenére a szereplők legkülönfélébb viszonyai, konfliktusai különleges szituációkat eredményeznek, érzelmeik és érzéseik változásába is érdekes bepillantást nyerhetünk. Ráadásul a helyszín sem hétköznapi.
Úgy éreztem, mintha a könyv első kétharmadát részletesebben kidolgozta volna Porter, mint az utolsó oldalakat, közvetlenül a németországi megérkezés előtt, ám ez nem megy a történet rovására. (Egyébként 20 évig írta regényét Porter, nem lehet hát azt mondani, hogy összecsapta volna.)

Összességében ez a könyv jó választás volt a sors részéről (meg az antikváriumtól), hogy ezúttal épp ezt küldte "zsákbamacska"-ként nekem.

Értékelés: 4/5

Stephen King: A sárkány szeme

2009-08-13T11:15:00.005+02:00

Ez volt az a könyv eddig King művei közül (leszámítva a Setét Torony ciklust), amellyel már többször szemeztem könyvesboltokban, ám valamiért sohasem volt kedvem megvenni, valahogy tudat alatt úgy érezhettem, hogy nem sokat vesztenék, ha kimaradna. Márpedig ez, tekintve hogy beletartozom olvasói törzsközönségébe, elég különösen hangzik. Viszont a kíváncsiság nem hagyott nyugodni, így egy jó hónappal ezelőtt antikváriumból rendeltem egy példányt, mostanra pedig túl vagyok az olvasásán is.

A történet a képzeletbeli Delain birodalomban játszódik, ahol az öreg királyt megmérgezi Flagg, a gonosz varázsló, hogy káoszba és nyomorba döntse a birodalmat. A gyanút az idősebb fiúra, Peterre, a trón várományosára tereli, hogy a kisebbik, gyengébb akaratú fiú, Thomas legyen a király, akit aztán kénye kedve szerint irányíthat majd ördögi tervei megvalósításában. Peter a Tűtoronyban raboskodik, ahonnan még senkinek sem sikerült megszöknie, ám saját leleményességének köszönhetően, valamint barátai segítségével sikerül megmenekülnie, ártatlanságát bebizonyítania és a gonosszal leszámolnia.

A történetet és a megvalósítást illetően is volt hiányérzetem. Olvasás közben hiányoltam King rá jellemző, karakteres stílusát. Ha nem tudtam volna hogy ő a szerző, meg nem mondtam volna, hogy az ő könyve. A történetet is mintha kissé összecsapta volna, nem túl érdekfeszítő a sztori a többi történeteihez képest. Tény, hogy az előszóban King tesz rá utalást, hogy e könyvvel végre lánya érdeklődését is fel akarta kelteni, mivel addig elkészült regényei egy cseppet sem érdekelték. Nem nyomasztó, csavarokkal teli horrort írt, hanem egyszerű meseregényt. Talán emiatt, na meg hogy lánya rokonszenvét is elnyerje, némi kompromisszumot kellett kötnie fantáziájának szüleményeivel. Bár rengeteg meseszerű alak és történet található más regényeiben, azért mégis izgalmasabbak, életszerűbbek, humorosabbak és jobban megkomponáltabbak.
Egynek elmegy, de ha most ismerkedsz Stephen King regényeivel, elsőnek ne ezt válaszd.

Értékelés: 3/5

Hermann Hesse: Az Üveggyöngyjáték

2009-08-10T11:04:00.004+02:00

A regény négy részre tagolódik:

1. Az Üveggyöngyjáték
Az író az alcím szerint egy közérthető, a játék történetébe való bevezetésre próbál kísérletet tenni, amely számomra igen szárazra és elvontra sikeredett. Az Üveggyöngyjátékról így ír a könyv fülszövege: "A titokzatos, megfoghatatlan Üveggyöngyjáték a szellemi élet egyik lehetősége, absztrakt eszme, virtuóz bánásmód az emberiség teljes kultúrkincsével, játék e kincs minden tartalmával, a tökély keresésének jelképes formája, egyfajta kifinomult alkímia, közeledés az önmagában egységes szellemhez, tehát Istenhez."
Az Üveggyöngyjátékot egy képzeletbeli tudósállamban művelik és irányítják. A székhelye Kasztília, a szervezetet pedig mely felügyeli és szervezi e szellemi játékot és tagjait, Rendnek nevezik.

2. Josef Knecht Magister Ludi életrajza
Ebben a fejezetben olvashatunk a főszereplő egész életéről, ez a könyv fő része. Knecht a Renbe való bekerüléstől kezdve fokozatosan magáévá teszi az Üveggyöngyjáték szellemiségét. Eleinte szellemi párbajt vív egy tanuló társával Plinio Designori-val, aki meglehetős hévvel kritizálja a játékot, míg Knecht mellette érvel.
Designori: "A te megbízatásod az, hogy rámutass: a természetes, naiv élet szellemi fegyelem nélkül elposványosodik, s okvetlenül az állati létbe vagy még lejjebb fejlődik vissza. Nekem viszont újra és újra emlékeztetnem kell téged arra, milyen kockázatos, veszélyes és végül is terméketlen az olyan élet, amely tisztán a szellemre épül."
Közben azonban sikerül a zárt, belső világból Designori és egy szerzetesi vendégeskedés valamint történelmi tanulmányai révén kitekintenie, "éberen sejteni kezdte a valóságot", nyitottabbá tette a világ iránt. Majd ambiciózussága, szorgalma, elhivatottsága által felér a csúcsra, megválasztják Magister Ludinak, a játék lebonyolításáért felelős legmagasabb vezetőnek, amit kiválóan lát el. Aztán újra találkozik régi vitapartnerével, Designori-val (aki Knecht-el ellentétben nem maradt a Rendben), újra kicserélik nézeteiket, immár jó pár év tapasztalattal a hátuk mögött.
Designori egy igen kritikus, de valós kritikája egy olyan kívülálló szemével, aki tisztában van a Rend működésével is: "... ahol élethossziglan veszélytelen, vértelen , bájos játékokat játszanak, és ahol minden zavaró életmozgást, minden nagy érzést, minden őszinte szenvedélyt, a szív minden hullámverését a meditatív terápiával tüstént helyreraknak, elhárítanak és semlegesítenek. Vajon nem mesterkélt, sterilizált, szőrszálhasogató, megnyirbált világ, félig-világ és látszatvilág ez csupán, amelyben ti gyáván vegetáltok, bűn nélküli, szenvedély nélküli, éhség nélküli világ, se-sava-se-borsa-világ, család nélkül, anyák, gyermekek nélkül, sőt szinte nők nélkül! Az ösztönéletet meditációval fékeztétek, a veszélyes, vakmerő és súlyos felelősséggel járó dolgokat, mint a gazdaság, a jog, a politika, nemzedékek óta gyáván másokra hárítottátok. Így élitek henye, here életeteket, terhes kötelességek és megélhetési gondok nélkül, és hogy ez ne váljék unalmassá, buzgón foglalkoztok ezekkel a tudós különlegességekkel: szótagokat és betűket számoltok, zenéltek, és játsszátok az Üveggyöngyjátékot - miközben kint a világ szennyében szegény, agyonhajszolt emberek valódi életet élnek és valódi munkákon munkálkodnak."
Knecht válaszából: "... A tudományosság nem mindig és nem mindenütt volt derűs, noha annak kellene lennie. Nálunk, ahol az igazság kultusza szorosan kapcsolódik a szépség kultuszához, és ezenkívül a meditációs lélekgondozáshoz, sohasem veszítheti el egészen a derűjét. Üveggyöngyjátékunk pedig egyesíti magában mind a három alapelvet: a tudományt, a szépség tiszteletét és a meditációt. Így hát az igazi Üveggyöngyjátékost úgy kell áthatnia a derűnek, ahogy az érett gyümölcsöt átitatja édes nedve, s elsősorban a zene derűjének kell hatnia benne, a zenének, amely nem más, mint bátorság, derűs , mosolygó tánclépés a világ borzalmai és lángjai között, ünnepi áldozás."
Élete vége felé meggyőződésévé válik, hogy a Rend egészségtelen, világtól hermetikusan elzárt és öncélú működése hosszú távon nem fenntartható és pusztulásra van ítélve. Ahelyett, hogy gépiesen végezné tovább feladatait, úgy dönt, hogy kilép a Rendből és világi életet él hátralévő éveiben.
Knecht a Rend főnökének arról, hogy miért akar távozni:
"Jó ideje eljutottam addig a határig, amikortól Üveggyöngyjáték-mesteri munkám már örökös ismétléssé, üres gyakorlattá és formasággá válik, s örömtelenül, lelkesedés nélkül, sőt néha hitetlenül végzem. Ideje volt, hogy abbahagyjam."
"... kockázatra, nehézségekre és veszélyekre vágyom, éhezem a valóságra, a feladatokra és tettekre, a nélkülözésekre és szenvedésekre is."
Designori álláspontja is változott némiképp a valós életről az évek során, világi élete nem töltötte el teljes megelégedettséggel. Emiatt azonban még inkább közeledett a két ember álláspontja egymáshoz, kevésbé voltak már dogmatikusak, hogy megtapasztalták mindkét világ árnyoldalait is. Designori segít visszailleszkedni Knechtnek a hétköznapi világba az által, hogy felfogadja fia mellé tanítónak.

3. Josef Knecht hátrahagyott írásai
Knecht fiatalkori költeményeit tartalmazza.

4. A három életpálya
Knecht képzeletbeli önéletrajzai különböző korokba helyezve. Tanuló évei alatt kapta feladatul ezek írását. Különösen tetszett A gyóntatóatya és az Indiai életrajz. Sorsról, szellemről, lélekről és annak vívódásairól, a majáról (káprázat).

A világtól, a valós élettől szándékosan elzárkózó, részt abból nem vállaló öncélú szellemiség a kollektív emberiség javát nem szolgálhatja, hosszútávú fejlődése és léte fenn nem tartható. Ugyanakkor, az egyén számára is fontos, hogy megtalálja élmények és tapasztalatok által a lelki továbbfejlődés útját. Valami ilyesmi summázatot tudok a történet tanulságaként idecitálni.
Az emberi szellem és kultúra dilemmáiból kaptam a könyv által egy elég tömény adagot. A mondanivaló rendben is van, azonban egy "földközelibb", közérthetőbb csomagolással sokkal élvezetesebb lehetett volna. Többször is gondoltam közben az olvasás végleges befejezésére, de aztán újra meg újra adtam neki még egy esélyt. A vége felé már kezdett olvasó-barátabbá válni a könyv.

Ezért a könyvéért Hesse 1946-ban Nobel-díjat kapott, nekem azonban A pusztai farkas és a Sziddhárta jobban tetszett.

Értékelés: 3/5

Hermann Hesse: Sziddhárta

2009-07-31T09:32:00.003+02:00

Egy újabb könyv, aminek örülök hogy olvashattam. Egy könyv, aminek helye van a Beavató könyvek nevű polcomon a moly.hu-n.

Az ifjú Sziddhártára kiváltságos bráhmana lét várna, ám ehelyett az élet kérdéseire keresve a választ otthonát hátrahagyva elindul, hogy előbb a tanok és tanítók adjanak feleletet, majd amikor gyorsan elveti az efféle útmutatást, erdőben élő vezeklő és nélkülöző samana lesz belőle. Ez sem elégíti ki, így hát a városba megy hogy megtapasztalja és átélje a testi gyönyöröket, a játékszenvedélyt, a gazdagságot. Amikor ezektől is megcsömörlik, ráébred hogy mindez olyan akár a szamszára, állandó körforgás. Hogy ebből kitörjön, otthagyja mindenét és révésznek áll, a folyótól és révésztársától tanul és lesz bölcsebb, idős korára megérti sorsának és a létnek összefüggéseit, megbékél magával és a világgal.
Számomra az volt az egyik csodálatos dolog a könyvben, hogy amit Sziddhárta egyetlen élete alatt megtapasztalt, az az emberek többségének sok-sok életen keresztül tarthat. Mögötte is számtalan élet lehetett már, mire idáig eljutott.
Sziddhárta egyik találó gondolata, hogy a megvilágosodás élményét tanítók át nem adhatják, csak személyes tapasztalás útján lehetséges. Milyen igaz!

A keleti vallások és filozófia esszenciája ez a könyv, amely csodálatos történetekkel és párbeszédekkel, bölcs megállapításokkal gazdagítja a témára fogékony olvasót.

Értékelés: 5/5

Hamvas Béla: Karnevál

2009-07-25T09:32:00.003+02:00

Oly kíváncsi voltam Hamvas Béla regényére, hogy mivel a helyi könyvtárban nem volt meg, könyvtárközi rendelés útján jutottam hozzá. Az ezért fizetendő 815 Ft - utólag már így látom - , kidobott pénz volt.
Pedig nagy reményekkel vágtam bele az olvasásába. Talán azért is, mivel nemrég Hessét olvastam és mindkét szerző filozofikus, spirituális művei igen nagy elismertségnek örvendenek. Szóval Hamvastól ez volt az első könyvem, és lehet hogy az én tévedésem, hogy a Pusztai farkashoz valami hasonlót vártam. Sajnos azonban, csalatkoznom kellett.

Nem egyszerű olvasmányok Hamvas művei, ezt már az eddigi kutakodásaim alatt is kiderült és kell egy magasabb szintű jártasság a művészetekben és filozófiában, melyeket ő maga igen magas szinten ismert és művelt. Talán ezért lehet hogy nem boldogultam vele a könyv olvasása során. Számomra túl van bonyolítva a stílusa, a szereplők száma meghaladja a háromszázat, így alig tudtam követni őket a legkülönfélébb szituációkban. Terjengős, sokszor oldalakon keresztül - számomra unalmas módon - feleslegesen beszélteti Hamvas a szereplőket. Tele van abszurd szituációkkal, ám talán az elbeszélés bonyolult formája is közrejátszik, hogy nem tudtam igazán élvezni.

Sok olvasó dicséri a regényt, az ő nézőpontjukból és tudásuk alapján lehet hogy igazuk van. Azt is aláírom, hogy Hamvas igazán nagy tudású író és gondolkodó volt. Nekem azonban nem nyerte el a tetszésemet a regénye, ezért 265 oldal után befejeztem olvasását.

Értékelés: 1.5/5

Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember

2009-07-17T10:29:00.002+02:00

Gárdonyitól eddig csak az Egri csillagokat olvastam, mint oly sokan én is általános iskolában.

Nos, ez is történelmi regény, a hunok idejében zajlanak az eseményei, amikor vezérük, Atilla (szándékosan írtam így, mert ellentétben a mai használattal, a könyvben is így szerepel) sorra hódította meg a különböző népeket és birodalmakat. A regény főszereplője egy Zéta nevű rabszolga, az ő elbeszélése alapján ismerjük meg viszontagságos sorsát. Rabszolgaként is művelt fiatalember válik belőle, felszabadítja gazdája, majd egy Konstantinápolyból szalasztott küldöttség tagjaként megismeri a hun embereket, szokásaikat és egy gyönyörű hun leányt is. Emőke olyan nagy hatást gyakorol rá, hogy vissza sem akar térni népéhez, inkább a hunoknál marad, vállalva hogy szabadság helyett ismét rabszolgaként éljen. Zétára viszont egy kis szolgáló leány, Dsidsia vet szemet, aki bár rajong Zétáért, ő minduntalan elutasítja őt. Részt vesz a hunok oldalán a katalaunumi csatában, remélve hogy a csatában szerzett dicsőség elhozza számára a szabadulást és a vagyont, hogy Emőkéhez méltó legyen. Megsebesül, csak több hónap múlva jut vissza ismét a hunokhoz, ahol tudása miatt egyike lesz Atilla ravóinak (írnokot jelent hunul). Emőke iránti szerelme reménytelenné válik, hiszen a leány Atillát csodálja és utána vágyakozik. Amikor Atilla meghal, Emőke tudja csak, Zéta nem, hogy hun szokás szerint a közvetlen szolgáit és írnokait lenyilazzák a temetéskor, ezért a lány bánatában Zéta helyett magára vállalja a halált titokban. Amikor erre rádöbben Zéta, akkor ébred rá igazán, hogy neki Dsidsia volt igazából rendelve és nem Emőke.

Betekintés egy régmúlt történelmi időbe, az őseink, a hunok korába, párhuzamosan futó szerelmi szálakkal. Ezt a sztorit egy nagyszabású filmként is el tudnám képzelni.

Értékelés: 3.5/5

Petőfi Sándor: János vitéz / A helység kalapácsa / Bolond Istók

2009-07-11T09:29:00.004+02:00

Általános iskolás koromban kaptam ajándékba ezt a vékony kis könyvecskét. Akkorra a János vitézt - mint kötelező olvasmányt - már olvastam, a másik kettő viszont nem igazán érdekelt. Mostanában azonban annyit szemezgettem a polcon álló könyvvel... gondoltam, egy próbát megér.

A János vitéz a történetet és a formai megvalósítást illetően is kimagaslik a másik kettő közül. Egy példa, hogy mennyire meseszerű a történet (amely megmosolyogtatott):

"Eképpen jutottak át Lengyelországba,
Lengyelek földéről pedig Indiába;
Franciaország és India határos,
De köztük az út nem nagyon mulatságos."

Ezenkívül, vannak a történetben óriások, boszorkányok, óriás szúnyogok, ha mostanában íródott volna, akár fantasy-költeménynek is nevezhetnék. A szerelem, hősiesség sem hiányzik belőle és szép, kerek egész, látszik hogy jól ki van dolgozva.
A Bolond Istók is jó lenne, csak olyan érzésem volt amikor befejeztem, mintha össze lenne csapva, többet is ki lehetett volna hozni belőle.
A helység kalapácsa tetszett a legkevésbé, szerintem kihagyható. Az biztos, hogy nem elsősorban emiatt fogunk Petőfire emlékezni. A János vitéz miatt azonban mindenképp!

Értékelés: 4/5

Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások 1-3

2009-07-07T10:13:00.003+02:00

Tulajdonképpen A Teljesség felé című írását keresve kaptam meg a könyvtárban ezt a három kötetes művet, amely az író 1975-ig keletkezett verseinek, prózáinak a gyűjteménye.

A Teljesség felé nagyon tetszett a lélekemelő spirituális gondolataival, a keleti filozófiával rokon költői megoldásokkal. Mesterének, Hamvas Bélának mond köszönetet Weöres az előszóban, hogy megírhatta e művét: "...ő teremtett bennem harmóniát." Hamvas művei és Márai Füveskönyve mellett ajánlható minden napra egy-egy szép gondolat elolvasására.
Az antológia minden egyes versét és prózáját nem volt alkalmam szemrevételeznem, ezért csak szemezgettem köztük.
Örömmel olvastam újra gyermekkorom egy-egy versét: A tündér (Bóbita), Szán megy el az ablakod alatt (Száncsengő). Megzenésített versekre is leltem: Ballada három falevélről, Tájkép. Csodás dallamos, ritmikus versei vannak.
Elkezdtem a Bolond Istók című prózáját is olvasni, de aztán a felénél beletört a bicskám. Nekem túlságosan szürreális mese volt, egy idő után éreztem, hogy ez nem nekem íródott.

Összességében azt mondhatom, hogy bár nem Weöres Sándor a kedvenc költőm, sok olyan gyöngyszemet találtam a művei közt, ami miatt érdemes olvasgatni.

Értékelés: 3.5/5

John Updike: Nyúlszív

2009-07-07T09:32:00.003+02:00

A Nyúl-regények negyedik kötete.

Újabb 10 év elteltével 1989-ben Harry, és felesége Janice a floridai Deleonban töltik az év egyik felét. Immár két unokájuk van: Judy és Roy. A Toyota-kereskedést fiuk, Nelson irányítja, aki családjával látogatást tesz szülei floridai lakhelyén. A történetben fokozatosan fény derül a fiú kokainproblémájára, amely olyan súlyos, hogy kapcsolata családja minden tagjával megromlik, költséges szenvedélyét az autóeladások manipulálásával, csalással, lopással tudja csak fedezni, aminek következtében a Toyota kiszáll a teleppel való együttműködésből, és tetemes adóssággal terheli meg a szüleit.
Harryt Floridában unokájával, Judy-val közös vitorlázáskor szívinfarktus éri. Ezután átesik egy szívkatéterezésen, de további szívműtétre is szüksége lenne az orvosok szerint. (Harry Ruth-tól született lánya egy epizód erejéig ebben a könyvben is feltűnik, a katéterezés után a kórházban ápolónőként kerül kapcsolatba Nyúllal.) Tavasztól ismét Brewerben élnek Nyúlék. A sztoriból kiderül, hogy az előző könyvbeli karibi-kaland óta is fenntartotta szexuális kapcsolatát Thelmával, aki ekkora már szintén súlyos beteg és hamarosan meghal.
Egy váratlan szituációban, amikor Nelson épp egy rehabilitáción gyógyíttatja függőségét, egyszeri alkalommal Harry lefekszik a menyével, Pru-val. Hónapokkal később, amikor Pru már nem bírja tovább elhallgatni, megosztja titkát férjével és anyósával. Amikor Janice telefonon közli Harry-vel, hogy ezt megbocsájthatatlannak tartja, Harry összepakol, és még egyszer utoljára felhúzza a nyúlcipőt és meg sem áll Floridáig. Itt pár hetet egyedül tölt, néha felhívja a családját (fordítva hiába várja, nem igazán keresik). Többnyire sétával, tévézéssel tölti az idejét. Szívesen sétál el egy feketék és latinok lakta negyed felé, ahol a kosárlabda pályán játszó fiatalok visszaidézik fiatalságát. Előbb csak egy padról figyeli őket, majd be is száll a játékba. Egy ilyen alkalommal éri egy újabb, nagyon súlyos infarktus. Bár a könyv végén még életben van Nyúl, megtudjuk a szomorú tényt, hogy esélye már nem marad a felépülésre.

A negyedik könyv Nyúl betegsége miatt számomra szomorú volt (de az írót dicséret illeti, mert egyúttal életszerű is), édesapám is szívbetegségben szenvedett, nagyon átéreztem Harry testi és lelki problémáit.
A Nyúl-sorozatból még a Nyúlfark maradt utolsónak, amit még nem olvastam, ha sikerül megszereznem, arra is kíváncsi leszek. (Ebben Harry halála után tíz évvel Ruth-tól született lánya a főszereplő.)

Értékelés: 4.5/5

Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne

2009-07-02T09:42:00.002+02:00

Újságokban, televízióban többször hallottam utálásokat a könyvre, így várólistámra felkerülve eljött az idő, hogy elolvassam. Egy meglepően vékony, mindössze 130 oldalas könyvet kaptam a könyvtárban kézhez.
A benne szereplő fogalmak, tudományos kifejezések egy része ismeretlen volt számomra, ez egy kicsit csökkentette nálam az "élvezeti értékét" a műnek, a tartalom azonban igen elgondolkoztató.

Nyolc súlyos problémával szembesíti Lorenz az olvasót, amelyek az emberiséget pusztulással fenyegetik:
1. A Föld túlnépesedése
2. Az élettér elpusztítása
3. Az emberiség önmagával való versenyfutása
4. Az érzelmek fagyhalála
5. Genetikai hanyatlás
6. A tradíciók lerombolása
7. A dogmák ereje
8. Az atomfegyverek

A könyv olvasása közben több, körülöttünk zajló folyamatra, történésre ráismertem. A mai korunkban jóval többre, mintha csak 35 évvel ezelőtt, a könyv első megjelenésekor olvastam volna. Sajnos egyre inkább igazolja az élet a szerzőt. (Egyébként Lorenz az atomfegyvereket tartja a leginkább megoldható problémának, a többi hét szerinte kevésbé elkerülhető.)
Van egy olyan rossz érzésem, hogy az emberiség addig semmiből sem tanul és semmit sem fog tenni a létét veszélyeztető problémák ellen, amíg el nem ér a falig, amíg nincs tovább, valami végzetes katasztrófa ki nem kényszeríti azt. Csak nehogy túl késő legyen...

Értékelés: 3.5/5